Siketek és Nagyothallók Lapja, 1955 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1955-01-01 / 1. szám
VI. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM. SZAMADÁS Új esztendőre virradtunk ismét, 1955-re. Fürkészve tekintünk a jövőbe, szeretnénk bele Éáítni, mit tartogat a tarsolyában részünkre. Az új év jubileumot is hoz, új életünk ötödik évfordulóját ünnepeljük. 1950- ben történt a fordulat, amikor is felsőbb hatóságaink rendszeressé tették a siket néma állami támogatását és a szociálpolitikát kiterjesztették nállunk is. Az új év küszöbén nézzünk kissé vissza, mérjük fel az öt év történetét, mik voltak az eredmények és a hiányosságok. Legdöntőbb fordulat volt, hogy a szűk kis Nefelejts utcai házból átköltöztünk a Benczúr utcai tágas palotába, ami azonban akkor még romos épület volt. Sorstársaink buzgalma és társadalmi munkáija tette lakhatóvá az épületet, amit azután állami segtséggel ,évről évre renoválhattunk és szépíthettünk. Az elmúlt öt évben lényeges változás történt a siketek szellemi életében is. Megalakult a pártszervezet és ennek kezdeményezésére a tömegszervezetek, megindult a szervezett pártoktatás, ami azóta a jól képzett káderek tucatjait adta a szövetségünknek. Megvalósítottuk sok utánjárás után az ipari tanulóotthont. Saját sporttelepünk van, aminek rendbehozását szintén társadalmi munkában végeztük el. A régi párszáz tagú otthon helyébe a majd kétezer tagot számláló szövetség épett. Negyven évig csak Budapesten volt siketnéma csoport, ma ezen kívül tíz vidéki városiban vannak csoportjaink, ahol szép, folyik. élénk egyesületi munka Újból felvettük a kapcsolatokat külföldi sorstársainkkal és a Román Népköztársaság sikerjeivel évente ismétlődő sport- és kulturális kapcsolataink vannak. Bulgáriáival is létrejött a Sporttalálkozó, amit szociálpolitikai tapasztalatcserével kötöttünk össze. Szövetségünkben állandó tanfolyamokat tartunk nevelési tananyaggal, ilyen átképző- és továbbképzőtanfolyamokon keresztül munkához juttattunk sok sorstársat. Kulturális téren jó képességű színjátszó gárdáink átlagban két havonta a legújabb színdarabokat mutatja be, minden vasárnap mozielőadást rendeztünk. Ezek volnának a nagyobb eredmények, amelyek mellett nem hallgatjuk el, hogy egyes feladatokat nem kielégítően oldottunk meg. Az országban eddig csak kétezret szerveztek be, a Budapesten élő párttagoknak csak fele tartozik alapszervezetünkhöz. Tömegszervezetünk munkája nem állandóan fejlődő, vannak nagy visszaesések. A kívülálló tagság érdeklődését sem tudtuk teljesen megnyerni, hogy feladatainkat megismerve, céljainkat magukévá téve jöjjenek segítségünkre, közös erővel építeni tovább a szövetséget. A jövő feladatairól szóljunk most nagy vonalakban. Külföldi kapcsolatok alapján mi is meg akarjuk valósítani a többszáz főt foglalkoztató siketnéma ipari tanuló intézetet, bentlakásos internátussal. Mind Budapesten, mind a nagyobb városokban ipari foglalkoztató üzemeket akarunk felállítani idősebb, csökkent munkaképességű siketek számára. Országos szervezést indítunk, hogy a legkisebb faluba is elérjen hívő szavunk és beszervezzük az összes siketeket. Minden megyei székhelyen csoportok alakulnak. Sport terén ugyancsak nem helyes, hogy csak Budapesten és egykét városban sportoljanak. Sportkörünket is országos szervezésben kell fejleszteni. Szomszédainkkal, a többi népi demokratikus állammal is fel akarjuk venni a kapcsolatokat, elsősorban a Szovjetunióval. Az oktató népnevelő munkát állandóvá kell tenniünk. Mindezen feladatok elvégzésére a káiderek százaira volna szükség. Ezért kell a szemináriumi oktatást fokozni, mert csak képzett, ideológiailag felvértezett sorstársak tudják a nagy feladatokat hiba nélkül elvégezni. Az Egészségügyi Minisztérium Szociál Doltikai Főosztállya minden segítséget megad, hogy terveinket megvalósíthassuk, amiért hálásak is vagyunk népi demokráciánknak, de a munka zömét nekünk kell elvégeznünk. Ebben az évben van tizedik évfordulója annak, hogy a szovjet hősök kiűzték hazánk földjéről az évszázados német bitorlókat. Nekünk, siketeknek soha nem képzelt felemelkedést hozott a felszabadulás. Munkáinkon keresztül egyenrangúak vagyunk mindenkivel és ezt úgy tudjuk legjobban meghálálni kormányunknak, ha továbbra is az ötéves bevált utakon járunk. Még több szta fianovistát, még több képzett kommunistáit, még több élsportolót, még több intelligens sorstársat kell nevelnünk az országban. Az elkövetkezendő öt évre megcsináljuk a mi külön ötéves tervünket. Az előkészítő munkák már folynak, az ország sikerjeihez fordulunk, hogy segédkezzenek szép nagyi céljainkat megvalósítani. Bogner Gyula Válasz Bukarestből Mint ismeretes, a Szövetség Békebizottsága múlt év október hó 17. napján megtartott béketalálkozója egy hozzászólás és javaslat kapcsán békeharcos üdvözletét küldte a román és bolgár siket békeharcosoknak. Erre az alábbi válasz érkezett Bukarestből. „Egyesületünk tagjai örömmel szereztek tudomást arról a tevékenységről, melyet Szövetségünk békebizottsága folytat és megköszönik azt az üdvözletet, amelyet 1954. okt. 22-i levelükben küldhet. Egyben biztosítjuk a Magyar Népköztársaság siketnéma dolgozóit, hogy a Román Népköztársaság siketnéma dolgozói nemzetiségre, vallásra vagy politikai hovatartozásra való tekintet nélkül kiveszik részüket a békeharcból, mert még élénken él emlékezetükben a pusztító háború, amelyet Hitler folytatott a Szovjetunió és a békeszerető országok ellen, akik között volt az Önök és a mi országunk is. A békefront, élén a Szovjetunióval napról napra erősödik, míg a háborús uszítók napról napra veszítik el pozícióikat. A határozott békeharc és a barátság az egész tességes embereinek világ tiszjelszava , és így a siketnémáké is, akiknek egy része éppen a háború által vált siketnémává. (Gh. Georgescu Maria Cismas elnök főtitkár AHOL A MAGYAR JÖVŐRŐL DÖNTÖTTEK jlég búg a Nagytemplom orgonája a Szózat utolsó összhangjával, amikor kilépünk a térre, mely arányaival, a megyeházával, a nagy szállodával, kollégiumával, tornyaival és cívis házaival, olyannyira magyar és alföldi. Kossuth szobra előtt megállunk, visszafordulunk. A fényszórók egyszerre világítják meg a szobrot, mely 1849-et jelképezi és a templomot, amely két országgyűlésével történelmünk új korszakának első évtizedét. A látvány maga oly szép nemcsak a jelképek miatt, nemcsak a tartalomért, melyet az ünnepi hangulatban oly érzékenyen gondolunk hozzá. A tér, a tömeg, a fényözön, az épületek, a szobor, távolban a felvonulásra készülők fáklyafényei — ha nem állna itt előttünk Kossuth magasra emelt kézzel, akkor is az ő szavaival mondanánk: „A perc nagyszerűsége szorítva hat le keblünkre.“ Vörös rózsa, piros szegfű, gyűlnek a koszorúk, a párté, a a kormányé, a népfronté, a honvédségünké, egyszerű debreceni dolgozók pár szál virága hullik aztán a hatalmas koszorúkra. Elborítják a szobor talapzatát, amely — most vesszük csak észre, pedig hányszor láttuk — arra emlékeztet, ami az országgyűlés szónoklatainak főmotívuma volt. Ott áll Kossuthra egymást védve, kézzel, tekintve, mozdulattal, fejtartással a pór, a honvéd, a kézműves, a tudós, az anya, az agg, a nemzet egységének bronzba öntött alakjai. Mikor a szobor készült, álom volt, Kossuthé, Petőfié, vissza az ősök során át — meddig is? — Zrínyiig. Ma először ölt testet minden korok magyar államférfiaknak nagy terve, költőink merész álma, a nemzeti egység. Ez az a szent óra, amikor a második évtizedbe léptünk. Második évtized: az imént hangzottak el először ezek a szavak Nagy Imre beszédének a végén. E két szó megütötte a hangot az egész nemzet számára: a tízéves visszapillantásból azért merítünk erőt, hogy keményebben indulhassunk el a szabad életünk második évtizedének útján, amikor biztosan teljesedésbe mennek népünk vágyai, amelyek a béke, a szabadság és a jólét világában, a szocialista társasdalomban öltenek testet.“ Második évtized! Ilyen még nem volt a magyar szabadság történetében. Nemzedékek keltek, nemzedékek hulltak és hol karddal, hol pennával harcoltak a jobb korért, mely után buzgó imádság epedezett százezrek alakon, de százezrek küzdöttek, véreztek és haltak is érte. A magyar szabadság korszakai dicsőek, de rövidéletűek voltak. Az évtizedet egy sem érte meg. Ám a nagy szabadsághősök halhatatlan példáiból és áldozataiból nőtt ki a mi életünk is. Az ő csillaguk ma is erősebben ragyog itt fölöttünk, mint az ünnepi fényszórók millió gyertyafénye. Még jobban tiszteljük őket, de még nagyobb tulajdon nemzedékünk öntudata is: mi vagyunk az első szabad korszak a magyar történelemben, amely második évtizedébe lép. Hogyan sikerült? E perc nagyszerűsége, ez a látvány itt Debrecen főterén megadja a választ. Néhány lépésre innen áll a másik emlékmű, amelyet a mai ünnep reggelének első koszorúi borítanak. A szovjet hősök egyszerű gránitoszlopa ez. Népünk minden szabadságharca, ha győzött is a csatákban és a szívekben, elbukott, mert magányosan vívtuk. Ez a mi mostani szabadságharcunk, melyet a magyar kommunisták pártja vezetett és vezet, diadalmaskodott és diadalmaskodik, mert születésénél szovjet hősök vére öntözte, mert mint Rákosi Mátyás mondotta az előbb beszédében: „A Szovjetunió hadserege verte le kezünkről a kettős bilincset: a német elnyomókét és a magyar kizsákmányolókét ... Talpraállásunk és felemelkedésünk döntő tényezője volt az... hogy szakadatlanul élveztük a Szovjetunió önzetlen baráti segítségét.“ Egy évtized sok, ha a magyar nép régebbi erőfeszítéseihez mérjük, hatalmas idő, de az emlékezés ünnepi ihletében sorra vesszük politikai sikereinket, nagy alkotásainkat kőbtön és cementben, költeményekben és dalokban és az emberek gondolkozásának megváltoztatásában. De rövid is ez az évtized, hiszen saját emlékeinkkel is mérhetjük. Ma tíz éve is fényszórók álltak itt, de nem Kossuth szobra köré vonták az utódok szeretetének dicsfényét, hanem az eget kémlelték, a náci légi orvtámadók után. Tudjuk, hogy ma is küldenének ránk Hitler washingtoni és bonni utódai új stukákat. E tudattól a debreceni politikai ünnep nemzetközi súlya csak nőtt. Heteken keresztül mint a tengerrengés zúgott át az országon a tiltakozás moraja a német militarizmus ellen. Most a debreceni Nagytemplomban az országgyűlés a nemzet pecsétjét ütötte rá a tiltakozó nép haragos állásfoglalására. A tíz év előtti nemzetgyűlés is nemet kiáltott német militarizmusnak. Az akkori kiáltást meghallotta a megszállt, a szenvedő, az agyonsanyargatott magyar nép, de alig hallhatta meg Európa. A mai debreceni „megállj!“ együtt harsan Európa népeinek önvédelmi kiáltásával. És már erősítik is újra az országgyűlés tiltakozó szavát a debreceni dolgozók küldöttei. Táblákkal és fáklyákkal vonulnak fel a párt és a kormány vezetői, az országgyűlés tagjai előtt. Ma tíz éve a fáklya, a mécsessel együtt világítóeszköz volt, ma ünnepi jelkép. Nem engedjük, hogy Debrecenre, hogy egyetlen falunkra, vagy városunkra ismét ráborítsák a háború sötétségét. Tobognak a fáklyák és biztatban integetnek. Azokkal beszélgetünk, kik résztvettek ma tíz éve az Ideiglenes Nemzetgyűlés első ülésén. „Oly fiatalok voltunk!“ — mondja az egyik. Hárman is felelnek rá: „Ma sem vagyunk idősebbek.“ Gazdagabbak vagyunk tapasztalatban, biztosabbak a szocializmus építésének egyedüli helyes útjában, bölesebbek, mert — a tíz év előtti nemzetgyűlés egyik vezető alakjának, Erdei Ferencnek felszólalásából idézek — „bőven vannak tanulságaink is arról, hogy eredményeinket hogyan fokozhatjuk, hibáinkat, tévedéseinket, hogyan kerülhetjük ki“. De ugyanolyan fiatalok vagyunk, mint tíz éve, forradalmi lendületben, alkotó kedvben, országépítő elszánásban, erőnl biztos tudatában. Ugyanolyan fiatalok? Debrecen felől: fiatalabbak vagyunk, mert sokkal, de sokkal erősebbek lettünk. 1955 JANUAR Két napos gyógypedagógiai igazgatói konferencia December 20 és 21-én a megyei oktatási vezetőknek és a Gyógypedagógiai Intézet igazgatóinak értekezletük volt. Az első napon Kiss Gyula elvtárs, oktatásügyi miniszterhelyettes tartott nagyhorderej beszédet és dr. Bárczi Gusztáv Kossuth-díjas főiskolai igazgató előadását hallottuk. Mindkét előadás nyomtatásban fog megjelenni és a nevelők továbbképzési anyagául szolgál. Ezek után az egészségügyi minisztérium képviselője a kölcsönös együttműködésről és a gyógypedagógia jelentőségéről beszélt. Kanizsai Dezső tanszékvezető hozzászólásában kifejtette, hogy a magyar gyógypedagógia renaissance-koráit éli napainkban. 20-án délután Bárczi Gusztáv igazgató kortárs tudományos előadásait hallottuk a beszéd kialakításának fiziológiai vonatkozásairól, ezt követően a németországi útjával kapcsolatos szervezőmunkájáról tartott vetítettképes előadást. A szünetekben a Siketnéma Intézet növendékei mutattak be nagy tetszéssel fogadott, tapssal, újrázással utalmazott tornai- és táncszámokat. Vezetőjük, a szeretett Thüringer Jánosné tanárnő volt. A lánykák hosszú, rózsaszínű selyemruhában, aranyszalaggal a hajukban lejtették táncaikat, melyet zene is kísért. Nem kevésbé volt érdekes a második nap sem, amikor a Siketnémák Tanintézetében Győrffy Pál igazgató által rendezett módszertani bemutatás volt. Bors Vilmos gyógyp. iskolai tanár a beszédfejlesztés útját, módszereit mutatta be a növendékekkel (óvodás korú gyermekektől negyedik osztályos növendékekig). Pompásan vezetett, jól előkészített, tartalmas bemutatót láttunk. Nemcsak a laikus, nem gyógypedagógiai képzettséggel rendelkező hallgatóság, hanem a szakemberek őszinte elismerését is kiérdemelte munkájával. Amit a gyermekek produkáltak, precíz, tökéletes volt, a tanár munkája pedig több volt, mint a szakember munkája, művészi vezetés volt. Büszkék lehetünk Bors kartársunkra és a gyógyp. iskola több tanárára, akik ilyen lelkes munkát végeznek. Győrffy Pál igazgató kartárs összefoglalójában az alapzönge játékos kifejezésről, a beszéd kialakító ciklusmozgások jelentőségéről és a kiejtés csiszolásáról beszélt. Értékes vita folyt a színtáblák használatáról és a kérdezés kialakításáról. A beszéd viszonyító elemeinek használatáról, megtanításáról Angyal József, a váci intézet igazgatója szólt nagyon érdekesen és értékesen. Tanulmányt lehetne írni erről a délelőttről, de hogy érzékeltessem az egybegyűlt szakemberekre tett hatást. Zsótért Pál gyógypedagógiai iskolai igazgató szavait idézem, aki szerint ritkán van alkalom még a szakemberek életében is arra, hogy ilyen átütő erejű, elmét és szívet lenyűgöző pedagógiai demonstrációban legyen része a közönségnek. A bemutatót követő vitákat, hozzászólásokat Győre elvtárs fejezte be. Mondván, hogy milyen szép a tanári pálya, ilyenkor látszik meg teljes valójában, ha újból kezdhetném a fe életemet, siketnémák tanára szeretnék lenni. Ezek az őszinte szavak mindennél meggyőzőbbek. A nap folyamán Kanizsai Dezső kartársunk a nagyothallók oktatásának problémájáról tartott előadást. A kétnapos gyűlés rendezéséért hálával tartozunk az Oktatásügyi Minisztérium gyógypedagógiai ügyosztályának, elsősorban Viracze Antalné osztályvezető elvtársnőnek és Szolványi Lajosnak, a továbbképzés vezetőjének. Segesváry Ferenc metodikus. Pár szó a Német Demokratikus Köztársaságról 1954. október 5-én repülőgépen Berlinbe utaztam. Először utaztam repülőgépen. Kicsit féltem. Amikor visszafelé jöttem, már nem féltem repülőgépen utazni, nagyon kellemes és gyors. Négy óra alatt ért a gép Berlinbe. Itthon reggeliztem és Berlinben ebédeltem. A magyar Akadémia küldött Tudományos ki tanulmányútra. Úgy volt, hogy két hétig maradok Németországban. Berlinben azt mondták, hogy hat hétig maradjak és nézzem meg az intézeteket. A Hitleri uralom alatt, az összes gyógypedagógiai intézeteket bezárták. A tanárokat más iskolákba osztották be. A gyerekek közül sokat sterilizáltak, életképtelenné tettek. Ez a kegyetlen eljárás nagy hatással volt a német társadalomra. Nagyon sok szülő öngyilkos lett. A Német Demokratikus Köztársaság kormányzata most újjáépítette az összes gyógypedagógiai intézeteket Újjászervezete a német gyógypedagógiát. Az intézetek gyönyörűek. Láttam a drezdai, a lipcsei, a karl-marxstadti, a weimari, az erfurti, a hallei, a berlini siketnéma intézeteket. Mind új és mindegyik nagyon szép. Három intézet mellett van iparos tanonciskola is. Az intézetek neve: Siketek intézete. A néma szót kihagyták az intézet nevéből, éppen úgy, mint ahogyan a szövetség is kihagyta a nevéből. A siketek intézete mellett nagyothalló gyermekek számára külön intézetek és iskolák vannak. A később megsiketült és már beszélő gyermekek is a nagyothallók iskolájában tanulnak. Ez a szétosztás lehetővé teszi, hogy a siketek intézeteiben kevesebb a gyermek és jobban tudnak velük foglalkozni. A német intézetek kiváncsiak voltak, hogyan tanítjuk mi a magyar beszédet, a mi siket gyermekeinknek. Ezt én minden intézetben bemutattam. Ez nagyon tetszett nekik és ők is így fogják tanítani a német beszédet az ő gyermekeiknek. Sok előadást tartottam a német intézetekben. Elmondottam, hogy a mi kormányzatunk is minden segítséget megad a ’siketeknek és a nagyothallóknak. Elmondottam, hogy a mi siketjeinket nem érte olyan nagy szerencsétlenség, mint őket a Hitleri idők alatt, örömmel vettem tudomásul, hogy az én közleményeim alapján szüntették be a siketek sterilizálását, ezért engem minden intézetnél nagy szeretettel és nagy örömmel fogadtak. Sok ismerőssel is találkoztam, akik még 1938 ban itt Budapesten felkerestek. Hat hét után, november 15-én jöttem vissza Budapestre. Megtanultam és megismertem még jobban azt a módot, ahogyan a siketeket tanítani kell és örömmel tapasztaltam azt, hogy a magyar oktatása jó mederben siketek és, hogy ebből a külföld halad is szívesen tanul. Dr. Bárczi Gusztáv Kossuth-díjas főiskolai igazgató