Siketek és Nagyothallók Lapja, 1955 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1955-01-01 / 1. szám

VI. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM. SZAMADÁS Új esztendőre virradtunk is­mét, 1955-re. Fürkészve tekin­tünk a jövőbe, szeretnénk bele­ Éáítni, mit tartogat a tarsolyá­ban részünkre. Az új év jubi­leumot is hoz, új életünk ötödik évfordulóját ünnepeljük. 1950- ben történt a fordulat, amikor is felsőbb hatóságaink rendsze­ressé tették a siket néma­­ álla­mi támogatását és a szociál­politikát kiterjesztették nállunk is. Az új év küszöbén nézzünk kissé vissza, mérjük fel az öt év történetét, mik voltak az ered­mények és a hiányosságok. Leg­döntőbb fordulat volt, hogy a szűk kis Nefelejts utcai házból átköltöztünk a Benczúr utcai tágas palotába, ami azonban akkor még romos épület volt. Sorstársaink buzgalma és tár­sadalmi munkáija tette lakható­vá az épületet, amit azután állami segtséggel ,évről évre renoválhattunk és szépíthettünk. Az elmúlt öt évben lényeges változá­s történt a siketek szelle­mi életében is. Megalakult a pártszervezet és ennek kezde­ményezésére a tömegszerveze­tek, megindult a szervezett pá­rt­­oktatás, ami azóta a jól képzett káderek tucatjait adta a szövet­ségünknek. Megvalósítottuk sok utánjárás után az ipari tanuló­otthont. Saját sporttelepünk van, aminek rendbehozását szintén társadalmi munkában végez­tük el. A régi párszáz tagú otthon helyébe a majd két­ezer tagot szá­mláló szövetség épett. Negyven évig csak Bu­dapesten volt siketnéma csoport, ma ezen kívül tíz vidéki városi­ban vannak csoportjaink, ahol szép, folyik. élénk egyesületi munka Újból felvettük a kap­csolatokat külföldi sorstársaink­kal és a Román Népköztársaság sikerjeivel évente ismétlődő sport- és kulturális kapcsola­taink vannak. Bulgáriáival is létrejött a­­ Sporttalálkozó, amit szociálpolitikai tapasztalatcseré­vel kötöttünk össze. Szövetsé­günkben állandó tanfolyamokat tartunk nevelési tananyaggal, ilyen átképző- és továb­bképző­­tanfolyamokon keresztül mun­kához juttattunk sok sorstársat. Kulturális téren jó képességű színjátszó gá­rdáink átlagban két havonta a legújabb színdarabo­kat mutatja be, minden vasár­nap mozielőadást rendeztünk. Ezek volnának a nagyobb eredmények, amelyek mellett nem hallgatjuk el, hogy egyes feladatokat nem kielégítően ol­dottunk meg. Az országban ed­dig csak kétezret szerveztek be, a Budapesten élő párttagoknak csak fele tartozik alapszerveze­­tünkhöz. Tömegszervezetünk munkája nem állandóan fejlődő, vannak nagy visszaesések. A kívülálló tagság érdeklődését sem tudtuk teljesen megnyerni, hogy feladatainkat megismerve, céljainkat magukévá téve jö­jje­nek segítségünkre, közös erővel építeni tovább a szövetséget. A jövő feladatairól­ szóljunk most nagy vonalakban. Külföldi kapcsolatok alapján mi is meg akarjuk valósítani a többszáz főt foglalkoztató siketnéma ipari tanuló intézetet, bentlakásos in­­terná­tussal. Mind Budapesten, mind a nagyobb városokban ipari foglalkoztató üzemeket akarunk felállítani idősebb, csökkent munkaképességű sike­tek számára. Országos szerve­zést in­d­­ítunk, hogy a legkisebb faluba is elérjen hívő szavunk és beszervezzük az összes sike­teket. Minden megyei székhe­lyen csoportok alakulnak. Sport terén ugyancsak nem helyes, hogy csak Budapesten és egy­két városban sportoljanak. Sportkörünket is országos szer­vezésben kell fejleszteni. Szom­szédainkkal, a többi népi demok­ratikus állammal is fel akarjuk venni a kapcsolatokat, elsősor­ban a Szovjetunióval. Az oktató népnevelő munkát állandóvá kell tenniünk. Mindezen feladatok elvégzé­sére a káiderek százaira volna szükség. Ezért kell a szeminá­riumi oktatást fokozni, mert csak képzett, ideológiailag felvérte­zett sorstársak tudják a nagy feladatokat hiba nélkül elvé­gezni. Az Egészségügyi Minisz­térium Szociál­­ Doltikai Főosztál­lya minden segítséget megad, hogy terveinket megvalósíthas­suk, amiért hálásak is vagyunk népi demokráciánknak, de a munka zömét nekünk kell elvé­geznünk. Ebben az évben van tizedik évforduló­ja annak, hogy a szov­jet hősök kiűzték hazánk föld­jéről az évszázados német bi­torlókat. Nekünk, siketeknek soha nem képzelt felemelkedést hozott a felszabadulás. Munkáinkon keresztül egyen­rangúak vagyunk mindenkivel és ezt úgy tudjuk legjobban meghálálni kormányunknak, ha továbbra is az ötéves bevált utakon járunk. Még több szta fianovistát, még több képzett kommunistáit, még több élspor­tolót, még több intelligens sors­társat kell nevelnünk az ország­­ban. Az elkövetkezendő öt évre megcsináljuk a m­­i külön ötéves tervünket. Az előkészítő munkák már folynak, az ország siker­jeihez fordulunk, hogy segéd­kezzenek szép nagyi céljainkat megvalósítani. Bogner Gyula Válasz Bukarestből Mint ismeretes, a Szö­vetség Békebizottsága múlt év október hó 17. napján megtartott béke­találkozója egy hozzászó­lás és javaslat kapcsán békeharcos üdvözletét küldte a román és bol­gár siket békeharcosok­nak. Erre az alábbi vá­lasz érkezett Bukarest­ből. „Egyesületünk tagjai öröm­mel szereztek tudomást arról a tevékenységről, melyet Szö­vetségünk békebizottsága foly­tat és megköszönik azt az üdvözletet, amelyet 1954. okt. 22-i levelükben küldhet. Egyben biztosítjuk a Magyar Népköztársaság siketnéma dol­gozóit, hogy a Román Nép­­köztársaság siketnéma dolgo­zói nemzetiségre, vallásra vagy politikai hovatartozásra való tekintet nélkül kiveszik részüket a békeharcból, mert még élénken él emlékezetük­ben a pusztító háború, ame­lyet Hitler folytatott a Szov­jetunió és a békeszerető orszá­gok ellen, akik között volt az Önök és a mi országunk­­ is. A békefront, élén a Szovjet­unióval napról napra erősödik, míg a háborús uszítók napról napra veszítik el pozícióikat. A határozott békeharc és a barátság az egész­­ tességes embereinek világ tisz­­jelszava , és így a siketnémáké is, akik­nek egy része éppen a há­­­­ború által vált siketnémává. (Gh. Georgescu Maria Cismas elnök főtitkár AHOL A MAGYAR JÖVŐRŐL DÖNTÖTTEK j­­l­ég búg a Nagytemplom orgonája a Szózat utol­só összhangjával, amikor ki­lépünk a térre, mely arányai­val, a megyeházával, a nagy szállodával, kollégiumával, tor­nyaival és cívis házaival, oly­annyira magyar és alföldi. Kos­suth szobra előtt megállunk, visszafordulunk. A fényszó­rók egyszerre világítják meg a szobrot, mely 1849-et jelké­pezi és a templomot, amely két országgyűlésével történel­münk új korszakának első év­tizedét. A látvány maga oly szép nemcsak a jelképek miatt, nemcsak a tartalomért, melyet az ünnepi hangulatban oly ér­zékenyen gondolunk hozzá. A tér, a tömeg, a fényözön, az épületek, a szobor, távolban a felvonulásra készülők fáklya­fényei — ha nem állna itt előt­tünk Kossuth magasra emelt kézzel, akkor is az ő szavai­val mondanánk: „A perc nagy­­szerűsége szorítva hat le keb­lünkre.“ Vörös rózsa, piros szegfű, gyűlnek a koszorúk, a párté, a a kormányé, a népfronté, a hon­védségünké, egyszerű debre­ceni dolgozók pár szál virága hullik aztán a hatalmas ko­szorúkra. Elborítják a szobor talapzatát, amely — most vesszük csak észre, pedig hány­szor láttuk — arra emlékez­tet, ami az országgyűlés szó­noklatainak főmotívuma volt. Ott áll Kossuthra egymást védve, kézzel, tekintve, moz­dulattal, fejtartással a pór, a honvéd, a kézműves, a tudós, az anya, az agg, a nemzet egy­ségének bronzba öntött alakjai. Mikor a szobor készült, álom volt, Kossuthé, Petőfié, vis­­­sza az ősök során át — med­dig is? — Zrínyiig. Ma először ölt testet minden korok ma­gyar államférfiaknak nagy ter­ve, költőink merész álma, a nemzeti egység. Ez az a szent óra, amikor a második évtizedbe léptünk. Má­sodik évtized: az imént hang­zottak el először ezek a sza­vak Nagy Imre beszédének a végén. E két szó megütötte a hangot az egész nemzet szá­mára: a tízéves visszapillan­tásból azért merítünk erőt, hogy keményebben indulhas­sunk el a szabad életünk má­sodik évtizedének útján, ami­kor biztosan teljesedésbe men­nek népünk vágyai, amelyek a béke, a szabadság és a jólét vi­lágában, a szocialista társas­­dalomban öltenek testet.“ M­­­ásodik évtized! Ilyen még nem volt a magyar szabadság történetében. Nem­zedékek keltek, nemzedékek hulltak és hol karddal, hol pen­nával harcoltak a jobb korért, mely után buzgó imádság epe­­dezett százezrek alakon, de százezrek küzdöttek, vérez­­tek és haltak is érte. A ma­gyar szabadság korszakai di­­csőek, de rövidéletűek voltak. Az évtizedet egy sem érte meg. Ám a nagy szabadsághősök halhatatlan példáiból és áldo­zataiból nőtt ki a mi életünk is. Az ő csillaguk ma is erő­sebben ragyog itt fölöttünk, mint az ünnepi fényszórók mil­lió gyertyafénye. Még jobban tiszteljük őket, de még na­gyobb tulajdon nemzedékünk öntudata is: mi vagyunk az el­ső szabad korszak a magyar történelemben, amely második évtizedébe lép. Hogyan sike­rült? E perc nagyszerűsége, ez a látvány itt Debrecen főterén megadja a választ. Néhány lé­pésre innen áll a másik em­lékmű, amelyet a mai ünnep reggelének első koszorúi borí­tanak. A szovjet hősök egysze­rű gránitoszlopa ez. Népünk minden szabadságharca, ha győzött is a csatákban és a szí­vekben, elbukott, mert magá­nyosan vívtuk. Ez a mi mos­tani szabadságharcunk, melyet a magyar kommunisták párt­ja vezetett és vezet, diadal­maskodott és diadalmaskodik, mert születésénél szovjet hősök vére öntözte, mert mint Rá­kosi Mátyás mondotta az előbb beszédében: „A Szovjetunió hadserege verte le kezünkről a kettős bilincset: a német el­nyomókét és a magyar kizsák­mányolókét ... Talpraállásunk és felemelkedésünk döntő té­nyezője volt az... hogy szaka­datlanul élveztük a Szovjetunió önzetlen baráti segítségét.“ Egy évtized sok, ha a ma­gyar nép régebbi erőfeszítései­hez mérjük, hatalmas idő, de az emlékezés ünnepi ihletében sorra vesszük politikai sike­reinket, nagy alkotásainkat kő­btön és cementben, költemé­nyekben és dalokban és az emberek gondolkozásának megváltoztatásában. De rövid is ez az évtized, hiszen saját emlékeinkkel is mérhetjük. Ma tíz éve is fényszórók álltak itt, de nem Kossuth szobra köré vonták az utódok szeretetének dicsfényét, hanem az eget kém­lelték, a náci légi­ orvtámadók után. Tudjuk, hogy ma is kül­­denének ránk Hitler washing­toni és bonni utódai új stuká­kat. E tudattól a debreceni po­litikai ünnep nemzetközi súlya csak nőtt. Heteken keresztül mint a tengerrengés zúgott át az országon a tiltakozás mo­raja a német militarizmus el­len. Most a debreceni Nagy­templomban az országgyűlés a nemzet pecsétjét ütötte rá a tiltakozó nép haragos állás­­foglalására. A tíz év előtti nem­zetgyűlés is nemet kiáltott német militarizmusnak. Az ak­­­kori kiáltást meghallotta a megszállt, a szenvedő, az agyonsanyargatott magyar nép, de alig hallhatta meg Európa. A mai debreceni „megállj!“ együtt harsan Európa népeinek önvédelmi kiáltásával. És már erősítik is újra az országgyűlés tiltakozó szavát a debreceni dolgozók küldöt­tei. Táblákkal és fáklyákkal vonulnak fel a párt és a kor­mány vezetői, az országgyűlés tagjai előtt. Ma tíz éve a fák­lya, a mécsessel együtt világí­tóeszköz volt, ma ünnepi jel­kép. Nem engedjük, hogy Deb­recenre, hogy egyetlen falunk­ra, vagy városunk­r­a ismét rá­borítsák a háború sötétségét. T­obognak a fáklyák és biz­­tatban integetnek. Azok­kal beszélgetünk, kik részt­vettek ma tíz éve az Ideiglenes Nemzetgyűlés első ülésén. „Oly fiatalok voltunk!“ — mondja az egyik. Hárman is felelnek rá: „Ma sem vagyunk idősebbek.­“ Gazdagabbak va­gyunk tapasztalatban, bizto­sabbak a szocializmus építésé­nek egyedüli helyes útjában, bölesebbek, mert — a tíz év előtti nemzetgyűlés egyik ve­zető alakjának, Erdei Ferenc­nek felszólalásából idézek — „bőven vannak tanulságaink is arról, hogy eredményeinket hogyan fokozhatjuk, hibáinkat, tévedéseinket, hogyan kerül­­he­tjü­k ki“. De ugyanolyan fia­talok vagyunk, mint tíz éve, forradalmi lendületben, alko­tó kedvben, országépítő elszá­­násban, erőnl­ biztos tudatá­ban. Ugyanolyan fiatalok? Debrecen felől: fiatalabbak vagyunk, mert sokkal, de sok­kal erősebbek lettünk. 1955 JANUAR Két napos gyógypedagógiai igazgatói konferencia December 20 és 21-én a megyei oktatási vezetőknek és a Gyógy­pedagógiai Intézet igazgatóinak értekezletük volt. Az első napon Kiss Gyula elvtárs, oktatásügyi miniszterhelyettes tartott nagy­­horderej­ beszédet és dr. Bárczi Gusztáv Kossuth-díjas főiskolai igazgató előadását hallottuk. Mindkét előadás nyomtatásban fog megjelenni és a­ nevelők to­vábbképzési anyagául szolgál. Ezek után az egészségügyi mi­nisztérium képviselője a kölcsö­nös együttműködésről és a gyógypedagógia jelentőségéről beszélt. Kanizsai Dezső tanszék­­vezető hozzászólásában kifejtet­te, hogy a magyar gyógypedagó­gia renaissance-koráit éli nap­ainkban. 20-án délután Bárczi Gusztáv igazgató kortárs tudo­mányos előadásait hallottuk a be­széd kialakításának fiziológiai vonatkozásairól, ezt követően a németorszá­gi útjával kapcsolatos szervezőmunkájáról tartott vetí­tettképes előadást. A szünetek­ben a Siketnéma Intézet növen­dékei mutattak be nagy tetszés­sel fogadott, tapssal, újrázással utalmazott tornai- és táncszámo­kat. Vezetőjük, a szeretett Thü­ringer Jánosné tanárnő volt. A lánykák hosszú, rózsaszínű se­lyemruhában, aranyszalaggal a hajukban lejtették táncaikat, me­lyet zene is kísért. Nem kevésbé volt érdekes a második nap sem, amikor a Siketnémák Tanintéze­tében Győrffy Pál igazgató által rendezett módszertani bemutatás volt. Bors Vilmos gyógyp. iskolai tanár a beszédfejlesztés útját, módszereit mutatta be a növen­dékekkel (óvodás korú gyerme­kektől negyedik osztályos növen­dékekig). Pompásan vezetett, jól előkészített, tartalmas bemutatót láttunk. Nemcsak a laikus, nem gyógypedagógiai képzettséggel rendelkező hallgatóság, hanem a szakemberek őszinte elismerését is kiérdemelte munkájával. Amit a gyermekek produkáltak, precíz, tökéletes volt, a tanár munkája pedig több volt, mint a szakem­ber munkája, művészi vezetés volt. Büszkék lehetünk Bors kar­társunkra és a gyógyp. iskola több tanárára, akik ilyen lelkes munkát végeznek. Győrffy Pál igazgató kartárs összefoglalójá­ban az alapzönge játékos kifeje­zésről, a beszéd kialakító ciklus­mozgások jelentőségéről és a kiejtés csiszolásáról beszélt. Ér­tékes vita folyt a színtáblák használatáról és a kérdezés ki­alakításáról. A beszéd viszonyító elemeinek használatáról, megta­nításáról Angyal József, a váci intézet igazgatója szólt nagyon érdekesen és értékesen. Tanul­mányt lehetne írni erről a dél­előttről, de hogy érzékeltessem az egybegyűlt szakemberekre tett hatást. Zsótért Pál gyógy­pedagógiai iskolai igazgató sza­vait idézem, aki szerint ritkán van alkalom még a szakemberek életében is arra, hogy ilyen átütő erejű, elmét és szívet lenyűgöző pedagógiai demonstrációban le­gyen része a közönségnek. A be­mutatót követő vitákat, hozzá­szólásokat Győre elvtárs fejezte be. Mondván, hogy milyen szép a tanári pálya, ilyenkor látszik meg teljes valójában, ha újból kezdhetném a fe életemet, siket­némák tanára szeretnék lenni. Ezek az őszinte szavak min­dennél meggyőzőbbek. A nap folyamán Kanizsai De­zső kartársunk a nagyothallók oktatásának problémájáról tar­tott előadást. A kétnapos gyűlés rendezéséért hálával tartozunk az­ Oktatásügyi Minisztérium gyógypedagógiai ügyosztályá­nak, elsősorban Viracze Antalné osztályvezető elvtársnőnek és Szolványi Lajosnak, a tovább­képzés vezetőjének. Segesváry Ferenc metodikus. Pár szó a Német Demokratikus Köztársaságról 1954. október 5-én repülő­gépen Berlinbe utaztam. Elő­ször utaztam repülőgépen. Ki­csit féltem. Amikor visszafelé jöttem, már nem féltem re­pülőgépen utazni, nagyon kel­lemes és gyors. Négy óra alatt ért a gép Berlinbe. Itthon reg­geliztem és Berlinben ebédel­tem. A magyar Akadémia küldött Tudományos ki tanul­mányútra. Úgy volt, hogy két hétig maradok Németország­ban. Berlinben azt mondták, hogy hat hétig maradjak és nézzem meg az intézeteket. A Hitleri uralom alatt, az összes gyógypedagógiai intéze­teket bezárták. A tanárokat más iskolákba osztották be. A gyerekek közül sokat sterili­záltak, életképtelenné tettek. Ez a kegyetlen eljárás nagy ha­tással volt a német társada­lomra. Nagyon sok szülő ön­gyilkos lett. A Német Demokratikus Köz­társaság kormányzata most újjáépítette az összes gyógy­pedagógiai intézeteket Újjá­­szervezete a német gyógype­dagógiát. Az intézetek gyönyörűek. Láttam a drezdai, a lipcsei, a karl-marxstadti, a weimari, az erfurti, a hallei, a berlini siket­­néma intézeteket. Mind új és mindegyik nagyon szép. Három intézet mellett van iparos ta­nonciskola is. Az intézetek ne­ve: Siketek intézete. A néma szót kihagyták az intéze­t ne­véből, éppen úgy, mint aho­gyan a szövetség is kihagyta a nevéből. A siketek intézete mellett nagyothalló gyerme­kek számára külön intézetek és iskolák vannak. A később megsiketült és már beszélő gyermekek is a nagyothallók iskolájában tanulnak. Ez a szétosztás lehetővé teszi, hogy a siketek intézeteiben kevesebb a gyermek és jobban tudnak velük foglalkozni. A német intézetek kiván­csiak voltak, hogyan tanítjuk mi a magyar beszédet, a mi si­ket gyermekeinknek. Ezt én minden intézetben bemutat­tam. Ez nagyon tetszett nekik és ők is így fogják tanítani a német beszédet az ő gyerme­keiknek. Sok előadást tartot­tam a német intézetekben. El­mondottam, hogy a mi kor­mányzatunk is­­ minden segít­séget megad a ’siketeknek és a nagyothallóknak. Elmondot­tam, hogy a mi siketjeinket nem érte olyan nagy szeren­csétlenség, mint őket a Hitleri idők alatt, örömmel vettem tudomásul, hogy az én közle­ményeim alapján szüntették be a siketek sterilizálását, ezért engem minden intézetnél nagy szeretettel és nagy örömmel fogadtak. Sok ismerőssel is találkoztam, akik még 1938 ban itt Budapesten felkeres­tek. Hat hét után, november 15-én jöttem vissza Budapest­re. Megtanultam és megismer­tem még jobban azt a módot, ahogyan a siketeket tanítani kell és örömmel tapasztaltam azt, hogy a magyar oktatása jó mederben siketek és, hogy ebből a külföld halad is szívesen tanul. Dr. Bárczi Gusztáv Kossuth-díjas főiskolai igazgató

Next