Hargita Kalendárium, 1983

MIHAIL EMINESCU A sötétség és a poéta A sötétség Csak vendég vagy a földön, kérész az életed, Az égre törsz, a lelked fényben térengeted S kacaj követ, poéta, fagyos szelekre lelsz, Árny vagy magad s a síri árnyaknak énekelsz. Törd szét bolond a lantot egy rideg sziklaszálon, Kő e világ és senki se néz reád csodáién ; És te, sápadt bolondként, előtte könnyezel, Mint a hullám, ha szikla múltjáról énekel, Mig az vénen s porladva a felhők közt lebeg, S ő megmarad sziklának, a viz meg elpereg. Hát azt hiszed sötét árny, hogy oktalan s nem éppen Céllal forgok világunk e keserű levében? Hát azt hiszed, hiába hoztam le én honomra Csillagsugárt az égből rálonva homlokomra ? A két édes nővérnek­­ ünnepre szép ruhát - A drámának s zenének - épitek palotát. Életre keltem őket, nappallal - éjszakával Töltöm arany kupájuk öröm s a bú dalával, Hogy lássam : él a múltunk, lássam a román drámát, Sírjukból leiidézve a hősök sokaságát, S román zenét igézek, felhőkbe bújt hegyekből, A hulló csillagokból, visszhangzó völgy öléből, Sóhajtozó fenyőktől, ha zord tél csap le rájuk, Hárskürttől-furulyától, ha szól méltán hanájuk, Hívom a román dámnát, a szivek bús panaszát, A lélek éjszakáját, a vágyak elmúlását. Nagy a román a múltban s nagy, mit jövője ád, És te a poétáját most elnémítanád ? Hona hazári közt tán nincs mit énekeljen ? Nincs arra szín elég, hogy méltó szókat leljen A Kárpátok sugallta fenséges eszme láttán, Mely úszik lelke szintjén, mint hullám tenger árján, S az agya úgy gyötrődik sok kínzó gondokon, Mint dzsinnek zúzódnak szét egy puszta romfalon. A poéta (KACSÓ SÁNDOR fordítása) 59

Next