Hargita Kalendárium, 1983
PETŐFI SÁNDOR A XIX. század költői Ne fogjon senki könnyelműen A húrok pengetésihez ! Nagy munkát vállal az magára, Ki most kezébe lantot vesz. Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed: Nincs rád szüksége a világnak, S azért a szent fát félre tedd. Pusztában bujdosunk, mint hajdan Népével Mózes bujdosott, 5 követte, melyet Isten külde Vezérül, a lángoszlopot, újabb időkben Isten ilyen lángoszlopoknak rendelő A költőket, hogy ők vezessék A népet Kánaán felé. Előre hát mind, aki költő, A néppel tűzön-vizén át látok reá, ki elhajítja Kezéből a nép zászlaját, Átok reá, ki gyávaságból Vagy lomhaságból elmarad, Hogy, mig a nép küzd, fárad, izzad, Pihenjen ő árnyék alatt ! Vannak hamis próféták, akik Azt hirdetik nagy gonoszan, Hogy már megállhatunk, mert itten Az ígéretnek földe van. Hazugság, szemtelen hazugság, Mit milliók cáfolnak meg, Kik nap hevében, éhen-szomjan, siétségbeesve lengenek. Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán, Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán Is addig ? addig nincs megnyugvás, Addig folyvást küszködni kell. Talán az élet, munkáinkért, Nem fog fizetni semmivel, De a halál majd szemeinket Szelíd, lágy csókkal zárja be, S virágkötéllel, selyempárnán Bocsát le a föld mélyibe. (1846) 58