Hargita Népe, 1995. október (7. évfolyam, 193-213. szám)

1995-10-20 / 206. szám

Naplójegyzetek a forradalomról Ember Mária író, újságíró, kritikus, műfordító 1951-től a Magyar Nemzet munkatársa volt. Politikailag a Nagy Imre köré gyülekező és a Petőfi Kör körül kialakult körhöz tartozott. Az ’56-os forradalom idején naplót vezetett, részben az események színterén, részben este otthon. A jegyzetek október 24-én kezdődnek, aznap ért haza Ember Mária Ausztriából, egyenesen a történések sodrába. Ezekből a naplójegyzetekből válogattunk összeállításukban. Október 24. (...) A vonat váratlanul mégis ne­kilódult. Délután öt körül lehetett. Fél hétre beért Kelenföldre, s ott egy órát ismét vesztegelhetett - azt re­besgették az utasok, ki tudja milyen forrásból, hogy a Ferencvárosban harcok dúlnak, azért nem indulha­tunk tovább. Amikor végre mozgás­ba jött a szerelvény, a kalauzok vé­gigjárták a kocsikat, mindenkit el­parancsoltak az ablaktól, sőt, a Li­get táján jó négy-öt percre a villanyt is eloltották, s nekünk, utasoknak nyakunkba húzott fejjel kellett a padsorok közé guggolnunk. Lövé­sek süvítettek el mellettünk a már koromsötét estében. Azután felgyulladt a villany, és egy ballonkabátos fiatalember ke­serűen magyarázta nagyszámú hallgatóságának, hogy mindez azért van, mert Nagy Imre sem ta­lálta el a hangot, ő is "ellenséges elemek"-ről beszélt - hát nem értik, hogy a dolgok így nem mehettek to­vább?! "Csak át ne terjedjen az egész országra" - kottyantam közbe, mire értetlen szemek meredtek rám, s a beszélgetés abbamaradt. Nyolcra beértünk a sötét, üres Keleti Pályaudvarra. Üvegtete­jén, akár a jégeső, úgy kopogtak a lövedékek. A rádió esti helyzetjelentését hall­gattuk. "A párt és a kormány ura a helyzetnek. Ez nem jelenti, hogy a harc már nem folyik. Fegyveres összetűzésekről kaptunk hírt a XIII. kerületi pártbizottság és a Károly-lak­tanya környékéről; harcok vannak még a Ferenc körúton, és elszórt lö­vések hallatszanak a Duna-partról..." Ezek után megkockáztattam két telefonhívást, megérdeklődni, ki is hát Budapesten "ura a helyzetnek"? Tánczos Gábor barátom, a Petőfi Kör titkára, aki ezen az éjszakán a lakásán önkéntes telefonü­gyeletet tartott, s híreket, helyzetjelentéseket gyűjtött, azt felelte, hogy "a felke­lők". A Magyar Nemzet szerkesztő­ségéből viszont, ahol három szer­kesztő, bent rekedvén, másnap reg­gelre egy röplapszerű, kétoldalas "Magyar Nemzet "-számot próbált összetákolni, azt a választ kaptam, hogy a v­árosban ők az urak. - Ki az az ok? - Hát az oroszok. Október 28. A Belvárosban a harcnak legfel­jebb annyi nyoma volt, hogy a kapu­kon primitív Kossuth-címereket lát­tunk. Az egyetem előtt sikerült "Nép­szavá"-hoz és "Szabad Nép"-hez jutnunk - ára már nem volt egyiknek sem, venni már nem lehetett. A Sza­bad Nép vezércikke mindjárt ráné­zésre jelentősnek tűnt, így kezdő­dött: "Nem értünk egyet azokkal, akik az elmúlt napok eseményeit sommásan ellenforr odaírni, fasiszta puccskísérletnek minősítik." Még a Váci utcában Aczél Tamás csatlakozott hozzánk, szintén be akart nézni az egyetemre. Elmond­ta, ami egyébként a mai Népszavá­ban is áll - mutatja­-, hogy a legki­válóbb írók, festők és zeneművészek tegnap­ déli 12-kor írásbeli elő­ter­­jesztést adtak be Nagy Imrének, azt követelvén, hogy a kormány "rögtön és haladék nélkül" rendeljen el leg­alább kétnapi tűzszünetet. (Kodály is aláírta.) - Én magam egy másik delegáci­óval jártam az Öregnél - mesélte Aczél. - Megmondtuk neki: ha a nép és Nagy Imre szembekerül egymás­sal, mi a nép oldalán állunk. 13 óra 20 perc. Fontos közle­mény. A Magyar Népköztársaság kormánya a korábbi vérontás meg­szüntetése ... és a békés kibontako­zás érdekében... elrendeli az általá­nos, azonnali tűzszünetet. "A fegyveres erők csak akkor tü­zeljenek, ha őket támadják!" Fejcsóválva nézünk egymásra. Kevés. Üléseznek, és nem tudnak megál­lapodásra jutni. A folyosón Gyenes Antal bukkan fel, az újdonsült miniszter. - Kórházban feküdtem, ott tudtam meg, hogy kineveztek - hárítja el mintegy a gratulációkat. - Nem, nem volt semmiféle előzetes megállapo­dás. Imre bácsi gondolta, mindig jóban voltunk, miért ne vállalnám? Most indulok egyébként a miniszter­­tanácsba. Mi is elindulunk néhányan, át a jogi karra. Útközben ezt emésztjük, ennek sem így kellett volna történ­nie. Hogy "Imre bácsi gondolta, mindig jóban voltunk ..." Miért nem lehetett jó előre megállapodni, elő­­kotorni a szocdemek közül is valakit, Kéthly Annát, Szakasitsot, és 23-án este mindjárt így kezdeni: "Kormá­nyom tagjai ezek és ezek ..."? De Nagy Imre, ahelyett hogy ő szabott volna feltételeket, hagyta, hogy neki szabjanak; kár ezen siránkozni, egyebet sem teszünk, csak ezen si­ránkozunk ... Október 29. A Múzeum körúton összetorló­dott, oldalukra dőlt villamoskocsik, az egyetem zárt kapujáról egy gépírt röplapot operáltam le, miközben bal kezemmel magasan a fejem fölé emeltem az újságíró-igazolványom. "Avós gottemberek"-ről s a "nép­gyilkos AVO egyetemi bérencei"-ről beszélt, kijelentette, hogy "az egye­temi sztálinista oktatók áltudomá­nya a Horizont könyvesbolt Sztálin­­könyveivel együtt elégett". A Rákóczi úton végig a földet sö­pörte a villamosvezeték. A házakon törölt ablaküvegek szeszélyes krikszkraszai.A kirakatok többnyire be voltak zúzva, de bennük bántal­­lanul szunnyadozott az áru. Október 30. Szembejövő ismerősök azt beszél­ték, hogy a Nagykörúton újabb tün­tetők vonulnak. "Ruszkik haza!" - kiáltozzák, s a házak falaira pingált jelszó cirill betűkkel, orosz nyelven és megható nyelvtani hibákkal veri vissza: "Pyccku damou!" A Rákóczi úton akkor már lőttek. A háztetőkön ropogott a fegyver. Minduntalan be kellett ugrani egy kapualjba. A következő kapualjban már nem kérdezősködtem. Egy fejkendős asz­­szony meghitt mosollyal szólt: " Már megint lőnek ezek a taknyosok." Egy lódenkabátos férfi, a fegyverropogást túlharsogva torkollta le: "Taknyo­­sok?! Szabadságharcosok! Mi öt év alatt nem tudtunk annyit elérni, mint ezek öt nap alatt!" Ismét továbbmehettem néhány kapualjjal. Hosszú hajú fiatal lány magyarázott már a Vas utca sarká­nál az egybegyűlteknek: "Kijöttek a srácok a Kiliánból, hát tisztogatnak egy kicsit - közölte. - Most éppen a pártházat építik." (...) Győzelmi csend a Bródy Sándor utcában (1956. október 25) Wazyk, a lengyel költő Adad­ Wazyk lengyel köl­tő a Magyar írószövetség meghívására érkezett 1956. október 23-án Budapestre. Itt a margitszigeti Nagyszál­lóban szállásolták el. A re­pülőtérről valószínűleg az írószövetségbe, illetve a Bem szoborhoz vitték. Itt beszélni próbált, de nem volt megafon, a hangzavar­ban nem lehetett hallani szavát. Déry Tibor napló­jegyzetében így emlékezik: "A Bem szobornál áthatol­hatatlan tömeg, felnyom­nak a pázsitra, a talapzat alá, hátam mögött Wazyk, a lengyel költő, kis, sovány ember, lélegzet után kap. "Valószínű, október 28-án utazott el Budapestről azzal az első lengyel repülővel, amely újságírókat,vérplaz­mát és kötszert hozott a ma­gyaroknak. A Nowa Kultú­ra 1956. november 25-i szá­mában jelent meg a követ­kező verse. Qui tacent clamant Veletek voltam aznap, mikor a Bem szobornál magyar és lengyel zászlók alatt ujjongtatok. Nem tudom, közületek ki él még és ki holt már, midőn elnémult minden, csupán a tűz ropog. A nagy kavarodásban, Déry, te hívtál föl aggódva telefonon: bajom nem esett-e? s hallottam a hangod még a Parla­mentből, mint utolsó kiáltást az éterbe veszve. Mi, lelkiismerete a történelemnek, hallgatunk - államérdek ez a néma beszéd... Hol a felkelők hamván keserű füst terjeng, a végső mítosz összedőlt. De Bem emléke ép. 1956 a magyar irodalomban A magyar forradalmakat mindig versek kísérték nyomon, sőt, mint 1848. március 15-én Petőfi Sándor Nemzeti dala, versek köszöntötték be. Az 1956-os népfelkelésnek is megvan a maga költői tanúságtéte­le, azok az alkotások, amelyek a kirobbanó népharagot megindokol­ják vagy kifejezik. Mindenek­előtt Illyés Gyula klasszikus költemé­nyére, az Egy mondat a zsarnok­ságról című versre gondolok. Ez a litániaszerűen felépített, valóban egyetlen mondat szerkezeti rend­jében haladó lírai érvelés még 1950-ben - a Rákosi-féle zsarnok­ság legsötétebb napjaiban­­ szüle­tett, de csak 1956. november 2-án, az Irodalmi Újság "forradalmi" számában került az olvasó elé: hol zsarnokság van, ott zsarnokság van, nemcsak a puskacsőben, nemcsak a börtönökben; hol zsarnokság van, ott van jelenvalóan mindenekben, ahogy rég istenek sem Más versek nyomban a felkelés első napjaiban adtak számot az ese­ményekről, elsősorban arról a kímé­letlenségről, amellyel a Rákosi-dik­­tatúra karhatalma (a hírhedt Állam­védelmi Hatóság) a tüntető tömeg ellen fordult. Ez a kíméletlenség ve­zetett a fegyveres felkelés kirobba­násához. Tamási Lajos Piros a vér a pesti utcán című verse, amely a népfel­kelés leverése után hosszú évtize­dekre tilalom alá került, s kötetben sohasem jelenhetett meg, a tüntető tömeg lelkesedését, a hatalmi erő­szak tombolását idézi fel. Az erő­szak kíméletlenségéről s a gyász mérhetetlen fájdalmáról beszél Benjámin László (kötetben ugyan­csak kiadatlan) költeménye, az Ele­settek is. A felkelés véres napjaiban csak versek és írói nyilatkozatok szület­hettek. A forradalom tizenkét nap­ja másra nem is adott lehetőséget. Ez utóbbi nyilatkozatok között ta­láljuk Németh László, Déry Tibor, Füst Milán, Szabó Lőrinc, Féja Géza, Tamási Áron és Örkény Ist­ván írásait. Örkény Fohász Buda­pestért című vallomása azt az ön­feláldozó hősiességet örökítette­­ meg, amelyet a magyar fővárost népe tanúsított a forradalmi na­pokban: "A kerek világon, minden térképen és glóbuszon, ma átírják a nevedet, Budapest. Ez a szó már nem egy várost jelöl. Budapest ma annyit tesz, hogy hősiesség. Buda­pest minden nyelvén a világnak azt jelenti: hűség, önfeláldozás, nemzeti becsület. Minden ember, aki szereti szülővárosát, azt kíván­ja: légy te is olyan, mint Buda­pest." A most idézett írásoknak, mint már mondottam, hosszú évtizede­ken keresztül rejtőzködniük kel­lett. A nyilvánosság elé csak olyan művek kerültek, amelyek a felke­lés leverését és megtorlását iga­zolták. Az­ ötvenes évek végén számos regény és színmű - így Mesterházy Lajos, Dobozy Imre, Berkesi András, Molnár Géza és mások művei - vállalkozott arra, hogy irodalmilag is megalapozza a népfelkelés törekvéseit és veze­tőit támadó hivatalos propagan­dát, s viszonylag kevés olyan mű - így Moldova György Sötét an­gyal című regénye vagy Kamondy László Fegyencek szabadságon című elbeszélése - született, amely az események politikai és emberi hátterét is meg kívánta világítani. A felkelésben részt vevő tömege­ket rágalmazó regények és szín­művek mindenképpen újabb iro­dalmunk szomorú lapját alkotják: ma már az irodalomtörténetírásnak kritikailag kellene számot vetni ve­lük. Mindössze két körben hangzott el őszinte szó az 1956-os népfel­kelés közvetlen emlékéről: a köl­tészetben és az emigrációs iroda­lomban. A magyar líra egyik nagy korszaka éppen a hatvanas évek­ben következett el, s az akkor írott verseket sokszor átszövik az októ­beri nemzeti feltámadás és a no­vemberi nemzeti tragédia emlékei. Illyés Gyula, Benjámin László, Nagy László, Juhász Ferenc, Cso­­óri Sándor és Eörsi István költé­szetében gyakran tűnik fel a véres harcok, a kegyetlen megtorlás, a nagy remények és a rettenetes csa­lódások emléke. A költészet a ma­ga metaforikus nyelvén, a maga látomásaiban és mítoszaiban min­denesetre könnyebben adhatott számot ezekről az emlékekről, mint az elbeszélő irodalom. Az emigrációs magyar irodalom természetesen az első pillanattól kezdve fontos küldetésének tartot­ta, hogy beszámoljon a felkelés eseményeiről és tapasztalatairól. Sok költői és prózai alkotás, vala­mint személyes visszaemlékezés jött létre vállalkozásuk nyomán. Határ Győző, Faludy György, A­­czél Tamás, Tollas Tibor, Fáy Fe­renc, Saáry Éva, Sulyok Vince, Horváth Elemér, Vitéz György, Máté Imre, Gömöri György és má­sok verseire, Tardos Tibor, Sztá­­ray Zoltán, Halász Péter, András Sándor, Ferdinandy György és Sárközi Mátyás prózai műveire gondolok. Három nagyobb léleg­zetű prózai írást külön is megem­lítenék: Dénes Tibor Budapest nincs többé Budapesten című sze­mélyes beszámolóját, Domahidy András Tizenhat zár című kisregé­nyét és Kabdebó Tamás Minden idők című regényét. A hazai magyar elbeszélő iro­dalom kezdetben inkább csak utalásos vagy parabolikus for­mában próbálta felidézni a forra­dalom történetét és következmé­nyeit. Déry Tibor azokban a lí­rai, egyszersmind filozófiai el­beszélésekben - Philemon és Ba­ucis, Számadás, Két asszony -, amelyek börtönből való szaba­dulása után jelentek meg, illetve G.A. úr X.-ben című antiutópi­­kus regényében, amely távlato­­sabb képeiben a felkelés esemé­nyeit is megörökíti, valamint Karinthy Ferenc Epope című "abszurd" regényében és Örkény István Pisti a vérzivatarban című "abszurd" drámájában. Csak ké­sőbb nyílt arra lehetőség, hogy a valóságos események is epikai tárggyá váljanak, például Sőtér István Budai oroszlán, Rónay György A párduc és a gödölye­s még nyíltabban Karinthy Ferenc Budapesti ősz, Galgóczi Erzsébet A közös bűn, Gergely Ágnes Stá­ciók, Szalay Károly Párhuzamos viszonyok és Szakonyi Károly Bolond madár című regényeiben, valamint az új magyar prózairoda­lom egyik monumentális alkotásá­ban, Nádas Péter Emlékiratok könyve című munkájában. Nem kell különösebb irodalmi jóstehetség annak a kimondásá­hoz, hogy elbeszélő irodalmunk, a tabuk mostani leomlása után, bi­zonyára megújult érdeklődéssel fordul az 1956-os eseményekhez, és segíteni fog abban, hogy a for­radalom méltó helyet kapjon a nemzeti emlékezetben. POMOGÁTS BÉLA Az oldalt szerkesztette: TAKÁCS ÉVA

Next