Hargita Népe, 1995. október (7. évfolyam, 193-213. szám)
1995-10-20 / 206. szám
Naplójegyzetek a forradalomról Ember Mária író, újságíró, kritikus, műfordító 1951-től a Magyar Nemzet munkatársa volt. Politikailag a Nagy Imre köré gyülekező és a Petőfi Kör körül kialakult körhöz tartozott. Az ’56-os forradalom idején naplót vezetett, részben az események színterén, részben este otthon. A jegyzetek október 24-én kezdődnek, aznap ért haza Ember Mária Ausztriából, egyenesen a történések sodrába. Ezekből a naplójegyzetekből válogattunk összeállításukban. Október 24. (...) A vonat váratlanul mégis nekilódult. Délután öt körül lehetett. Fél hétre beért Kelenföldre, s ott egy órát ismét vesztegelhetett - azt rebesgették az utasok, ki tudja milyen forrásból, hogy a Ferencvárosban harcok dúlnak, azért nem indulhatunk tovább. Amikor végre mozgásba jött a szerelvény, a kalauzok végigjárták a kocsikat, mindenkit elparancsoltak az ablaktól, sőt, a Liget táján jó négy-öt percre a villanyt is eloltották, s nekünk, utasoknak nyakunkba húzott fejjel kellett a padsorok közé guggolnunk. Lövések süvítettek el mellettünk a már koromsötét estében. Azután felgyulladt a villany, és egy ballonkabátos fiatalember keserűen magyarázta nagyszámú hallgatóságának, hogy mindez azért van, mert Nagy Imre sem találta el a hangot, ő is "ellenséges elemek"-ről beszélt - hát nem értik, hogy a dolgok így nem mehettek tovább?! "Csak át ne terjedjen az egész országra" - kottyantam közbe, mire értetlen szemek meredtek rám, s a beszélgetés abbamaradt. Nyolcra beértünk a sötét, üres Keleti Pályaudvarra. Üvegtetején, akár a jégeső, úgy kopogtak a lövedékek. A rádió esti helyzetjelentését hallgattuk. "A párt és a kormány ura a helyzetnek. Ez nem jelenti, hogy a harc már nem folyik. Fegyveres összetűzésekről kaptunk hírt a XIII. kerületi pártbizottság és a Károly-laktanya környékéről; harcok vannak még a Ferenc körúton, és elszórt lövések hallatszanak a Duna-partról..." Ezek után megkockáztattam két telefonhívást, megérdeklődni, ki is hát Budapesten "ura a helyzetnek"? Tánczos Gábor barátom, a Petőfi Kör titkára, aki ezen az éjszakán a lakásán önkéntes telefonügyeletet tartott, s híreket, helyzetjelentéseket gyűjtött, azt felelte, hogy "a felkelők". A Magyar Nemzet szerkesztőségéből viszont, ahol három szerkesztő, bent rekedvén, másnap reggelre egy röplapszerű, kétoldalas "Magyar Nemzet "-számot próbált összetákolni, azt a választ kaptam, hogy a városban ők az urak. - Ki az az ok? - Hát az oroszok. Október 28. A Belvárosban a harcnak legfeljebb annyi nyoma volt, hogy a kapukon primitív Kossuth-címereket láttunk. Az egyetem előtt sikerült "Népszavá"-hoz és "Szabad Nép"-hez jutnunk - ára már nem volt egyiknek sem, venni már nem lehetett. A Szabad Nép vezércikke mindjárt ránézésre jelentősnek tűnt, így kezdődött: "Nem értünk egyet azokkal, akik az elmúlt napok eseményeit sommásan ellenforr odaírni, fasiszta puccskísérletnek minősítik." Még a Váci utcában Aczél Tamás csatlakozott hozzánk, szintén be akart nézni az egyetemre. Elmondta, ami egyébként a mai Népszavában is áll - mutatja-, hogy a legkiválóbb írók, festők és zeneművészek tegnap déli 12-kor írásbeli előterjesztést adtak be Nagy Imrének, azt követelvén, hogy a kormány "rögtön és haladék nélkül" rendeljen el legalább kétnapi tűzszünetet. (Kodály is aláírta.) - Én magam egy másik delegációval jártam az Öregnél - mesélte Aczél. - Megmondtuk neki: ha a nép és Nagy Imre szembekerül egymással, mi a nép oldalán állunk. 13 óra 20 perc. Fontos közlemény. A Magyar Népköztársaság kormánya a korábbi vérontás megszüntetése ... és a békés kibontakozás érdekében... elrendeli az általános, azonnali tűzszünetet. "A fegyveres erők csak akkor tüzeljenek, ha őket támadják!" Fejcsóválva nézünk egymásra. Kevés. Üléseznek, és nem tudnak megállapodásra jutni. A folyosón Gyenes Antal bukkan fel, az újdonsült miniszter. - Kórházban feküdtem, ott tudtam meg, hogy kineveztek - hárítja el mintegy a gratulációkat. - Nem, nem volt semmiféle előzetes megállapodás. Imre bácsi gondolta, mindig jóban voltunk, miért ne vállalnám? Most indulok egyébként a minisztertanácsba. Mi is elindulunk néhányan, át a jogi karra. Útközben ezt emésztjük, ennek sem így kellett volna történnie. Hogy "Imre bácsi gondolta, mindig jóban voltunk ..." Miért nem lehetett jó előre megállapodni, előkotorni a szocdemek közül is valakit, Kéthly Annát, Szakasitsot, és 23-án este mindjárt így kezdeni: "Kormányom tagjai ezek és ezek ..."? De Nagy Imre, ahelyett hogy ő szabott volna feltételeket, hagyta, hogy neki szabjanak; kár ezen siránkozni, egyebet sem teszünk, csak ezen siránkozunk ... Október 29. A Múzeum körúton összetorlódott, oldalukra dőlt villamoskocsik, az egyetem zárt kapujáról egy gépírt röplapot operáltam le, miközben bal kezemmel magasan a fejem fölé emeltem az újságíró-igazolványom. "Avós gottemberek"-ről s a "népgyilkos AVO egyetemi bérencei"-ről beszélt, kijelentette, hogy "az egyetemi sztálinista oktatók áltudománya a Horizont könyvesbolt Sztálinkönyveivel együtt elégett". A Rákóczi úton végig a földet söpörte a villamosvezeték. A házakon törölt ablaküvegek szeszélyes krikszkraszai.A kirakatok többnyire be voltak zúzva, de bennük bántallanul szunnyadozott az áru. Október 30. Szembejövő ismerősök azt beszélték, hogy a Nagykörúton újabb tüntetők vonulnak. "Ruszkik haza!" - kiáltozzák, s a házak falaira pingált jelszó cirill betűkkel, orosz nyelven és megható nyelvtani hibákkal veri vissza: "Pyccku damou!" A Rákóczi úton akkor már lőttek. A háztetőkön ropogott a fegyver. Minduntalan be kellett ugrani egy kapualjba. A következő kapualjban már nem kérdezősködtem. Egy fejkendős aszszony meghitt mosollyal szólt: " Már megint lőnek ezek a taknyosok." Egy lódenkabátos férfi, a fegyverropogást túlharsogva torkollta le: "Taknyosok?! Szabadságharcosok! Mi öt év alatt nem tudtunk annyit elérni, mint ezek öt nap alatt!" Ismét továbbmehettem néhány kapualjjal. Hosszú hajú fiatal lány magyarázott már a Vas utca sarkánál az egybegyűlteknek: "Kijöttek a srácok a Kiliánból, hát tisztogatnak egy kicsit - közölte. - Most éppen a pártházat építik." (...) Győzelmi csend a Bródy Sándor utcában (1956. október 25) Wazyk, a lengyel költő Adad Wazyk lengyel költő a Magyar írószövetség meghívására érkezett 1956. október 23-án Budapestre. Itt a margitszigeti Nagyszállóban szállásolták el. A repülőtérről valószínűleg az írószövetségbe, illetve a Bem szoborhoz vitték. Itt beszélni próbált, de nem volt megafon, a hangzavarban nem lehetett hallani szavát. Déry Tibor naplójegyzetében így emlékezik: "A Bem szobornál áthatolhatatlan tömeg, felnyomnak a pázsitra, a talapzat alá, hátam mögött Wazyk, a lengyel költő, kis, sovány ember, lélegzet után kap. "Valószínű, október 28-án utazott el Budapestről azzal az első lengyel repülővel, amely újságírókat,vérplazmát és kötszert hozott a magyaroknak. A Nowa Kultúra 1956. november 25-i számában jelent meg a következő verse. Qui tacent clamant Veletek voltam aznap, mikor a Bem szobornál magyar és lengyel zászlók alatt ujjongtatok. Nem tudom, közületek ki él még és ki holt már, midőn elnémult minden, csupán a tűz ropog. A nagy kavarodásban, Déry, te hívtál föl aggódva telefonon: bajom nem esett-e? s hallottam a hangod még a Parlamentből, mint utolsó kiáltást az éterbe veszve. Mi, lelkiismerete a történelemnek, hallgatunk - államérdek ez a néma beszéd... Hol a felkelők hamván keserű füst terjeng, a végső mítosz összedőlt. De Bem emléke ép. 1956 a magyar irodalomban A magyar forradalmakat mindig versek kísérték nyomon, sőt, mint 1848. március 15-én Petőfi Sándor Nemzeti dala, versek köszöntötték be. Az 1956-os népfelkelésnek is megvan a maga költői tanúságtétele, azok az alkotások, amelyek a kirobbanó népharagot megindokolják vagy kifejezik. Mindenekelőtt Illyés Gyula klasszikus költeményére, az Egy mondat a zsarnokságról című versre gondolok. Ez a litániaszerűen felépített, valóban egyetlen mondat szerkezeti rendjében haladó lírai érvelés még 1950-ben - a Rákosi-féle zsarnokság legsötétebb napjaiban született, de csak 1956. november 2-án, az Irodalmi Újság "forradalmi" számában került az olvasó elé: hol zsarnokság van, ott zsarnokság van, nemcsak a puskacsőben, nemcsak a börtönökben; hol zsarnokság van, ott van jelenvalóan mindenekben, ahogy rég istenek sem Más versek nyomban a felkelés első napjaiban adtak számot az eseményekről, elsősorban arról a kíméletlenségről, amellyel a Rákosi-diktatúra karhatalma (a hírhedt Államvédelmi Hatóság) a tüntető tömeg ellen fordult. Ez a kíméletlenség vezetett a fegyveres felkelés kirobbanásához. Tamási Lajos Piros a vér a pesti utcán című verse, amely a népfelkelés leverése után hosszú évtizedekre tilalom alá került, s kötetben sohasem jelenhetett meg, a tüntető tömeg lelkesedését, a hatalmi erőszak tombolását idézi fel. Az erőszak kíméletlenségéről s a gyász mérhetetlen fájdalmáról beszél Benjámin László (kötetben ugyancsak kiadatlan) költeménye, az Elesettek is. A felkelés véres napjaiban csak versek és írói nyilatkozatok születhettek. A forradalom tizenkét napja másra nem is adott lehetőséget. Ez utóbbi nyilatkozatok között találjuk Németh László, Déry Tibor, Füst Milán, Szabó Lőrinc, Féja Géza, Tamási Áron és Örkény István írásait. Örkény Fohász Budapestért című vallomása azt az önfeláldozó hősiességet örökítette meg, amelyet a magyar fővárost népe tanúsított a forradalmi napokban: "A kerek világon, minden térképen és glóbuszon, ma átírják a nevedet, Budapest. Ez a szó már nem egy várost jelöl. Budapest ma annyit tesz, hogy hősiesség. Budapest minden nyelvén a világnak azt jelenti: hűség, önfeláldozás, nemzeti becsület. Minden ember, aki szereti szülővárosát, azt kívánja: légy te is olyan, mint Budapest." A most idézett írásoknak, mint már mondottam, hosszú évtizedeken keresztül rejtőzködniük kellett. A nyilvánosság elé csak olyan művek kerültek, amelyek a felkelés leverését és megtorlását igazolták. Az ötvenes évek végén számos regény és színmű - így Mesterházy Lajos, Dobozy Imre, Berkesi András, Molnár Géza és mások művei - vállalkozott arra, hogy irodalmilag is megalapozza a népfelkelés törekvéseit és vezetőit támadó hivatalos propagandát, s viszonylag kevés olyan mű - így Moldova György Sötét angyal című regénye vagy Kamondy László Fegyencek szabadságon című elbeszélése - született, amely az események politikai és emberi hátterét is meg kívánta világítani. A felkelésben részt vevő tömegeket rágalmazó regények és színművek mindenképpen újabb irodalmunk szomorú lapját alkotják: ma már az irodalomtörténetírásnak kritikailag kellene számot vetni velük. Mindössze két körben hangzott el őszinte szó az 1956-os népfelkelés közvetlen emlékéről: a költészetben és az emigrációs irodalomban. A magyar líra egyik nagy korszaka éppen a hatvanas években következett el, s az akkor írott verseket sokszor átszövik az októberi nemzeti feltámadás és a novemberi nemzeti tragédia emlékei. Illyés Gyula, Benjámin László, Nagy László, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor és Eörsi István költészetében gyakran tűnik fel a véres harcok, a kegyetlen megtorlás, a nagy remények és a rettenetes csalódások emléke. A költészet a maga metaforikus nyelvén, a maga látomásaiban és mítoszaiban mindenesetre könnyebben adhatott számot ezekről az emlékekről, mint az elbeszélő irodalom. Az emigrációs magyar irodalom természetesen az első pillanattól kezdve fontos küldetésének tartotta, hogy beszámoljon a felkelés eseményeiről és tapasztalatairól. Sok költői és prózai alkotás, valamint személyes visszaemlékezés jött létre vállalkozásuk nyomán. Határ Győző, Faludy György, Aczél Tamás, Tollas Tibor, Fáy Ferenc, Saáry Éva, Sulyok Vince, Horváth Elemér, Vitéz György, Máté Imre, Gömöri György és mások verseire, Tardos Tibor, Sztáray Zoltán, Halász Péter, András Sándor, Ferdinandy György és Sárközi Mátyás prózai műveire gondolok. Három nagyobb lélegzetű prózai írást külön is megemlítenék: Dénes Tibor Budapest nincs többé Budapesten című személyes beszámolóját, Domahidy András Tizenhat zár című kisregényét és Kabdebó Tamás Minden idők című regényét. A hazai magyar elbeszélő irodalom kezdetben inkább csak utalásos vagy parabolikus formában próbálta felidézni a forradalom történetét és következményeit. Déry Tibor azokban a lírai, egyszersmind filozófiai elbeszélésekben - Philemon és Baucis, Számadás, Két asszony -, amelyek börtönből való szabadulása után jelentek meg, illetve G.A. úr X.-ben című antiutópikus regényében, amely távlatosabb képeiben a felkelés eseményeit is megörökíti, valamint Karinthy Ferenc Epope című "abszurd" regényében és Örkény István Pisti a vérzivatarban című "abszurd" drámájában. Csak később nyílt arra lehetőség, hogy a valóságos események is epikai tárggyá váljanak, például Sőtér István Budai oroszlán, Rónay György A párduc és a gödölyes még nyíltabban Karinthy Ferenc Budapesti ősz, Galgóczi Erzsébet A közös bűn, Gergely Ágnes Stációk, Szalay Károly Párhuzamos viszonyok és Szakonyi Károly Bolond madár című regényeiben, valamint az új magyar prózairodalom egyik monumentális alkotásában, Nádas Péter Emlékiratok könyve című munkájában. Nem kell különösebb irodalmi jóstehetség annak a kimondásához, hogy elbeszélő irodalmunk, a tabuk mostani leomlása után, bizonyára megújult érdeklődéssel fordul az 1956-os eseményekhez, és segíteni fog abban, hogy a forradalom méltó helyet kapjon a nemzeti emlékezetben. POMOGÁTS BÉLA Az oldalt szerkesztette: TAKÁCS ÉVA