Hargita Népe, 2007. január (19. évfolyam, 1-25. szám)
2007-01-26 / 21. szám
zSHN MŰVELŐDÉS Szávai Géza: Aletta bárkája Szávai Géza új regénye az elmúlt esztendő őszén jelent meg. A történettel tér- és időutazást teszünk: sok ezer kilométert és csaknem 400 esztendőt. (Vissza? Előre?) Holland kereskedőkkel és hittérítőkkel érkezünk Japán egyik szigetére, akiket majd sorra elfelejtünk, Huebler asszonnyal, Aletta édesanyjával, a missziót vezető Van der Maat tiszteletessel és társaikkal együtt, hogy csak a két főszereplő útját kövessük. Illetve a japán Kodzsima Miki átalakulását, mert amíg Aletta csak fizikai változásokon megy át - hite erejének köszönhetően mindvégig szilárdan áll, addig a rettentehetetlen Kodzsima Miki lelki átalakulásokon. Megrajzolásával Szávainak sikerül egy kis szeletet bemutatni a keleti lélek - számunkra oly idegen - világából is. Ha szerző egy megalázott lány portréját is meg akarta rajzolni, akkor ez nem sikerült neki, mert olyan erős, szinte égi fénybe emeli hősnőjét, hogy még akkor is a legtöbb erőt és tisztaságot sugározza, amikor ketrecben tartják, amikor más valóban pondróvá válna a vele, rajta elkövetettek miatt. Aletta tisztaságának erős hite a záloga. Sokszor teszik próbára e hitet az események. (Édesapja, nagybátyja halálának körülményeire, édesanyja megbecstelemtésére, majd halálára gondolok, illetve az Alettával történtekre, aki végül úgy nő Kodzsima Miki fölé, hogy sosem munkál benne ilyen óhaj, mert ő csak teremtőjét akarta szolgálni és a szeretetet hirdetni. A regény korrajz (is), nemegyszer irtóztató pillanatképek beiktatásával. Két, nemcsak földrajzilag igen távoli világ találkozik benne. De ahogy az olvasót magával ragadja a regény cselekménye, már nem is az a fontos számára, hogy a keresztények vagy a keresztyének kerülnek-e ki győztesen az esztelenségből, az erőszakos hittérítésből, hanem, hogy mi lesz a rontásban is tisztán maradó, asszonnyá szépült lánnyal és hitével, illetve szerelmével. Fülemben már a regény legelején egy amerikai néger dal (Horváth Ádám szövegével) kezdett csengeni, s festi alá most is, ameddig e méltatásszerűséget írom - a regény olvasása után hónapokkal - a hátteret: „Indulj szép égi szekér. Hazafelé vezet egy út...”. Ez elsősorban Aletta nagyon ihletetten megrajzolt alakjának köszönhető. Miki Kodzsima elnagyoltabb, de nem kevésbé hatásos ábrázolása fontos eleme a hatalmas tablónak, amihez hasonlóval Szávai szintén a Pont Kiadónál megjelent Székely Jeruzsálem című művével próbálkozik. Vonzzák a történelmi freskók? Most is történelmi képet fest, ám gondosan ügyel, hogy a cselekmény fő vonala ne halványuljon a mellékszálak esetleges felerősítése nyomán tömegjelenetekkel zsúfolt alkotássá. A két főhős mindig fényben marad, minden más, mint egykori németalföldi festményen a jótékony homályból segíti a lényeget, így kapva szerepet, súlyt maga is. A belső fényt ez alkalommal az egymásrautaltságot legyőző szerelem, végül az elkerülhetetlen döbbenetes, mégsem taszító érzékeltetése biztosítja. Különös vitágban játszódó, magával ragadó, különös történet. Aletta pedig egy másik, számunkra ismerősebb Erdélybe szakadt Aletta alakjával egyesül és emelkedik képzeletbeli talapzatra. Mégis lenne valami közös Kyushu szigete és szülőföldünk között? Mitől legyintett meg ez az érzet? A hajón, amelyen kereskedők is utaznak és hittérítők, reménnyel teli, haszonlesők és vallási fanatikusok szép számmal, az olvasó nagyon hamar elvegyülhet az utasok között, ízelítőt csippenthet a martalócok zaklatta és a vallási türelmetlenség tépázta Nyugat-Európa történelmének egyik jellegzetes időszakáról, az európaiak Keleten is kicsírázó reményeiből, majd tragikus végükből. Szerzőnek nem célja aprólékos, mindenre kiterjedő beszámolót tartani a korabeli helyzetről, ennek ellenére sikerül az olvasót is beléptetnie a titkokkal teli japán világba. Aki pedig ráhangolódik, maga is része lesz Aletta történetének, hogy sose szabadulhasson hatása alól. Megrázó ugyan a történet, de Aletta halála sem vált ki döbbenetet. Ellenkezőleg halálában tovább szépül ez a végig kereszthordozó csodálatos teremtés. Ezért ajánlom - főleg „finomlelkeknek” - Szávai Géza regényét. »BAJNA GYÖRGY Szávai Géza: Aletta bárkája, Pont Kiadó, 2006 Szávai Géza ALETTA BÁRKÁJA Mondani könnyű A faggatózás felelőssége Csíkszeredában, a megyei könyvtár második emeleti olvasótermében, az újságrészlegen az utóbbi hónapokban szinte mindennapos vendégnek számítok. 1962-től jegyeztem el magam az újságírással, s bár 2004 óta a hivatásos kötelékből kiszálltam, ma sem szűntem meg a gyorsan múló dicsőség munícióit szaporítani. Közel fél évszázad zsurnalizmus... Szédítően nagy idő. És mi az, ami mögöttem maradt? Lakhelyet váltva, Bukarestből Csíkba költözve minden kacatot eldobtam, amit múltam ballasztjának éreztem. Közöttük volt cikkeim és sajtóközléseim tornyozott gyűjteménye is. Azt mondtam magamban: fátylat rá! Ha valakit egyáltalán érdekelni fog, búvároljon benne az illető szabadon, könyvtárak mélyén... Derék elhatározás, végül mégis én voltam az első, akit egy idő után megszállt a kíváncsiság ördöge. Rájöttem: nem tudok elszámolni az életemmel anélkül, hogy szembesíteném magam minden, pályafutásom során leírt betűmmel, mondatommal, amit megőriztek a könyvtárak archívumában tartott, olykor hiányos, de létező lapgyűjtemények. Körülöttem jönnek-mennek az olvasók, a könyvtár alkalmazottjai csöndesen, a szellem és a kíváncsiság türelmes kiszolgálóiként élik mindennapi szakmai életüket, olykor elvonulnak tízóraizni. Már tudják, hogy milyen anyagban kutakodom, hiszen ők keresik ki, s cipelik föl számomra minden alkalommal (hálás köszönet érte!) a kért évfolyamokat. Romániai Magyar Szó, Előre, Ifjúmunkás... Tetteim, tévedéseim alapvető tárháza. De ugyanúgy tanulságos lenne felgöngyölíteni a kolozsvári Igazságba, Korunkba, Utunkba, a marosvásárhelyi Igaz Szóba, a bukaresti Jóbarátba, A Hétbe, Művelődésbe, a bukaresti Rádiónak s olykor a televízió magyar adásának írottakat, s még mindig nincs vége... Ülök tehát a kényelmes, világos olvasóteremben, bal oldalamon digitális fényképezőgép, amellyel időnként fotókópiát készítek egy-egy oldalról, a memóriakártya egyhuzamban 107 jó minőségű felvételt rögzíthet, ehhez méretezem hát a napi adagot, s otthon letöltöm a kópiákat, s kezdődhet a feldolgozás, a tulajdonképpeni élveboncolás... így dolgozhatnak, talán némileg rejtőzködőbben és szofisztikáltabban a titkosügynökök, a hírszerzők és a kémek is. A mindenkori technikai csúcsteljesítmények mindenekelőtt az ő munkájukat szolgálták, mielőtt tömegesen közkinccsé váltak volna. Nyomozás, hírszerzés, ügynöki cselekvés... Mennyi átfedése, parazita járuléka a kutakodásnak, az újságírói mesterségnek! Amikor frissen végzett egyetemistaként az egykori ifjúsági szervezet központi bizottságának épületében több órán át faggatott egy káderes egy üres irodában, különböző keresztkérdéseket téve fel életemtől, családi helyzetemtől, szakmai szándékomtól kezdve külföldi rokonaim politikai meggyőződéséig és vagyoni helyzetünkig, szorongásom közben meg se fordult a fejemben, hogy mesterségem során majd hányszor és hányszor kerülök hasonló helyzetbe, amikor kérdezősködéseimmel ki kell játszanom alanyom rejtőző hajlamát, tartózkodását, keresztkérdések csapdáit kell mindegyre felállítanom, hogy az igazat és csakis az igazat tudjam meg tőle, róla, környezetéről, mert csak így tudok hitelesen tükröt tartani és valós következtetéseket levonni, használni, nevelni, leleplezni, lecsapni, visszaverni... Tanulságos volt a poros lapgyűjteményben újra felfedezni azt a már-már elfelejtett riportot, amit életem és pályafutásom első táskamagnójával készítettem, Kiss János prózaíró barátom segítségével, 1967-ben, amikor a mifelénk elérhető hangrögzítő technika gyerekcipőben járt, legalábbis sajtóberkekben. Az akkori táskamagnók 5-6 kilósak voltak, felváltva cipeltük Jánossal. Ma mosolygok a riport eredendő naivitásán, ugyanakkor most is kiérezni a szövegből a hűen rögzített élő beszéd friss fuvallatát. A magnó szokatlanul gyorsan elfogadott munkaeszköz lett az alanyok körében. Az első öt-tíz perc némi feszültséget okozott, beszélgetőtársaink mindegyre az asztalra helyezett mikrofonra sandítottak, mert a masina rendületlenül és egyhangúan surrogott, mi pedig láthatóan nem tulajdonítottunk neki semmilyen fontosságot, kis idő után láthatatlanná vált, „felszívódott”. Bennünket pedig tárgyalóképesebbé tett: jobban odafigyelhettünk az elmondottakra, a témára, az árnyalatokra összpontosíthattunk a lejegyzés görcse helyett, ahogy az a klasszikus lejegyző módszer esetében történt. Megérint ugyanakkor az a váratlan fordulat is, amit nem nyomozóként, de nyilvánvaló nyomozói módszerekkel és mindenekelőtt makacssággal képesek voltunk felismerni: a riport egy banális munkafegyelmi jelentésből pattant ki, s eredetileg azt kellett volna leadatolnunk, miként jut oda egy pályakezdő fiatal, hogy visszakérjék tőle a szakmai iskoláztatási költségeket. Ehelyett a magnó segítségével fölfedeztünk, s finoman be is mutattunk egy hazugságaiba gabalyodó, kusza, felületes gyári világot, amely nem volt képes megbecsülni a rendhagyóbb viselkedésű, megjelenésű, alapjában véve becsületes fiatalokat. Az új munkahelyen pedig, amely elégedett volt ugyanazzal a fiatallal, az emberrel való bánásmód újabb felületes tünetei rajzolódtak ki... Jó volt? Rossz volt? Eszembe jut egy másik riportalanyom is, akit szintén gyárban kerestem fel, de hirtelen letagadtatta magát kollégáival. Mikor nagy bánatára mégis összefutottunk, bevallotta: azért próbált kerülni, mert a társai azzal ugrattak, a rendőrségtől keresi valaki. Az ő édesapja pedig, aki községi őrsön dolgozott, örökre a lelkére kötötte: egyre vigyázz, fiam az életben, hogy rendőrrel ne legyen dolgod! Mondanám én is ezt, óva intve, az utánam jövőknek, az újságírókról? CSEKE GÁBOR „a gyorsan múló dicsőség munícióit szaporítani” 2007. január 26. Komán János Megszerettem ezt a csillagot Versválasz néhai Szabó Lőrincnek Viharos időben születtem, s nem éreztem a szenvedést. Hiába születtem szegénynek, nem éreztem az éhezést. Hiába vert a sors gyerekként, szerettem, aki szeretett, szomszédainkat vidámítva vetettem cigánykereket. Bánatommal az öröm lakott... Megszerettem ezt a csillagot, bár néha nagyon jó lett volna suttyomban elköltöznöm róla, mert bántottak engem azzal, ami van, de itt voltál Te és Ti mindannyian, akikkel együtt több évtized rosszban a boldogságot kerestük, hogy hol van. A remény házára tettek lakatot, és minket már a jövő sem biztatott, "an és eljött a nagy szemfényvesztés éve, és elhittük, hogy a pokolnak vége, ajándék lett mindenik kérés, öröm volt mindenik hazatérés, s akkor volt szép, mert akkor hittem, hogy valahol mégis -tényleg - van isten, és aztán hamar észrevettem, hogy hiba van a Szerkezetben, őrzi azt a veszélyes „kincset”, amivel így-úgy nevel minket. Jöttek a régi és új hibák - de mindig lesz egy újabb világ - s ha nem lesz hozzá elég eszünk a rossz mellett is jobbak leszünk. Jóval-rosszul, aki itt lakott, megszerettem ezt a csillagot. Könyvek, virágok, fák, emberek -szeretlek titeket, szeressetek!