Hargita Népe, 2007. január (19. évfolyam, 1-25. szám)

2007-01-26 / 21. szám

zSHN MŰVELŐDÉS Szávai Géza: Aletta bárkája Szávai Géza új regénye az elmúlt esz­tendő őszén jelent meg. A történettel tér- és időutazást teszünk: sok ezer kilométert és csaknem 400 esztendőt. (Vissza? Előre?) Holland kereskedőkkel és hittérítőkkel érkezünk Japán egyik szigetére, akiket majd sorra elfelejtünk, Huebler asszonnyal, Aletta édesanyjá­val, a missziót vezető Van der Maat tiszteletessel és társaikkal együtt, hogy csak a két főszereplő útját kövessük. Illetve a japán Kodzsima Miki átalakulá­sát, mert amíg Aletta csak fizikai változásokon megy át - hite erejének köszön­hetően mindvégig szilár­dan áll­­, addig a rettente­hetetlen Kodzsima Miki lelki átalakulásokon. Meg­rajzolásával Szávainak si­kerül egy kis szeletet be­mutatni a keleti lélek - számunkra oly idegen - világából is. Ha szerző egy megalá­zott lány portréját is meg akarta rajzolni, akkor ez nem sikerült neki, mert olyan erős, szinte égi fénybe emeli hősnőjét, hogy még akkor is a legtöbb erőt és tisztaságot sugározza, amikor ketrecben tartják, amikor más valóban pondróvá válna a vele, rajta elkövetettek miatt. Aletta tisztaságá­nak erős hite a záloga. Sokszor teszik próbára e hitet az események. (Édes­apja, nagybátyja halálának körülmé­nyeire, édesanyja megbecstelemtésé­­re, majd halálára gondolok, illetve az Alettával történtekre, aki végül úgy nő Kodzsima Miki fölé, hogy sosem munkál benne ilyen óhaj, mert ő csak teremtőjét akarta szolgálni és a szere­­tetet hirdetni. A regény korrajz (is), nemegyszer irtóztató pillanatképek beiktatásával. Két, nemcsak földrajzilag igen távoli világ találkozik benne. De ahogy az olva­sót magával ragadja a regény cselekmé­nye, már nem is az a fontos számára, hogy a keresztények vagy a keresztyének kerülnek-e ki győztesen az esztelenség­­ből, az erőszakos hittérí­tésből, hanem, hogy mi lesz a rontásban is tisztán maradó, asszonnyá szé­pült lánnyal és hitével, il­letve szerelmével. Fülemben már a re­gény legelején egy ameri­kai néger dal (Horváth Ádám szövegével) kez­dett csengeni, s festi alá most is, ameddig e mélta­tásszerűséget írom - a re­gény olvasása után hóna­pokkal - a hátteret: „In­dulj szép égi szekér. Ha­zafelé vezet egy út...”. Ez elsősorban Aletta nagyon ihletetten megrajzolt alakjának köszönhető. Miki Kodzsima elnagyoltabb, de nem kevésbé hatásos ábrázolása fontos eleme a hatalmas tablónak, amihez hasonlóval Szávai szintén a Pont Kiadónál megjelent Székely Jeruzsálem című művével pró­bálkozik. Vonzzák a történelmi fres­kók? Most is történelmi képet fest, ám gondosan ügyel, hogy a cselekmény fő vonala ne halványuljon a mellék­szálak esetleges felerősítése nyomán tömegjelenetekkel zsúfolt alkotássá. A két főhős mindig fényben marad, min­den más, mint egykori németalföldi festményen a jótékony homályból segíti a lényeget, így kapva szerepet, súlyt maga is. A belső fényt ez alkalommal az egymásrautaltságot legyőző szerelem, végül az elkerülhetetlen döbbenetes, mégsem taszító érzékeltetése biztosít­ja. Különös vitágban játszódó, magával ragadó, különös történet. Aletta pedig egy másik, számunkra ismerősebb Er­délybe szakadt Aletta alakjával egyesül és emelkedik képzeletbeli talapzatra. Mégis lenne valami közös Kyushu szi­gete és szülőföldünk között? Mitől legyintett meg ez az érzet? A hajón, amelyen kereskedők is utaznak és hittérítők, reménnyel teli, haszonlesők és vallási fanatikusok szép számmal, az olvasó nagyon ha­mar elvegyülhet az utasok között, íze­lítőt csippenthet a martalócok zaklat­ta és a vallási türelmetlenség tépázta Nyugat-Európa történelmének egyik jellegzetes időszakáról, az európaiak Keleten is kicsírázó reményeiből, majd tragikus végükből. Szerzőnek nem célja aprólékos, mindenre kiterjedő beszámolót tarta­ni a korabeli helyzetről, ennek ellené­re sikerül az olvasót is beléptetnie a titkokkal teli japán világba. Aki pedig ráhangolódik, maga is része lesz Alet­ta történetének, hogy sose szabadul­hasson hatása alól. Megrázó ugyan a történet, de Aletta halála sem vált ki döbbenetet. Ellenkező­leg halálában tovább szépül ez a végig kereszthordozó csodálatos teremtés. Ezért ajánlom - főleg „finomlelkek­­nek” - Szávai Géza regényét. »BAJNA GYÖRGY Szávai Géza: Aletta bárkája, Pont Kiadó, 2006 Szávai Géza ALETTA BÁRKÁJA Mondani könnyű A faggatózás felelőssége C­síkszeredában, a megyei könyvtár második emeleti olvasótermében, az újságrészlegen az utóbbi hónapok­ban szinte mindennapos vendégnek szá­mítok. 1962-től jegyeztem el magam az újságírással, s bár 2004 óta a hivatásos kötelékből kiszálltam, ma sem szűntem meg a gyorsan múló dicsőség munícióit szaporítani. Közel fél évszázad zsurnalizmus... Szédítően nagy idő. És mi az, ami mö­göttem maradt? Lakhelyet váltva, Buka­restből Csíkba költözve minden kacatot eldobtam, amit múltam ballasztjának éreztem. Közöttük volt cikkeim és sajtó­közléseim tornyozott gyűjteménye is. Azt mondtam magamban: fátylat rá! Ha va­lakit egyáltalán érdekelni fog, búvárol­­jon benne az illető szabadon, könyvtárak mélyén... Derék elhatározás, végül mégis én voltam az első, akit egy idő után meg­szállt a kíváncsiság ördöge. Rájöttem: nem tudok elszámolni az életemmel anélkül, hogy szembesíteném magam minden, pályafutásom során leírt betűm­mel, mondatommal, amit megőriztek a könyvtárak archívumában tartott, oly­kor hiányos, de létező lapgyűjtemények. Körülöttem jönnek-mennek az olva­sók, a könyvtár alkalmazottjai csönde­sen, a szellem és a kíváncsiság türelmes kiszolgálóiként élik mindennapi szak­mai életüket, olykor elvonulnak tízóraiz­ni. Már tudják, hogy milyen anyagban kutakodom, hiszen ők keresik ki, s cipe­lik föl számomra minden alkalommal (hálás köszönet érte!) a kért évfolyamo­kat. Romániai Magyar Szó, Előre, Ifjú­munkás... Tetteim, tévedéseim alapvető tárháza. De ugyanúgy tanulságos lenne felgöngyölíteni a kolozsvári Igazságba, Korunkba, Utunkba, a marosvásárhelyi Igaz Szóba, a bukaresti Jóbarátba, A Hétbe, Művelődésbe, a bukaresti Rádió­nak s olykor a televízió magyar adásá­nak írottakat, s még mindig nincs vége... Ülök tehát a kényelmes, világos olva­sóteremben, bal oldalamon digitális fényképezőgép, amellyel időnként fotó­kópiát készítek egy-egy oldalról, a me­móriakártya egyhuzamban 107 jó mi­nőségű felvételt rögzíthet, ehhez mére­tezem hát a napi adagot, s otthon letöl­töm a kópiákat, s kezdődhet a feldolgozás, a tulajdonképpeni élve­boncolás... így dolgozhatnak, talán némileg rej­­tőzködőbben és szofisztikáltabban a tit­kosügynökök, a hírszerzők és a kémek is. A mindenkori technikai csúcsteljesít­mények mindenekelőtt az ő munkájukat szolgálták, mielőtt tömegesen köz­kinccsé váltak volna. Nyomozás, hírszerzés, ügynöki cselek­vés... Mennyi átfedése, parazita járuléka a kutakodásnak, az újságírói mesterség­nek! Amikor frissen végzett egyetemista­ként az egykori ifjúsági szervezet köz­ponti bizottságának épületében több órán át faggatott egy káderes egy üres irodában, különböző keresztkérdéseket téve fel életemtől, családi helyzetemtől, szakmai szándékomtól kezdve külföldi rokonaim politikai meggyőződéséig és vagyoni helyzetünkig, szorongásom közben meg se fordult a fejemben, hogy mesterségem során majd hány­szor és hányszor kerülök hasonló hely­zetbe, amikor kérdezősködéseimmel ki kell játszanom alanyom rejtőző hajlamát, tartózkodását, keresztkérdé­sek csapdáit kell mindegyre felállíta­nom, hogy az igazat és csakis az igazat tudjam meg tőle, róla, környezetéről, mert csak így tudok hitelesen tükröt tar­tani és valós következtetéseket levonni, használni, nevelni, leleplezni, lecsapni, visszaverni... Tanulságos volt a poros lapgyűjte­ményben újra felfedezni azt a már-már elfelejtett riportot, amit életem és pályafutásom első tás­kamagnójával készítet­tem, Kiss János próza­író barátom segítségé­vel, 1967-ben, amikor a mifelénk elérhető hang­rögzítő technika gyerek­cipőben járt, legalábbis sajtóberkekben. Az akkori táskamagnók 5-6 kilósak vol­tak, felváltva cipeltük Jánossal. Ma mosolygok a riport eredendő naivitá­sán, ugyanakkor most is kiérezni a szö­vegből a hűen rögzített élő beszéd friss fuvallatát. A magnó szokatlanul gyor­san elfogadott munkaeszköz lett az ala­nyok körében. Az első öt-tíz perc némi feszültséget okozott, beszélgetőtársaink mindegyre az asztalra helyezett mikro­fonra sandítottak, mert a masina ren­dületlenül és egyhangúan surrogott, mi pedig láthatóan nem tulajdonítottunk neki semmilyen fontosságot, kis idő után láthatatlanná vált, „felszívódott”. Bennünket pedig tárgyalóképesebbé tett: jobban odafigyelhettünk az elmon­dottakra, a témára, az árnyalatokra összpontosíthattunk a lejegyzés görcse helyett, ahogy az a klasszikus lejegyző módszer esetében történt. Megérint ugyanakkor az a váratlan fordulat is, amit nem nyomozóként, de nyilvánvaló nyomozói módszerekkel és minde­nekelőtt makacssággal képesek voltunk felismerni: a riport egy banális munka­fegyelmi jelentésből pattant ki, s eredeti­leg azt kellett volna leadatolnunk, mi­ként jut oda egy pályakezdő fiatal, hogy visszakérjék tőle a szakmai iskoláztatá­si költségeket. Ehelyett a magnó segítsé­gével fölfedeztünk, s finoman be is mu­tattunk egy hazugságai­ba gabalyodó, kusza, fe­lületes gyári világot, amely nem volt képes megbecsülni a rendha­gyóbb viselkedésű, meg­jelenésű, alapjában vé­ve becsületes fiatalokat. Az új munkahelyen pe­dig, amely elégedett volt ugyanazzal a fiatallal, az emberrel való bánásmód újabb felületes tünetei rajzo­lódtak ki... Jó volt? Rossz volt? Eszembe jut egy másik riportalanyom is, akit szintén gyárban kerestem fel, de hirtelen leta­­gadtatta magát kollégáival. Mikor nagy bánatára mégis összefutottunk, beval­lotta: azért próbált kerülni, mert a tár­sai azzal ugrattak, a rendőrségtől kere­si valaki. Az ő édesapja pedig, aki köz­ségi őrsön dolgozott, örökre a lelkére kötötte: egyre vigyázz, fiam az életben, hogy rendőrrel ne legyen dolgod! Mondanám én is ezt, óva intve, az utánam jövőknek, az újságírókról? CSEKE GÁBOR „a gyorsan múló dicsőség munícióit szaporítani” 2007. január 26. Komán János Megszerettem ezt a csillagot Versválasz néhai Szabó Lőrincnek Viharos időben születtem, s nem éreztem a szenvedést. Hiába születtem szegénynek, nem éreztem az éhezést. Hiába vert a sors gyerekként, szerettem, aki szeretett, szomszédainkat vidámítva vetettem cigánykereket. Bánatommal az öröm lakott... Megszerettem ezt a csillagot, bár néha nagyon jó lett volna suttyomban elköltöznöm róla, mert bántottak engem azzal, ami van, de itt voltál Te és Ti mindannyian, akikkel együtt több évtized rosszban a boldogságot kerestük, hogy hol van. A remény házára tettek lakatot, és minket már a jövő sem biztatott, "an­­ és eljött a nagy szemfényvesztés éve, és elhittük, hogy a pokolnak vége, ajándék lett mindenik kérés, öröm volt mindenik hazatérés, s akkor volt szép, mert akkor hittem, hogy valahol mégis -tényleg - van isten, és aztán hamar észrevettem, hogy hiba van a Szerkezetben, őrzi azt a veszélyes „kincset”, amivel így-úgy nevel minket. Jöttek a régi és új hibák - de mindig lesz egy újabb világ - s ha nem lesz hozzá elég eszünk a rossz mellett is jobbak leszünk. Jóval-rosszul, aki itt lakott, megszerettem ezt a csillagot. Könyvek, virágok, fák, emberek -szeretlek titeket, szeressetek!

Next