Megyei Tükör, 1968. augusztus (1. évfolyam, 26-31. szám)
1968-08-03 / 26. szám
megyei TÜKÖR KDKEHVÉREH Micsoda serülj-asztalkám lehetne a János vitézbeli sziklafalt óriásodnak ez a vidék! Végig az Olt-mentén, néhány kilométeres távolságra egymástól nyers-szürkén világítanak a hegyek, alaposan,megkapartáku oldalukat az elmúlt évtizedek során Milyen az ember — birkózik, birkózik a termőfölddel, s mikor látja, hogy nem tudja kicsalogatni belőle kellőképpen a magáét, nekiesik a hegynek, és kenyeret facsar a köbül is. Félévszázada már, hogy marja az Olt-menti hegyek oldalát a csákány és kalapács, trotil és dinamit. Robbantás előtti szünetben érünk a bükszádi bánya Somkó nevű részlegéhez, s miután a köpor epte málnabokrok közt átbukdácsolunk néhány nagyobbacska ,,kavicson“, az ideges nyüzsgés láttán máris pánikszerűen valami menedék után nézne az ember. Persze, csakhamar kiderül, hogy bőrünket féltő aggodalom korai, még csak az engedély sem érkezett meg telefonon a robbantásra Elég szerencsétlenül, közvetlenül mind a vasút mellett nyíltak meg az Olt-menti bányák, a munkások kénytelenek voltak hozzászokni a vasúti közlekedés szeszélyeihez, bizony, nem gyerekjáték, a lőszertől felingerelt szikladarabok nem ismernek pardont, megtörtént már jó néhányszor az is, hogy síneket szaggattak fel, elvágták a vezetékeket, megbénították a forgalmat, ezért csak kizárólag a közlekedés szüneteiben, a vonal lezárása után kap robbantásra engedélyt a bánya. Vékonyszálú eső kezd szemerkélni, ez a mostani riadalom oka: félő, hogy mire megszólalna a telefon, addigra átnedvesedik a lőszer. Időjárás, időjárás! A kőbányász úgy iszonyodik az esőtől, mint szárazságtól a földműves. Esőben élesebb a kő, jobban eszi a tenyeret a kalapácsnyél. A miniatűr irodahelyiség padlóján — plötty, plötty — egyenletesen koppannak a cseppek, mosolyogva * vigasztal Antalka Gyula mester, ne búsuljunk, nem veszélyes, csak a múltkor telibe találta a tetőt egy nagyobbacska kődarab, attól rajta a rés. Ia létkérdés valahol a munkavédelem, a kőbányásznál igazán az. A mesterség iskolája kizárólag a hegyoldal, bőrén, szeme fényén tapasztalhatja, milyen alattomos a megbolygatott kő, nyelvre ülepedő por, a szem felé szökkenő kavics. Néhány izgága kivételével minden hajnalban türelmesen hallgatják végig a munkavédelmi „misét", az instrukciókat Bányászsisak, szemüveg, robbantáskor fedezék Talán e fegyelemnek köszönheti a bükszádi bánya, hogy halálesete még nem volt. — Nem volt — kopogja le a szekrény oldalán Herbst Kálmán osztályvezető. Kirívó balesetek közé tartozik Keresztes Géza három ujjának elveszítése. példázza, milyen szerencsétlenségbe sodorhatja az embert felelőtlensége, ha ujjára csavart dróttal piszkálgatja a kérlelhetetlenül forgó fogaskerekeket ... -1 kényszerpihenő tart még, kifogytunk a kérdésekből, a festés munkásainak jelenléti íveit lapozgatjuk, a nagy havasalji székely faluba szakadt messzi vidéki mesterember —ősök idegenes nevei átöröklődtek, de eltűnt — válságok, konjunktúrák sodrában — idecsalogató létalapjuk: az üveghuta, a téglagyár. A föld mostoha errefelé, s talán meg is indult volna az intenzív szétvándorlás — itt fogja őket a kő. „Bányászdinasztiákká“ váltak az egykori üvegfúvók leszármazottai, bár nehezebb lett a szerszám, az anyag értő munkálása megmaradt. A kő kifogyhatatlan. Innen lentről hatalmasnak tűnik ez a „fiatal“ fejtő, mintha gigantikus csákánnyal vágtak volna a hegy oldalába, de távolabbról látszik, hogy hangyaigyekezet ez, csak egy kis sebecske a földdel borított óriási kőtömzsön. Lennebb sorakoznak a nagyobb hozamú bányák: Kárpitus II, Bükszád I, Málnás II, északra süveg alakú hegy takar két másik fejtést. Naponta 1200—1300 tonna kő szakad ki a hegyből, s kap értelmes hivatást, országutak szálát iára kerül, vasúti töltésekre. A robbantási engedély késik, monotonon hull az eső, ujjasukat, csuklyaszerűen fejükre húzzák a bányászok, így csilléznek a fejtés teraszán. Az ellenőrzésre jött osztályvezetővel tartunk, a terepjáró kiliheg az Olt mélyen fekvő völgyéből Bükszád szélső házáig, simán gurul az aszfalton a központ, a Bükszád I. fejtés lélé. Herbst Kálmán nem az a fajta nyughatatlan ember, aki mindig új környezetre, lehetőségekre vágyik, ha van benne nyughatatlanság, az maga körül munkál kitartón Huszonhárom éve már, hogy pár emberrel összefogva először emelte fel a kalapácsot a felhagyott fejtésekben. S — jelképesen — el nem hagyta azt a szerszámot azóta sem, bár régóta az öt bánya s félezer ember gondjávábajává változott számára. Két ember van benne, a bányász s a vasutas, mióta a fejtéseket a CFR vette át. A vasutas fejével kell gondolkozzék, a bányász kezével dolgozzék. Mutatja is büszkén szabad jegyeit, de mind érintetlen, nem jutott még hozzá idén, hogy elmenjen valamerre. Körülnézünk a telepen A zúzák, kőtörők csikorgó robajjal morzsolják a vaskemény követ, vagonokba hull az osztályozott, rostált anyag Hatalmas tároló épül a sínek mellett, az állványzaton bányászsisakos kőművesek. Van itt valami józan, előrelátó belterjesség: a kovácsműhelyekben maguk kalapálják, élezik a rángát, a pattintó spiccet, mindent, amit el lehet itt készíteni. S ez az egészséges belterjesség másutt is látszik: a gondoskodásban, a munkásember iránti felelősségben. A Bükszád I-en kantin — 5 lejért adnak kiadós ebédet —. a Málnás H-ön orvosi rendelő, bolt, munkásszállás, sportpálya Az átlagkereset 1200 lej körül van, ez már önmagában is nagy vonzás, s az a 8 órás munkaidő is hódít, öröklődik a mesterség A bányászok jórészt bükszádiak, mikóújfalusiak — a férfilakosság jelentős hányada, de ingáznak Tusnádról s Nagybaconból is. A négy nagybaconi ingázó — három legényember és egy házas — évek óta dolgozik a bányában Amikor arról kérdezzük, mi tartja őket itt, a jobb kereseten kívül az emberséget is emlegetik, amit odahaza a szövetkezetben, mint mondják, nem éppen fölösen mérnek. A kaszálásban, kapanyélnél eltörődött ember nem szívesen nézi, ha kugliból, kocsmából, cukrászdából fordul ki a gazdaságbeli vezetőember így szárad, fonnyad a bizalom. Itt fent csak négyen vannak baconiak, de a Málnás körüli festésekben már csapatostól. Hétfőn, pirkadatkor indulnak át a Hatodon Málnásfürdő után ér utol a robbanások tompa zaja. Hatalmas tömbök szakadhatnak le most a porfelhőbe pályázódó hegyből, amely a szeszélyes Olt mellett, ha nem is az óriások, de több száz feltört tenyerű ember jó kenyerét „termi" meg. Magyart—Farkas 3 Járom a Lenin és Luminer (volt Rákóczi) utca környékét, keresem a Bethlen utcát, a három utca által körülzárt területre épül majd az új kézdi vásárhelyi mikrorajon. Mindenütt csaknem új házak, jól kezelt, bőtermésű gyümölcsösök, sehová sem tudom odaképzelni a blokknegyedet. Ahogy haladok kifelé a városból, a régi villanytelep mellett különös módon sűrűbbek az épületek, lehetetlen, hogy ide építsenek. Visszafordulok, egy járókelő megmutatja a Bellién utcát. A Luminer utcán egymásután három családi ház, aztán egy üres telek, megint egy ház, egy beépítetlen telek, egy templom, egy óvoda, egy családi ház, egy tömbház. És ugyanez a helyzet a Lenin és Bethlen utcákban is. Most már tudom én is: bűn ebben a kisemberek által felépített szép, otthonos, új negyedben tömbházakat húzni, vétek „halálra ítélni“ azokat a házakat, amelyek sok emberélet kemény munkájának eredményei. Bekopogok az első kapun, Jakabos István háza. Leültetnek, a házigazda rohan, hozza a szomszédokat, és a házaik megmentéséért folytatott levelezést. Az első levelet, amelyet a GSCAS-nak címeztek negyvenhéten írták alá. A GSCAS elküldte a Brassó tartományi néptanácsnak, amely egy levélben válaszolt. A válasz tele volt olyan ,,tévedésekkor" (magyarán hazugságokkal), amelyek a tények elkendőzését szolgálják: hogy csak egy állami tulajdonban levő házat bontanának le, valójában csak az eddig elkészült tervek alapján még egyet, amely magántulajdonban van; hogy a negyed alig használt gyümölcsösök helyére épülne. Továbbá elhallgatja a levél, hogy a mikrorajon környékén épült családi házakat nem szabad javítani, tehát gyakorlatilag hosszú, lassú halálra ítélték; hogy a felépítésre kerülő tömbháznegyed az ivek alapján később még több családi házat veszélyeztet a szomszédos területeken. Olvasok, és az emberek lemérik a lehelekkel kapcsolatos ellenérzéseimet, panaszkodnak: — ’61 óta, amióta megtiltották az építkezést, már beépült volna az egész terület.. — Naponta jönnek az emberek, hogy adnánk el a telkekből ... aki — A fiamnak akartam építeni —, egyetemista Brassóban, és ha végez hazajön mérnöknek az új gyárba ... — Apám 80 éves, ezért a telekért élt. Legalább öregségében lenne nyugta... — Ha egyemeletes családi házakkal építenénk be ezt a területet, több embernek jutna lakás, mint a tömbházakban ... — Lenne' nőt bontani Kézdivásárhelyen. Ott vannak a Kanta, Rózsadomb, Rácok, Degeda rozoga „negyedei", bontsák le azokat, ha már mindenképpen bontani akarnak ... Kiszámítjuk, hogy a még beépítetlen telkeken és kerteken 80—100 egyemeletes ikerházat lehetne építeni, ez pedig 320—400 lakrészt jelentene, tehát a meglevőkkel együtt többet, mint a tervezett mikrorajon 380 lakrésze. Természetesen, a lakott területen kívül, a lakásépítkezési zónában, építhetnének tömbházakat is, így talán könnyebben oldódna meg a lakáskérdés közéívásárhelyen! Ki a hibás? A városi néptanácsnál Mocsári Bélával nézzük az utóbbi évek városrendezési terveit. Közben vissza-visszatérnek a félórával ezelőtti beszélgetés refrénjei: egyedül apja, Mocsári Ernő a hibás, személyes bosszúból tervezte ide a mikrorajont; rossz ember az. sok embert kikészített: az egész város szidja a rosszabbnál rosszabb terveiért... Sem a mikrorajon tervét, sem a városrendezési tervet nem Mocsári Ernő készítette, hanem a brassói DSAPC, tehát közvetlenül az a felelős. De Mocsári Ernő más, egykori vezetőkkel együtt osztozik a felelősségben, mert jóváhagyta ezeket a terveket, és mert .. De mennyi mindent tehetett volna, ha a hivatali székét arra használja fel, hogy városa lakóinak érdekeit szolgálja ! Már 1961 óta sejteni lehetett, hogy nagy tervek vannak készülőben, a Luminei és Lenin út közötti területekkel kapcsolatosan, amikor megtiltották a további lakásépítkezést (ez volt különben Kézdivásárhely leggyorsabban, legszebben fejlődő lakónegyede az utóbbi húsz évben!). A tartományi DSAPG 1964-ben készítette el a városrendezés távlati tervét, amely a fent említett területre, továbbá a közeljövőben felépítésre kerülő új műút és a város közötti részre tervezte az összefüggő tömbháznegyed felépítését. A terv eleve rossz, nem veszi figyelembe azt a pártvezetőség által is számtalanszor hangoztatott elvet, mely szerint az új épületeket lehetőleg olyan helyekre kell építeni, ahol nem kell más, jó állapotban levő házakat lebontani. A tervek szerint, a távolabbi jövőben, a már említetteken kívül, lebontásra kerülne még körülbelül háromszor ennyi épület és csak egy 15—20 házból álló állami kölcsönnel épített telepet kímélnének meg! Kézdivásárhelyen 1966-ban kapták meg a terveket, azóta lépett tehát érvénybe. A mikrorajon első makkettjét a múlt év nyarán készítették el. Eszerint a Lenin, Luminei és Bethlen utcák közötti területeken levő házakat lebontották volna. Aztán teljes egészében átalakították a terveket — valószínűleg a tiltakozó levelek hatására —, jelenleg két épület kerülne lebontásra — az építés első szakaszában. Ebben az évben, szintén a brassói DSAPG, elkészítette az ipari negyeddel kapcsolatos városrendezési tervet. Ez a tömbházak számára a már említett város és műút közötti területet tartalékolja csak! Tehát a legújabb terv fel sem tünteti azt a mikrorajont, melynek építési tervét ugyanez a hivatal készítette. Ezek után egyszerű a megoldás: vissza kell vonni a Lenin, Luminei és Bethlen utcák által határolt terület kisajátítására vonatkozó törvényt, és kérvényezni kell a város és műút közötti terület egy részének kisajátítását. Ide kell építeni a mikrorajzot. Ez pedig már a megyei pártbizottság és a megyei ideiglenes néptanács hathatós támogatását igényli ! Gajzágó Márton : Építkezzünk.. de hová ?