Megyei Tükör, 1968. augusztus (1. évfolyam, 26-31. szám)

1968-08-03 / 26. szám

megyei TÜKÖR KDKEHVÉREH Micsoda serülj-asztalkám lehetne a János vitézbeli sziklafalt­ óriásodnak ez a vidék! Végig az Olt-mentén, né­hány kilométeres távolságra egymás­tól nyers-szürkén világítanak a he­gyek, alaposan­­,megkapartáku olda­lukat az elmúlt évtizedek során Mi­lyen az ember — birkózik, birkózik a termőfölddel, s mikor látja, hogy nem tudja kicsalogatni belőle kellő­képpen a magáét, nekiesik a hegy­nek, és kenyeret facsar a köbül is. Félévszázada már, hogy marja az Olt-menti hegyek oldalát a csákány és kalapács, trotil és dinamit. Rob­bantás előtti szünetben érünk a bük­­szádi bánya Somkó nevű részlegéhez, s miután a köpor­ epte málnabokrok közt átbukdácsolunk néhány nagyob­bacska ,,kavicson“, az ideges nyüzs­gés láttán máris pánikszerűen valami menedék után nézne az ember. Per­sze, csakhamar kiderül, hogy bőrün­ket féltő aggodalom korai, még csak az engedély sem érkezett meg tele­fonon a robbantásra Elég szerencsét­lenül, közvetlenül mind a vasút mel­lett nyíltak meg az Olt-menti bá­nyák, a munkások kénytelenek vol­tak hozzászokni a vasúti közlekedés szeszélyeihez, bizony, nem gyerekjá­ték, a lőszertől felingerelt sziklada­rabok nem ismernek pardont, meg­történt már jó néhányszor az is, hogy síneket szaggattak fel, elvágták a ve­zetékeket, megbénították a forgalmat, ezért csak kizárólag a közlekedés szüneteiben, a vonal lezárása után kap robbantásra engedélyt a bánya. Vékonyszálú eső kezd szemerkél­ni, ez a mostani riadalom oka: félő, hogy mire megszólalna a telefon, ad­digra átnedvesedik a lőszer. Időjárás, időjárás! A kőbányász úgy iszonyodik az esőtől, mint szá­razságtól a földműves. Esőben éle­sebb a kő, jobban eszi a tenyeret a kalapácsnyél. A miniatűr irodahelyiség padló­ján — plötty, plötty — egyenletesen koppannak a cseppek, mosolyogva * vigasztal Antalka Gyula mester, ne búsuljunk, nem veszélyes, csak a múltkor telibe találta a tetőt egy na­gyobbacska kődarab, attól rajta a rés. I­a létkérdés valahol a munka­védelem, a kőbányásznál igazán az. A mesterség iskolája kizárólag a hegyoldal, bőrén, szeme fényén ta­pasztalhatja, milyen alattomos a megbolygatott kő, nyelvre ülepedő por, a szem felé szökkenő kavics. Né­hány izgága kivételével minden haj­nalban türelmesen hallgatják végig a munkavédelmi „misét", az instruk­ciókat Bányászsisak, szemüveg, rob­bantáskor fedezék Talán e fegyelem­nek köszönheti a bükszádi bánya, hogy halálesete még nem volt. — Nem volt — kopogja le a szekrény oldalán Herbst Kálmán osztályveze­tő. Kirívó balesetek közé tartozik Keresztes Géza három ujjának elve­szítése. példázza, milyen szerencsét­lenségbe sodorhatja az embert fele­lőtlensége, ha ujjára csavart dróttal piszkálgatja a kérlelhetetlenül forgó fogaskerekeket ... -1 kényszerpihenő tart még, ki­fogytunk a kérdésekből, a festés mun­kásainak jelenléti íveit lapozgatjuk, a nagy havasalji székely faluba sza­kadt messzi vidéki mesterember —ő­­sök idegenes nevei átöröklődtek, de eltűnt — válságok, konjunktúrák sod­rában — idecsalogató létalapjuk: az üveghuta, a téglagyár. A föld mos­toha errefelé, s talán meg is indult volna az intenzív szétvándorlás — itt fog­ja őket a kő. „Bányászdinaszti­ákká“ váltak az egykori üvegfúvók leszármazottai, bár nehezebb lett a szerszám, az anyag értő munkálása megmaradt. A kő kifogyhatatlan. Innen lent­ről hatalmasnak tűnik ez a „fiatal“ fejtő, mintha gigantikus csákánnyal vágtak volna a hegy oldalába, de tá­volabbról látszik, hogy hangyaigye­kezet ez, csak egy kis sebecske a földdel borított óriási kőtömzsön. Lennebb sorakoznak a nagyobb hoza­mú bányák: Kárpitus II, Bükszád I, Málnás II, északra süveg alakú hegy takar két másik fejtést. Naponta 1200—1300 tonna kő sza­kad ki a hegyből, s kap értelmes hi­vatást, országutak szálát­ iára kerül, vasúti töltésekre. A robbantási engedély késik, mo­notonon hull az eső, ujjasukat, csuk­­lyaszerűen fejükre húzzák a bányá­szok, így csilléznek a fejtés teraszán. Az ellenőrzésre jött osztályvezető­vel tartunk, a terepjáró kiliheg az Olt mélyen fekvő völgyéből Bükszád szélső házáig, simán gurul az asz­falton a központ, a Bükszád I. fejtés lélé. Herbst Kálmán nem az a fajta nyughatatlan ember, aki mindig új környezetre, lehetőségekre vágyik, ha van benne nyughatatlanság, az ma­ga körül munkál kitartón Huszon­három éve már, hogy pár emberrel összefogva először emelte fel a kala­pácsot a felhagyott fejtésekben. S — jelképesen — el nem hagyta azt a szerszámot azóta sem, bár régóta az öt bánya s félezer ember gondjává­­bajává változott számára. Két ember van benne, a bányász s a vasut­as, mióta a fejtéseket a CFR vette át. A vasutas fejével kell gondolkozzék, a bányász kezével dolgozzék. Mu­tatja is büszkén szabad jegyeit, de mind érintetlen, nem jutott még hoz­zá idén, hogy elmenjen valamerre. Körülnézünk a telepen A zúzák, kőtörők csikorgó robajjal morzsolják a vaskemény követ, vagonokba hull az osztályozott, rostált anyag Hatal­mas tároló épül a sínek mellett, az állványzaton bányászsisakos kőmű­vesek. Van itt valami józan, előrelá­tó belterjesség: a kovácsműhelyekben maguk kalapálják, élezik a rángát, a pattintó spiccet, mindent, amit el lehet itt készíteni. S ez az egészséges belterjesség másutt is látszik: a gondoskodásban, a munkásember iránti felelősségben. A Bükszád I-en kant­in — 5 lejért adnak kiadós ebédet —. a Málnás H-ön orvosi rendelő, bolt, munkás­­szállás, sportpálya Az átlagkereset 1200 lej körül van, ez már önmagában is nagy vonzás, s az a 8 órás munkaidő is hódít, ö­­röklődik a mesterség A bányászok jó­részt bükszádiak, mikóújfalusiak — a férfilakosság jelentős hányada, de ingáznak Tusnádról s Nagybacon­ból is. A négy nagybaconi ingázó — há­rom legényember és egy házas — é­­vek óta dolgozik a bányában Ami­kor arról kérdezzük, mi tartja őket itt, a jobb kereseten kívül az em­berséget is emlegetik, amit odahaza a szövetkezetben, mint mondják, nem éppen fölösen mérnek. A ka­szálásban, kapanyélnél eltörődött ember nem szívesen nézi, ha kugli­ból, kocsmából, cukrászdából fordul ki a gazdaságbeli vezetőember így szárad, fonnyad a bizalom. Itt fent csak négyen vannak baconiak, de a Málnás körüli festésekben már csa­patostól. Hétfőn, pirkadatkor indul­nak át a Hatodon Málnásfürdő után ér utol a rob­banások tompa zaja. Hatalmas töm­­­bök szakadhatnak le most a porfel­hőbe pályázódó hegyből, amely a szeszélyes Olt mellett, ha nem is az óriások, de több száz feltört tenyerű ember jó kenyerét „termi" meg. Magyart—Farkas 3 Járom­­ a Lenin és Luminer (volt Rákóczi) utca környékét, keresem a Bethlen utcát, a három utca által körülzárt területre épül majd az új kézdi vásárhelyi mikrorajon. Minde­nütt csaknem új házak, jól kezelt, bőtermésű gyümölcsösök, sehová sem tudom odaképzelni a blokknegyedet. Ahogy haladok kifelé a városból, a régi villany­telep mellett különös mó­don sűrűbbek az épületek, lehetetlen, hogy ide építsenek. Visszafordulok, egy járókelő megmutatja a Bell­ién utcát. A Luminer utcán egymásután három családi ház, aztán egy üres te­lek, megint egy ház, egy beépítetlen te­lek, egy templom, egy óvoda, egy családi ház, egy tömbház. És ugyan­ez a helyzet a Lenin és Bethlen ut­cákban is. Most már tudom én is: bűn ebben a kisemberek által fel­épített szép, otthonos, új negyedben tömbházakat húzni, vétek „halálra í­­télni“ azokat a házakat, amelyek sok emberélet kemény munkájának e­­redményei. Bekopogok az első kapun, Jakabos István háza. Leültetnek, a házigaz­da rohan, hozza a szomszédokat, és a házaik megmentéséért folytatott le­velezést. Az első levelet, amelyet a GSCAS-nak címeztek negyvenhéten írták alá. A GSCAS elküldte a Brassó tartományi néptanácsnak, amely egy levélben válaszolt. A válasz tele volt olyan ,,tévedésekkor" (magyarán ha­zugságokkal), amelyek a tények el­kendőzését szolgálják: hogy csak egy állami tulajdonban levő házat bon­tanának le­­, valójában csak az ed­dig elkészült tervek alapján még­­ e­­gyet, amely magántulajdonban van; hogy a negyed alig használt gyümöl­csösök helyére épülne. Továbbá el­hallgatja a levél, hogy a mikrorajon környékén épült családi házakat nem szabad javítani, tehát gyakorlatilag hosszú, lassú halálra ítélték; hogy a felépítésre kerülő tömbháznegyed a­z i­vek alapján később még több családi házat veszélyeztet a szom­szédos területeken. Olvasok, és az emberek lemérik a lehelekkel kapcsolatos ellenérzései­met, panaszkodnak: — ’61 óta, amióta megtiltották az építkezést, már beépült volna az e­­gész terület.. — Naponta jönnek az emberek, hogy adnánk el a telkekből ... aki — A fiamnak akartam építeni —, egyetemista Brassóban, és ha végez hazajön mérnöknek az új gyár­ba ... — Apám 80 éves, ezért a telekért élt. Legalább öregségében lenne nyugta... — Ha egyemeletes családi házak­kal építenénk be ezt a területet, több embernek jutna lakás, mint a tömb­házakban ... — Lenne' nőt bontani Kézdivásár­­helyen. Ott vannak a Kanta, Rózsa­domb, Rácok,­ Deged­a rozoga „negye­dei", bontsák le azokat, ha már min­denképpen bontani akarnak ... Kiszámítjuk, hogy a még beépítet­len telkeken és kerteken 80—100 egy­emeletes ikerházat lehetne épí­teni, ez pedig 320—400 lakrészt jelen­tene, tehát a meglevőkkel együtt töb­bet, mint a tervezett mikrorajon 380 lakrésze. Természetesen, a lakott te­rületen kívül, a lakásépítkezési zóná­ban, építhetnének tömbházakat is, így talán könnyebben oldódna meg a lakáskérdés közéívásárhelyen! Ki a hibás? A városi néptanácsnál Mocsári Bélával nézzük az utóbbi é­­vek városrendezési terveit. Közben vissza-visszatérnek a félórával ezelőt­ti beszélgetés refrénjei: egyedül ap­ja, Mocsári Ernő a hibás, személyes bosszúból tervezte ide a mikrorajont; rossz ember az. sok embert kikészí­tett: az egész város szidja a ros­­­szabbnál rosszabb terveiért... Sem a mikrorajon tervét, sem a városrendezési tervet nem Mocsári Ernő készítette, hanem a brassói DSAPC, tehát közvetlenül az a fele­lős. De Mocsári Ernő más, egykori vezetőkkel együtt osztozik a felelős­ségben, mert jóváhagyta ezeket a terveket, és mert .. De mennyi mindent tehetett volna, ha a hivatali székét arra használja fel, hogy váro­sa lakóinak érdekeit szolgálja ! Már 1961 óta sejteni lehetett, hogy nagy tervek vannak készülőben, a Luminei és Lenin út közötti terüle­tekkel kapcsolatosan­­, amikor meg­tiltották a további lakásépítkezést (ez volt különben Kézdivásárhely leg­gyorsabban, legszebben fejlődő lakó­negyede az utóbbi húsz évben!). A tartományi DSAPG 1964-ben ké­szítette el a városrendezés távlati ter­vét, amely a fent említett területre, továbbá a közeljövőben felépítésre kerülő új műút és a város közötti részre tervezte az összefüggő tömb­háznegyed felépítését. A terv eleve rossz, nem veszi figyelembe azt a pártvezetőség által is számtalanszor hangoztatott elvet, mely szerint az új épületeket lehetőleg olyan helyek­re kell építeni, ahol nem kell más, jó állapotban levő házakat lebontani. A tervek szerint, a távolabbi jövő­ben, a már említetteken kívül, le­bontásra kerülne még körülbelül há­romszor ennyi épület és csak egy 15—20 házból álló állami kölcsönnel épített telepet kímélnének meg! Kézdivásárhelyen 1966-ban kapták meg a terveket, azóta lépett tehát érvénybe. A mikrorajon első makkettjét a múlt év nyarán készítették el. Esze­rint a Lenin, Luminei és Bethlen utcák közötti területeken levő háza­kat lebontották volna. Aztán teljes egészében átalakították a terveket — valószínűleg a tiltakozó levelek hatá­­sára —, jelenleg két épület kerülne lebontásra — az építés első szakaszá­ban. Ebben az évben, szintén a brassói DSAPG, elkészítette az ipari negyed­­del kapcsolatos városrendezési ter­vet. Ez a tömbházak számára a már említett város és műút közötti terü­letet tartalékolja csak! Tehát a leg­újabb terv fel sem tünteti azt a mikrorajont, melynek építési tervét ugyanez a hivatal készítette. Ezek után egyszerű a megoldás: vissza kell vonni a Lenin, Luminei és Bethlen utcák által határolt terü­let kisajátítására vonatkozó törvényt, és kérvényezni kell a város és műút közötti terület egy részének kisajátítá­sát. Ide kell építeni a mikrorajzot. Ez pedig már a megyei pártbizottság és a megyei ideiglenes néptanács hat­hatós támogatását igényli ! Gajzágó Márton : Építkezzünk.. de hová ?

Next