Megyei Tükör, 1969. április (2. évfolyam, 65-68. szám)

1969-04-05 / 65. szám

mire megvénülünk (III) a kor pirosabbik arcán Visszatérnek a címek az írásuk fölé, minthogy ismétlődnek az emberi sorsok is a huszadik század délután hangulatú ege alatt, s minthogy eltérnek egymástól sorsok, csak a szívós gyök­érkü­zdelem testálódik napról napra­­ megmaradni, vállig fegyelempáncélban őrizni az emberi tisztességet a földön, a béke kifeszített, és meg-meglazuló fehérvásznát szivünk fölött, őrizni a szolgálat fenségét, mégha értelme s célja gyakran elkeveredik az idő szem­pont zuhatagaiban, puskapor füstjében meg-meginog. Nagy leckéje századunk­nak, hogy az emberi tartás egyre kevésbé mérhető barométerrel, s lassan las­san győznek, győzniük kell a mellkasban szunnyadó-kristályosodó emberi ér­tékeknek, s a jó érzés átmenthet társadalmi zűrzavarokon, a tisztesség és akarat megőrizhet, hogy nyirkos időben se penészedjék­ a hit, napsütésben is el ne száradjon. Nagy nyűge a létnek, hogy a tetteink, cselekedeteink azonnali lemérése szinte lehetetlen, csak mire megvénülünk, az üregkor, az emlékek visszapillan­tó tükre mutatja valódi magunkat Ugy-úgy, mert a távlat mégiscsak megszépít. Mosakodni láttam egy öregembert, egy 82 éves embert cinezett pléh­­mosdatás fölé hajolni. Úgy mosakodnak a 82 éves emberek, mintha utoljára mosakodnának, nem kötnek törölközőt derekukra, spriccolhatja víz a nadrá­got, nem számít, a kimért és alapos dörzsölő szappanozó mozdulat m­eg­­munkál minden ráncos bőrfelületet, úgy mosakodnak az öregemberek, mintha háromnegyed század szennyét kellene lemosniuk magukról, mint akik min­dig tisztán szerettek volna élni, friss, törülközés utáni hangulatban, úgy mo­sakodnak, mintha utoljára mosakodnának, mintha babonás tisztasággal akar­nának bekerülni a tiszta búzát termő anyaföldbe, melyet szenny­telen­ségük megillet. Mert temetésre készül az öregember, ki évtizedek óta ott van min­den gyászmenetben, elkíséri utolsó útjukra a vissza-nem-térőket, csöndes áhítattal és könyörgő alázattal: fölveszitek, ugye, ti is ünneplő gúnyátokat, mikor rám kerül a sor ? Megismertem egy öregembert, ki végigverekedte a kort viharaival, egy kommunistát, ki tagkönyv nélkül is, tagkönyvvel is hithű , egyenes t­udott maradni meggyőződésben és életvitelben, ki a század pirosabbik arcán élt mindig, pirosban, vérben is, s pirosban ünnepeken. S aki most elmondja önmagát s a kort. AKI NEM SZÓLT BELE A BALK­Á­N-H­Á­BORÚBA Nézze, fiam,ugye szólíthatom fiamnak, jól van, unokámnak is. Nem tu­dom, hogyan mesélhetnék én már magának, na, nem a temetés miatt, mert a­ csak három órakor kezdődik, én csak azért kezdtem ilyen korán neki, mert ha az ember tisztába teszi m­agát, akkor adja meg a módját. Szóval időnk volna, de úgy eljárt az én időm, hogy csak a darabosabbjára .emlék­szem már az életnek, hosszú téli esti borozások kellenének ahhoz, hogy az apraja is eszembe jusson. Későn jönnek erősen. 82 esztendős fővel kihagy az ember esze, no nem mondhatom, néha törődtek ezelőtt is velem, még Kézdi­­vásárhelyre is be-behívtak május elsejénként a tribünre. Kezdjem talán az elején. Nem volt biza, mit tudom én milyen úri világ a század elején a háromszéki falvakban, mindenhez hozzáfogott az ember, mész- és kőfuvarozástól kezdve a szénégetésig, csakhogy pótolja a föld szű­két. Mi hatan voltunk gyermekek, apámnak öt-hat köböl szántója-kaszálója lehetett. Na, azzal ugye nem mehettünk messzire. Engem elküldték iparra. Vásárhelyen híres mesterembertől tanultam ajkam közé fogni a faszeget. Az inasévek után városról városra hányt az ipar, Debrecenbe kerültem, Nagyváradra, majd Brassóba. Brassóban épp­ sztrájk volt, azt mondták az elvtársak, menjek inkább falura, mert ott is szakad a lábbeli. Épp a brassói állomáson töprenkedtem, hogy merre vegyem az irányt, mikor megismertem egy velem egyívású legényt, aki rábeszélt, hogy: gyere velem Bukarestbe, Predcálon elintézzük majd az útlevelet, nagy város az, és sok a lehetőség. Ez a kilencszázhetes esztendőben történt. Akkor léptem be a Szociáldemokrata Pártba is a Calea Victoriei sarkán. Már azelőtt is hallottam róluk olyasmiket, hogy a szegények érdekeit képviselik, meg minden, hát most, szó volt róla, s beléptem. Hogy Brassóban az elvtársak mondták, hogy falura menjek, ezt azért mondom, mert jóindulattal viselkedtek velem, csak azok lehettek. Aztán visszavetődtem Erdélybe, s kilencszázkilenc és tizenkettő között bánni tanultam a bajonétos puskával, mert mondanom sem kell, annak rend­je és módja szerint engem is besoroztak. Mit mondjak, nem volt abban semmi rendkívüli. Katona voltam, mint még annyian. Már-már eljött a sza­badulás napja, számoltuk a napokat, azon ábrándoztunk s hergelődtünk, hogy mekkorát fogunk mulatni, ha eljön a leszerelés napja. Ekkor hirtelen kitört a Balkán-háború, minket visszatartottak még hat hónapra, hogy hátha húsz_ mun­kát veszik. Aztán nem tudom, hogy alakult, fél év után csak eleresz­tettek, így abba az ügybe semmi beleszólásom nem volt. Mintha csak tudtam volna, hogy két szabad esztendőm van, hamar megházasodtam, s tizennégy augusztus huszonkettedikére már jött is a be­hív Ez már nem volt vicces, világháborúról, volt szó. Úgy nekikesered­tünk a cimborákkal, hogy azóta sem látott a szervezetem egyszerre annyi pálinkát, így csak huszon­harmadikat­ tudtunk jelentkezni, de akkor is szó nélkül elfogadtak, akkora volt a puskatöltelék-hiány. Harcoltam egyvégtibe- karácsony nagyhetéig. Aztán járőrszolgálatba kerültem, s 6esztendő estéjén az oroszok elfogták az egész szakaszunkat. HADIFOGOLYBÓL KI­­­BK­LA TANÍTVÁNYA Úgy na, már készen­ forma is vagyok. A borotválkozó tükröt nézi ? A régi, mint a bajuszom. Katonaembernek dukált a bajusz a régi időkben, s úgy alakult, hogy megmaradt ilyen hegyes menyecskehergelőnek Na ne néz­ze már úgy rám, nem mászkálok én rég már özvegyasszonyok után sem. Ne­m azért, de falu szeme mindent lát s nem az terjed, hogy nem hagytak, hanem, hogy nem tudtam csinálni semmit, férfiember pedig ilyen reszkírt magára ne vállaljon. Bezzeg, a fogságban. Mert jó, hogy össze­vissza­­ hordoztak Szemipalatintól Krasznajeszk­ig, de azért nem volt az épp annyira cudar, hogy fehérnép ne kerülhessen az ember elé. Szerettek is az orosz asszonyok, mert a fogoly katona adott, ezt is, azt is, kétszersültet is, fényez­­tettük őket, de a bennszülött, ha valami nem stimmelt, csak megsirítette képen őket, háború volt, nem volt ideje gyöngélkedni. Szóval, mondom, teregetett az iHő, dolgoztattak, csak azt az egyet nem tudtuk, haza­keveredünk-e valaha, így ért a forradalom. Azt mondták ne­künk, hogy aki akar, az megszűnhet fogolynak lenni, beveszik a vörös hadse­regbe, két évre orosz állampolgárságot kap, utána, ha akar, hazamehet. Nem gondolkoztam bizony sokat, különben is az az ember voltam, aki a sűrűjét ke­resi az életnek. Mundérba bújtam, azt mondtam magamnak, na Mátyás Fe­renc, most vagy a halál, vagy a vörös hatalom, am­i hazaszabadít. Hát az olyan háború is volt, kérem, mészárszék volt, se istent, sem embert nem is­merhetett senki. Úgy hiszem, olyan kevés golyót, háborúban nem lőttek még ki, mint itt. Állandó tusa volt, bajonetté, puskatusé, a kaszab­olásé volt a szó. Csak­ a Bajkál-tónál nyolcezer vöröskatona hullott, el, de én hálistennek két sebbel megúsztam. Aztán , mi szorítottuk be a Kolcsák bandát a tóba, hogy majdnem semmi sem maradt belőle. Mint a szitában, úgy rázódtak ide-oda a vörös és fehér csapatok Szibéria területén, nem volt pardon, úgy kellett taktikázni, hogy amerre elmentünk, mindent felégessünk, feltúrjunk, hogy az utánunk jövő fehérgárdistáknak s az európai intervenció csapatainak sem­mi se maradjon. És ők is így taktikáztak, így aztán Szibéria fel volt szánt­va. Mit mondjak, rongyos hadsereg voltunk bizony, ruha- és élelem szűkiben örökké, de siránkozás ritkán volt. Olyan ágyúink voltak, mikkel még az orosz-japán háborúban lődöztek. Soha el nem felejtem, Szemipalatinban voltunk, s a téren, hol Alexan­der cár szobra állt, lerohantak egy jó párunkat a Kolcsák-legények. Én va­lahogy egérutat nyertem, de azt a huszonnégyet, kit elkaptak, kivittek a városszélre, csóréra vetkőztették, s miután megásatták velük sírjukat, bele­lőtték őket. Mi nagy felháborodásunkban úgy állottunk bosszút, hogy mikor elkaptunk közülük néhányat, léket vágtunk az Irtisz jegén, mert tél volt, s élve beleengedtük őket a jég alá. Igen, borzong a hátam most is, ám rágon­dolok, hogy mire képes az ember, ha elvadítja a háború. Mi hadifoglyokból lett vöröskatonák elég sokan voltunk, csaknem Eu­rópa minden nációjából. Hűségesek maradtunk, mert érdekünk volt nekünk is, meg is becsültek a hadseregben, nemzetközi proletároknak neveztek minket. Erdélyből jó néhány bajtársra emlékszem, egy ideig tartottuk is a kapcsolatot egymással, de ma már.. . Sokfele megfordultunk. A nagy kan­yarodásban leginkább a hivatalokban látták hasznunkat. A cári kormány hivatalnokait nem lehetett csak úgy ukmukfukk eltakarítani, különben sem volt annyi ember, akit egyik napról a másikra helyükbe lehetett volna ültet­ni. Persze, hivatalra szüksége volt a forradalmi kormánynak is, hiába, hogy nem voltak a legmegbízhatóbbak a régi funkcionáriusok, így aztán nekünk, hadifoglyokból lett vörösöknek nagy hasznunkat vették, igaz, főleg az értel­miségieknek, mert pártatlanok is voltunk, meg aztán a harcviseltségünk is ke­zeskedett hűségünkről. Minden hivatalba odaállítottak egyet, s onnan irat ki nem mehetett, míg a szolgálatban lévő nem láttamozta. Főként a magya­rok, németek és románok voltak nagy becsben. Aztán lassan-lassan tisztult a helyzet, s mi ott voltunk tizenkilencben, hogy leszerelnek. Éhség az egész országban, mindent elpusztított a háború, minket meg is győzögettek, hogy maradjunk a Szovjetben. Csukhat, ugye, milyen a honvágy ? Moszkvában aztán tanfolyamon vettünk részt, ez amolyan propaganda iskola volt. Arra tanítottak, hogy ha hazamegyünk, nehogy azt higgyük, hogy tárt karral vár minket az otthoni kormány. Tanítottak aztán mindenfélét, még filozófiát is, de az már erősen magas volt nekünk, tág fej kellett volna hozzá, nem olyan háromszéki hatköblös gazda tanulatlan fiának a feje, nem is az a tudomány, amit a suszterájban szedtünk fel. Igen, aztán ebben az iskolában ismertem meg Kun Bélát is, na nem úgy, hogy beszéljek is vele, csak egyoldalú ing : előadást tartott arról,­ hogy miért bukott meg a Magyar Tanácsköztársaság, hogy mennyire fontos az összetartás egy új kormányban, s hogy ha majd hazamegyünk, miként őrizkedjünk a titkosrendőrségtől, miként kell eljárnunk ahhoz, hogy ne kerüljünk a kezük közé. Ügy számára középrendű ember volt, csizmában, piros nadrágban és vitézkötéses kék dolmányban járt. Egyszer még a város között is láttam. Mit mondjak, ezek az utolsó napok igazán szűkösek voltak. Két pityó­­ka meg egy tányér leves. Mondták is, hogy elvtársak, adnánk többet is, de nincs, az egész népnek nincs. Nem lázongtunk mi biza, én követelőző ter­mészet soha nem voltam. Ma sem szólok semmit, pedig jobban is lehetnék. Aztán húszban valósággal hazaloptak. Jöttek a hadifogoly vonatok, s az éj leple alatt a szerelvények után kötöttek egy egy vagont, ebben voltunk mi (Folytatása a 10. oldalon) Farkas Árpád 3 megyei TÜKÖR II. évfolyam (if), szám

Next