Megyei Tükör, 1970. június (3. évfolyam, 129-132. szám)
1970-06-06 / 129. szám
' •* * W • GRÁNC’SA-DOSSZIÉ Hetek óta tartozom ezzel az írással a panasztevő asszonynak, aki Csomakörösön egy idegen ház udvarán előadta nagy baját, a rászakadt nyomorúságot, mert családja férfiait, testvérét, emberfit, is a bírói ítélet hosszú évekre börtönbe parancsolta. Húsz gyermek maradt négy férfi után, az asszony gondjaira, de isten számára inkább, mert mit is tudna tenni egyetlen asszony húsz éhes gyermekért, hiába tenné nappá az éjszakát, eleget dolgozni nem tud úgy sem. Az idegen ház falát tapasztgatta akkor nap délelőtt, hogy jönne valami kis pénz, ennivaló, legyen mivel betömni a gyermek száját. Grancsa Anna nem maga írta a levelet, amiben sorsukat először fölpanaszolja. „Jó emberei“ fogalmazták és vetették papírra. Őmaga írást nem tud. Mikor is tanult volna és ki kérte arra valaha ? Lassan öregasszony már a keze után élt mindig, s szükség volt e kezekre ,mert a férfiak nem először töltenek hosszú éveket börtönben. Csomakörösön, a falu felső részében mindössze néhány cigánycsalád él. Meglehetősen elszigetelten, a falu mindennapi életéhez csak szálakkal kötődve. Az ok kettős : egyrészt létformájuk labilis mivolta eredményezi, másrészt az a kimondhatatlan, de mindig ható mástudat, mely nemcsak itt, hanem bárhol a családok és a faluközösségek közé ékelődik. Létformájuk szabadossága nemigen tűri a helybenmaradást, szezonmunkások leginkább, itt is, ott is, kipróbálják a szerencse kenyerét. Ám sem itt, sem ott nem töltenek huzamosabb időt, természetük kergeti őket. E létforma társadalmi kárai ismeretesek: a kisebb és nagyobb fokú bűnözés lehetőségét hordozza, a munkakerülést is. Leginkább a gyermekek szenvednek tőle, s még inkább az iskolák — hagyományos immár beiskolázásuk formális volta, eredményeik és bizonyítványaik fiktív jellege. Az erkölcsi kár — károkét is súlyosan érinti a nemzedékek e passzivitásban, ami végső soron társadalom ,,polgáriasulásuk" útját állja —, főleg az iskoláé, ahol a velük szemben állított muszáj-igény az oktatás, nevelés egész hatékonyságát leszorítja, e mélypontot jelentő színvonalhoz mérve minőséginek számít a csapnivalóan gyenge. Csomakörösön néhány cigánycsalád él, de több tucatnyi gyermeket jelent ez. A beszélgetésünk időpontjában ezek jobbára messzi vidéken csemetéültetősnél dolgoztak, jobb esetben a határban kószáltak odahaza. Nagyrészt iskoláskorúak. Az asszony arra kért, néznék utána, miért ítélték olyan hosszú időre hozzátartozóit, nem lehetne-e enyhíteni az ítéleten ? Ő ártatlanoknak tudja az elítélteket. Gráncsa István hat és fél esztendőre. Gráncsa György, Gráncsa Márton és Gerebenes Zoltán egyenként öt esztendőre veszítették el szabadságukat. Vád : véres tömegverekedést kezdeményeztek Kovásznán, a Kőrös felé vezető úton, vásárból hazatérve. Verekedés közben kést, bicskát, más szúró- és ütőszerszámokat használtak. A megtámadottak : Gerebenes András, Máté Dániel, Gerebenes János, Gerebenes Géza, Világi András — mindannyian körösiek, egyazon telep lakói. Rokonok ! A verekedésbe senki kívülálló be nem avatkozott, bár több tucat szemtanú volt. Az elítélteket a verekedés után tartóztatták le. Sós őrmester, a kovásznai kidídia dolgozója próbálja reprodukálni a történteket. Az ő jegyzőkönyve, és számos tanúvallomás alapján ítélkeztek. A bírói ítélethozatal súlyosságát magyarázza a tény, hogy valamennyien visszaeső bűnösök . Grancsa István gyilkosságért töltött 8 évet börtönben Akkor is rokonát ölte meg. Grancsa Márton, Grancsa György többszörös lopásért, huliganizmusért, erdőkihágásért állt törvény előtt Az alperesek ügyei iránt nem érdeklődtem. A nevekből kivehető, a körösi telep tucatnyi családja végső soron néhány nagy család : Gráncsák, Gerebenesek, Világiak... Unokatestvér emelt kést unokatestvérre, rokon rokonra. Azt tartják : ez az ő dolguk ! A panaszos asszony végső érvét magyarázza . Értem én, kérem, ha egy magyart ölnél, még, érteném, hogy elzárják őket, de ez közöttünk volt... Itt ■i magyar mindenkit jelent, aki nem közös sorú, ivású velük, minden kívülállót, kikre szerintük, vonatkozhat a törvény szigora, mert értük van a törvény, ők hozták. Egy századokon át mentett, megőrzött életforma és gondolkodás visszaütése jelentkezik e mondatban — a/, önként vállalt más tudat (vajon nem alacsonyabbrendűség tudata ez ?), de a törvényen kívüliség igénye is. E szorongó-,szégyimítő másság objektív okai régen eltűntek már a kibontakozásra, a társadalomba való hasznos és egyenjogú beépülésre megnyílt minden lehetőségük, s példa van rá elég, de példa van arra is, íme, hogy egyenlő emberi méltóságuk tudatának kialakulása késik, ebben segíteni kellene őket. Az asszony szavaiból, ahogy a történteket reprodukálja, a körösi telep balladája épül lassan, egy zárt közösség belső, vaduntas törvényei fogalmazódnak. A Gráncsák és Gerebencsek egyszer, isten tudja már miért, fejszét emeltek egymásra, s az először kicsorduló vért újra és újra vérrel kell lemosni — az ital, az indulatok gőzében, párájában. „Hatalmas verekedést kezdtek, és nem szólt bele senki“. Nem szólt, kivárták a kívülállók, míg elintézik maguk közt a barbár számadást. „Az ő dolguk.“ Az ő dolguk csupán ? A kívülállók passzivitása, legyintése az ő megalázó mástudatuk erősíti mindig. Közünk van az életükhöz, mert mellettünk élnek és velünk dolgoznak ,tanulnak, vagy velünk kellene dolgozniuk és tanulniuk. Emberek, mint mi. A példa nem csomakőrösi példa csupán. Találkoztam vele számtalanszor szülővárosomban is, a Segesvár-környéki falvakon is, a fazekasok híres szép falujában Korondon. Felcsíkban, Maros-mentén és másutt, ahol élnek. Mert sokfelé élnek, sokan . . Néhány epizód, mely nem magyarázza, csak bonyolítja a kérdést, de tanulságban idetartozik : 1. Udvarhelyi barompiacon lóvásár. Alku, áldomás, ahogy ilyenkor illik. Egy ló gazdát cserél, de a közös áldomás régi indulatot ébreszt fel. Előkerül a kés, a késefa, előbb két ember, aztán tíz öli egymást Az X falubeli áttörő bámészkodókon . ,,Ki verekedik ? Cigányok. Ilány halt meg ? Csak kettő még ..." 2. Osztályom egy negyede a j ő gyermekeik közül volt. Papíron. Két hétben egyszer, ha sikerült az iskoláig csalogatni őket Hetedikesek voltak. Hitemre mondom, volt köztük olyan, aki írni-olvasni nem tudott még. De hetedikesek voltak . . 2. Ugyanabban a faluban. Egy nyolcadikos tanuló apjával együtt megkéseli a lakodalmas háztól távozó rokonokat. A falu vállat rándít : ilyenek, az ő dolguk ... Láttam egy filmet Találkoztam boldog cigányokkal is. Díjakat nyert a film, őszinte mű volt, nekik is tükröt tartott , lássák az életüket. Az asszony kifogy a szóból. Mit mondjon még ? Ő csak a bajt látja, ami rászakadt, ott a sok isten számába hagyott gyermek. Nézném meg azt a doszsziét, arra kér, hátha lehetne valamit tenni értük. A Gráncsa-dosszié anyaga egy per irathalmaza. Az ítélet jogerős, és érzésem szerint, igazságos. Hanem van itt egy vaskosabb dosszié, íme, egy-két lapja. Magyari Lajos tt szombati jegyzet El-eltűnödtem, egynémely honfitársunk milyen művészi tökéllyel, milyen finom lélektani előkészítéssel tudja sajnáltatni magát. Az a gyanúm, erre specializálták magukat, és minden alkalomra tartalékolják már-már a profi szónok hozzáértésével megmunkált frázisaikat arról a töméntelen feladatról, amellyel, persze tökéletesen magukra utalva, naponként meg kell birkózniuk , arról az irdatlan sok funkcióról, tisztségről, amelyet, gyakori tiltakozásaik és interpellációik ellenére a nyakukba akasztottak, és most, azaz már évek, évtizedek óta, verítékezve és a szellemi munka barázdáiba rogyva kell magukkal vonszolniuk. Mondom, mint, ahogy bizonyos könyvekben minden alkalomra — üiesnapra, ünnepnapra, születésre, házasságra, elhalálozásra — van egy gondosan megmunkált, simuló mondatok- f ból összeszőtt, az érzelmekre appe- Láló típusszöveg, azonképpen a mi mártírjainknál is kéznél kaphatók a hangulatukban, terjedelmükben, ritmusukban és intenzitásukban az alkalomhoz — értekezlethez, megbeszéléshez, utcasarki tercieréhez — igazított sirámszövegek a nagy nagy elfoglaltságról és fáradtságról. Ilyen bizottság, olyan bizottság, komiszszió, tanács, tagdíj, kimutatás, intézkedési terv, jelentés, ilyen kampány, olyan kampány, és gyűlés és gyűlés és ismét gyűlés. Csak a felsorlásba bele lehet szédülni. Csakugyan sok a túlterhelt, a saját vagy mások figyelmetlenségéből féltucatnyi állandó és alkalmi tisztséget betöltő ember. Valahogy el kell igazítani ezt a dolgot is. Tudok arról, hogy illetékes helyen ismerik az ilyen ügyeket, és normalizálják a helyzetet. Ideje is. Ám ennek ellenére, allergiás vagyok a sirámokra, különösen, amikor észreveszem, milyen önkínzó gyönyörrel, kéjelegve és tobzódva, szinte jólesően magyarázzák — és erre mindenkor és mindenhol van idejük ! — mit, mikor, miért nem tudtak elvégezni. S ne adj isten, ha az önművelésről, a szakmai helytállásról lenne szó, megbotránkozva mérnének végig , hogy-hogy, ilyen elfoglalt embertől még ezt is elvárnák ? Ne vicceljünk ! És önsanyargató álőszinteséggel tízpercekig szónokolnak, elismerik, beismerik, hogy tíz éve nem vettek kezükbe könyvet, tíz éve, hogy az idejükből csak az újságra futja, s még abból sem mindenre. Ettől függetlenül, vagy ennek ellenére, irányítják egy intézmény, vagy akár egy község szellemi életét. A legnagyobb kompetenciával szólnak hozzá mindenhez, mindenről megvan a véleményük, mindenkit kioktatnak, megbírálnak, elmarasztalnak, mert nem kapcsolódnak be, mert nem veszik ki a részüket .. és minek soroljam az okvetetlenkedő, naiv fontoskodást ? Hát nem, így csakugyan nem lehet ! Aki művelődési otthont, könyvtárat, iskolát vagy bárhol másutt szellemi életet irányít, háromtucat funkciója legyen, vezessen békéltető bizottságot, legyen az önkéntes tűzoltóegyesület tagja, ha nem „fogyasztja el“ azt a minimális szellemi ablakot, amit a napilapokon, gyűléseken, tereferéken túl lehet beszerezni, ne szidja a fiatalokat, az öregeket, a nem segítőket, ne adja a mártírt, inkább csakugyan mondjon le. S ha az önművelésre kevés a nappal, toldja meg egy-egy éjszakával ! Mert képzeljük el az orvost, aki tízért könnyezik, hogy nagyon elfoglalt ember, és nem tudhatja, vírusos influenza-e,avagy angolkór ez vagy amaz eset: képzeljük el az agrármérnököt, aki ugyancsakelfoglalt ember, és elfelejtené, mi a zabosbükköny és a bükkrönk közötti különbség, de általában nagy hozzászólásokat rögtönözne a mezőgazdaság fontosságáról. A szakmai és szellemi elszürkülésre nincs és nem lehet mentség. Sylvester Lajos AL-MARTIROK megyei TÜKÖR úgy tűnik , a vadvizek medrükbe visszatérnek (Folytatás az első oldalról) demokratizmusából fakadóim van ez így : közösek hétköznapjaink és ünnepnapjaink, közösek bajaink és örömeink, közösek tragédiáink is. És, ha most egy nagyon váratlan fordulattal ideírom Cindea Ervin főorvos úr nevét, nem azért teszem, mintha elítélném személyét amiatt, hogy családi nehézségeire hivatkozva vonakodott anyagi támogatását felajánlani az árvízsújtotta emberek számára — a dolga, az ő felke zsebe rajta. Természetesen, krajcárt sem szabad igényelni tőle, az ország azért még annyira nem koldus, de érveire, melyek szintén közgyűlésen hangzottak el — kollégáiban nagy megdöbbenést keltve —, válaszolni illik. És mondotta pedig a főorvos úr, hogy könnyű dolog az egyszerű, kisfizetésű embereknek napi béreket felajánlgatni, mert azok csak szerény összegecskére rúgnak, de ő, az igen magas fizetésű ember bizony egy-két napi díj hiányát megérzi. Békén hagyom én a főorvos urat, csak ezt a „mély demokratizmustól" fűtött megállapítását hívom pellengérre, mert, ha ne adj isten, eluralkodna fölöttünk, bizony mondom, belezápulnánk. „Szegény embert még az ág is húzza“ — sóhajt föl valahol a vizek mentén az ének, mert nem ártana megnézni, kiknek jutott házépítésre telek a legveszélyeztetettebb partokon. Úgy érzem, e fenti megnyilatkozás is erőt ad ahhoz, hogy mindent megtegyünk : ne az ágrólszakadtak szenvedjék meg leginkább az idei májust ; szerte az országban emberek milliói feszültek már munkának ezért; és ha a vadvizek medrükbe visszatérnek, rajtunk áll, hogy visszatérjen az élet is. III. évfolyam 129. szám