Megyei Tükör, 1970. november (3. évfolyam, 163-187. szám)

1970-11-01 / 163. szám

A NÉVTELEN TANYA Ige­ n ér­­­áratlanul, hogy itt lenn hónapom a tél, hiszen amíg ezen a h­e­­­lyen át jöttünk, láttuk a Nemere csú­csát, s az pedig nincs olyan messze, hogy megkímélné a csángótelepet. Péter bátyám előbb érkezelt, vagy egyszerre hurcolkodott az­ egész család ? Jaj, volt hol meghúzzuk magunkat — veszi át a szót az öregasszony —, volt biza, Hl halul né, a nagy fenyő alatt. Nyár volt. Szóval, oda húzták be a szekeret a fa alá, benne aludt az­ asszony, a gyer­mek a férfi subát dobolt néhány pu­hább gallyra, s azon. Aztán lassan felé­pült a ház akkor nyáron, de addig gon­dolkozhattak, mit is jelentett az az ész­lelnék!" kijelentés, hogy vadas a hely. Alakult, alakulgatott aztán az élet, s igen a család is, szaporodtak a gyerme­kek, de bőven került munka is. Az ál­latok is nőttek, mindig el lehetett adni őket, most is. Aztán a legtöbben pász­­lopkodtak errefelé. No meg az erdő­­munka is hozott a konyhára. Igaz, lé­jen akkora a hó, hogy mozogni sem le­het benne. — Számolgatom, mi van most az öreg Tankó Péter gazdaságá­ban. Egy tehén, két borjú, egy ló, disz­nó. A Hónak — most nősült nemrég — van egy háza (maga építette sa­ját kezű­leg a fundamentumtól a szarufáig) van egy tehene, két borjúja, az­ apjától ka­pott egy csikót, nevelje fel, ha tudja. Az öregember és a felesége jövedel­­méhez még hozzáírom azt a 350 lej ál­lami nyugdíjat, amit az erdőmunkáért kap. Úgy mondja, szaggatással dolgozott az államnál, s ezért kap kevesebbet. A ledolgozott éveket nem tudja mind iga­zolni papírokkal, s fia mondja, kacagva: — Fiatalon nem számolgatja az­­ éve­ket, csak ment. — S maga most számolgatja-e — kér­dem Hált .. nem. Építeni kellett, most húztam fel a házat, a két kezemmel csi­náltam mindent rajta. Az óra ül néhányat, odafigyelek. Spárgán lóg a súly rajta, v­alamikor ka­kukkon is talán, jobb korában. Az öreg Tankó mozdulatlan arccal ül, mint a mindentudó sámán. Két hegyvidéki pát­ria, két háború, nagy család, két ott­honépítés áll mögötte, s még mi min­den, amit megérhet a hegyvidéki ember a megtartó, békés munka közben. Kü­lön gondot jelent megvédeni az ös­­­szehozott javakat, állatokat a vadak el­len. Sokszor keserítik medvék a gazdát. Ol­­an medve is járja a vidéket, ame­lyik fényes nappal, a szemük láttára pusztítón el egy napon három lovat. Szerre. Levágni a vadat nem szabad. Kérést kell beadni ahhoz, hogy egy-egy kártevőt kilőjenek a vadászok. De vagy a vadász nem megfelelő, vagy pedig a medve, vaddisznó érzi meg a veszélyt, és nem jön az engedély határidejének lejárta előtt. És ahogy a vadász elmegy, másnap megjelenik valamelyik életben. Az­ ablakon túl messze elnyúlnak a be­kerített legelők. A kerítésen belül legel minden, a malactól a kicsi borjúig, kü­lön helyeken, így békés, szívet nyug­tató a kép ebben a gyönyörű napsü­tésben, de a kerítések az erdőig nyúl­nak fel, a pulykák az erdő szélében szemelgetnek. Búcsúzom a ház­ népétől, de jön ve­lünk az öreg Tankó Péter is, ál a fiá­hoz, aki nem bír a pincében föltörő víz­zel. Kutat is ásott a közepébe, mély ki­vezető csatornát is, de nem tud meg­­­szabadulni a víztől. A ház pedig új, fiatal asszony, s kicsi baba van benne, nem nagyon lehet most máshol próbál­kozni az újból lakással. Nincs messze, valamivel bennebb a Tankó Béla családi háza. Arról is meg kellett győződnünk közben, hogy jó­kedvű túlzás szülte a hírt, mely szerint ez a csángótelep akkora területen fek­szik, mint Bukarest. Nincs szanaszét szórva a húsz lakóház, viszont az épít­kezésnél figye­lembe vették mindig, hogy a birtok legmegfelelőbb pontjára ke­rüljön a ház, meg a többi épület, így hát az utat nem kell keresni sehol. Tankó Bélánál csend van, t­isztára sö­pört, füves udvaroknak csak a szük­séges vasárnapi fényt kölcsönzi a déli napsütés. Kopogok, mégis itthon van­nak, tessékelnek befelé Benn a 62 éves gazda a tűz mellett ül a fásládán, 17 éves fia az­ egyik ágyon, másikon pe­dig súlyos betegen fekszik az asszony. Cukorbeteg. 13 gyermeket hozott a vi­lágra, abból tizenegyet fölneveltek. A­ férfin nem látszik a 62 év, ideje sem volt megöregedni annyi gyermek meg annyi nélkülözés, rönkölés, hur­col­kodás között. A szoba tiszta, mint minden csángóház, ahányban itt jártam. Sehol meszeletlen fal vagy szemét Rongy­­szőnyegek, műanyaglapok borítják padlót. A hitvesi ágy fölött apró abla­­­kocskra, a másik Tankó portára látni rajta. A szemben levőn Gyimes lelé lát, aki ügyel arra is. Hát ülünk, és pró­bálok kerülőkkel olyan témához érkez­ni, melyek nem a betegséghez kapcso­lódnak. Nem lehet. — Nem lenne itt semmi baj — ma­gyarázza nagy hangon a gazda csak a betegség ne állt volna elé. Va­lakinek állandóan a beteg mellett kell ülni. — Vagy neki vagy a tanyának. Az inzulin injekciót ők adják be a be­tegnek, szabályos időközökben, úgy, ah­ogy az orvos megtanította. 1914-ben került el a család Gyimes­­ből, a gazda már az új telepről ment a frontra. Fogságba került Budán, ott volt 1946-ig. — Nem kívánkozott v­issza Gyimesbe? — Vissza? Nem. Nem, mert ott sem volt jobb. Itt munka volt, s van elég. Ha jól számolom, tíz­ évem lehet az erdőkitermelésnél, még volna néhány, amit a közbirtokosság erdejében dol­goztam le, de úgy gondolom, azt nem számítják. Nyáron csordapásztorkodunk, télen erdőlünk, ahogy tudunk. Egy ka­tona, kettő­ nős, öt férjnél, három ma­radt itthon, kettő meghalt. Melyik a­­hogy nagyobbacska lett, azt itthon kel­lett felhasználni. Most azt akarom, hogy a 62 éves állami munkáiban éltem... És számolgatja, mennyi pénzt juttat majd neki az állam, ha a nyugdíj­határt szolgálatban, a fadöntésnél éri meg. Mert ahogy mondtam, a csángó férfi­nak pontosan kell tudnia, milyen me­gélhetést választ a családjának. A ti­zenegy gyermekes Tankó Bélánál éppen olyan tiszta a lakás, a frissen meszelt falakon pontosan olyan tiszták a var­rál­las­salvédők, mint a többi háznál. Az igény ugyanaz , csak az élet szi­gorúbb itt, így hát megöregednie sem szabadott a gazdának, egyenes tartású, férfi ma is. Haza nem kívánkozik ő sem Gyimesbe. Sem a testvére, Péter bácsi. És a többi vándor csángó sem vall hon­vágyról. Az 1935. és 45. között idő elég kemény volt ahhoz, hogy két erős lá­bon tapadjanak az újhoz, ahhoz az élet­­körülményhez, melyet maguk terveztek és formáltak ki mostanáig ezen a he­lyen. Azt mondja Petőfi: haza csak ott van, ahol jog is van. A háború elött a szegénység kény­szeri let­te vándorolta őket, otthagyták szülőföldjüket, mely nem tudott honvágyat ébreszteni bennük sosem, mert a jogokat nyújtó otthont sem adhatott. Kinn ülünk a fiatalember a­ háza elött, nézegetjük a legelő állatokat, sza­badon nő fel itt minden, az apró gyer­mek is, az apró állat is. Bent gögicsél a tiz hónapos gyerek, tán <­■ is kikíván­­kozik ide a napra. Egyetlen panaszt nem hallottam, egyetlen megbánást, mely elmozdítaná erről a lányáról az embereket. Szigorú életet élnek, az bi­zonyos, elmondják azt is, miféle érzés, mikor az állatot, a földből kikényszerí­­tett krumplit elpocsékolják a medvék, vaddisznók. Viszont ez nem kesergés. Csak elmondják: Ezzel és ezzel küsz­ködünk. Miért érdekel? Dél van, elszántan süt a nap, hogy bár egy kevés istenadta meleggel elhi­tesse velünk, dél permetezett az életek­re, míg beszélgettünk. Dél, de őszi dél,­­s annak azt a csepp melegét jobban meg kell becsülni, mint július dühös, szénacsináló kánikuláját. Most már tényleg elbúcsúzunk a Tan­ko­któl, ígértetik­­ erősen, hogy még jö­vök errefelé, s én ígérem is. Zavart csak azért vagyok, mert látom, nem hiszik. Pedig érzem (most két héttel azután a sinylesztő kíván­kozással tu­dom), hogy sokszor ki fogok menni még hozzájuk. Becsorgunk Károllyal az ereszkedőn lassúág felé. Szembe a Heveder gyér, fény­es oldalában kis piros, fehér folt fejjel házal, s a fölötte tébláboló füst családot, ebédet. Lésza kapukon lépünk egyik birtokból a másikba, haza, Szé­­kelyút-pataka felé. Az egyik bekerí­tett legelőn magyarázza Károly, hogyan vezet le arrébb a patakocskát a gazda, hogy fusson csak a domb alatt, s hagy­ja neki szabadon a marhalegelőt... Ebéd után vagyunk, hozzálátok em­lékezetből s a Károly segítségével le­rajzolni a települést. Nem nagy dolog, még a házakat is bejegyezhetem. — Ennyi, teszem le a ceruzát. Egy darab ebből a világból. — Egy darab élet — mondom, ciga­rettára gyújtva. ^ —­­’an ott a halálból is. Itt az erdő mellett van az egyik temetőnk. S amíg a délutáni melegből tart, el is indulunk Lassúág felé. Rövidítünk, az erdei úton indulunk, átvágunk egy bokros részen, aztán egy a völgyből felnyúló tisztas­ághoz érünk, melyet a legelő kedvéért szakítottak ki a renge­tegből. Egyszerre letérdel Károly, né­zeget, vizsgálgat valamit. — Medvenyom — mondja. Kellő tisz­telettel ereszkedem mellé. Az volt, ha­talmas befelé forduló mancsai hét­te­nyérnyi nyomokat hagytak a sárban. — Vajon milyen ügyben járt — kér­dem. — — Annak mindig van erre intézetten ügye. Bejár napvilág is. Már megszoktam a hata­lamas udva­rokat, bekerített legelőket, minden be van itt kerítve, ami az élethez tartozik. És most itt áll előttem egy kicsike be­kerített földdarab, SX10 méteres. Ez a halálhoz, tartozik. Öl sír húzódik meg benne, szorosan egymás mellett. Átlé­pünk a téstán, nézegetjük a feliratokat. Károly édesanyjának haláláról tájé­koztat ez a faragott fakereszt. Vesebaj­ban halt meg, másnap tudtam meg öz­vegyétől, hogy romba ment a veséje. Aztán itt nyugszik ama híres Baczoni András, keresztjén az írás olvashatat­lan de az első települő nevét őrzik a róla szóló történetek. Mellette fekszik a felesége, arrébb Ambrus Borbála, élt 22 évet, meghalt gombamérgezésben,­­ it­télt szekérrel a falu id­é lőhalálában, de kiadta fiatal lelkét Molnár Géza is ebben a tenyérnyi temetőben nyugszik. Hetekig betegeskedett, életében először­ rettenetesen lázongó beteg volt, nem tudta elhinni s elviselni az ágyban való fekvést, s dühében felakasztotta magát. Hagyjuk nyugodni őket, hiszen ebből kev­és részük volt életükben. Bodor István házalójához érünk. Ép­pen az árpát szedegetik össze. Silány. Bodor István ilyenformán gépész, pásztor, földműves és erdőmunkás. 1944-ben kerültünk ide — mondja. Mű­helyébe húzódunk be, egy amerikai gyártmányú, ötvenéves forma gépezet köré. Az a gép mozgatja a függőleges fűrészt, s az vágja ki a rönkből a desz­kát. Az egész szerkezetet Bodor István saját kezűleg hozta össze. Mert honnan tudja az ember, hogy mire születik, s milyen mesterségben tudná legtöbbre vinni?! Ez a csángó pásztor­gépész is csak éppen ■ szerette a gépeket, s min­dent megtanult, amit közöttük el le­hetett lesni. Aztán megvette ezt a tra­gacsot, s munkába állította. Nyolc gyer­meke van. Mindent meg kell kísérelni, hogy a család szükséget ne lásson. — Nincs szíj, rettenetesen drága. Egy használt ócskát szereztem, de az széj­jel ment. Pedig kell a deszka, a léc, kell a kenyér, mert nagy a család. Abból a kevés árpából, állatokból nem sok jön manapság. Pásztorkodunk, s a fiaim szétszélednek munkára. Az egyik Ba­­lánbányáról jött haza, szilikózis beteg­séggel. Itt kéne most megélni, mert vis­­­szafele út nincs az öregnek. Pedig ne­héz. Egyszer el is égtünk, most megint építeni kell. Nem tudom, hol volt az esze őseinknek, hogy ide települjek. Még az én eszem sem éri fel, miből le­­­hetne itt megélni. Azt mondják, köl­tözzünk be a faluba. Nem vagyok én­­ide szerelmes, próbálkoztunk elmenni, átadnánk ezt­, ami itt van Polyárna­k, ha adnának ott benn valamit helyette. De­­ öt árnál nagyobb is jó lenne ... Maradunk hát itt. A fiatalok lássák. Nekünk öregekül , nincs miért messze menni. Öreg embernek visszafelé nő a hegy. Jobb a rosszal, mint a rossz nél­kül. Panaszának, úgy érzem, köze van ah­hoz is, hogy erősen bizonygatja: semmi törvénybe ütközőt nem csinál, deszkát is csak magának vág. S el is kacagtam magam, mikor az őseit szidta, mert ide települtek —, hiszen éppen ő volt az aki Gyimesből családostól ide költözött­. — Nézem a tőlünk húsz méterre levő árkot, az a határ Hargita és Kovászon megye között, s közben hallgatom a paraszti és a munkásélet határán pa­naszkodó embert. Mondják róla, hogy sokszor készült elköltözni, szűk az e gépekről álmodozó természetének ez a patriárkális életforma. De­­ mégis ide épít. (Folytatjuk) (/!­.­) ZOLTÁN riportja (III.) IT NVUKXK 1ST ENBI TAN KOA NNA SZ 1900 JAN 3 AN ELIIU NYT 1961 MAKC 20 AN FARKAS ÁRPÁD írásának folytatása az első oldalról Az alkotó művészt, onnan, hol az elrendeltetést osztják, nem is idomulni küldik, legfennebb idomítani. Elkötelezettnek és nem lekötelezettnek. Mert a „kultu­rigény“ mit mond ? Legyen fél kiló kenyér, negyedkiló hús az asztalomon, 1 db. költő, 1 színész, 1 muzsikus kezem ügyében,közvet­­lenü­l itt a láthatáron. A kenyér­hús majd éltet, a művészek ébren tartják majd tudatomat, s ha fáradt vagyok kikapcsolnak, mert hát kinek van ideje lépést tartani ezzel a látóhatáron kívüli rohanással ? A „művész“ meg mit mond ? Ide a kenyérnek s húsnak felét !, ön­bizalomnak elég, hogy ily közelről látva lássanak, s evés közben majd megjátszom, hogy éppen errefelé tart a század. A középszer csöndes lakomája ez —s uralma ! Ady Endre néha átsétál a tájon, megcsóválja fejét, s elmegy. vasárnapi kiadás 3. oldal

Next