Megyei Tükör, 1970. november (3. évfolyam, 163-187. szám)
1970-11-01 / 163. szám
A NÉVTELEN TANYA Ige n éráratlanul, hogy itt lenn hónapom a tél, hiszen amíg ezen a helyen át jöttünk, láttuk a Nemere csúcsát, s az pedig nincs olyan messze, hogy megkímélné a csángótelepet. Péter bátyám előbb érkezelt, vagy egyszerre hurcolkodott az egész család ? Jaj, volt hol meghúzzuk magunkat — veszi át a szót az öregasszony —, volt biza, Hl halul né, a nagy fenyő alatt. Nyár volt. Szóval, oda húzták be a szekeret a fa alá, benne aludt az asszony, a gyermek a férfi subát dobolt néhány puhább gallyra, s azon. Aztán lassan felépült a ház akkor nyáron, de addig gondolkozhattak, mit is jelentett az az észlelnék!" kijelentés, hogy vadas a hely. Alakult, alakulgatott aztán az élet, s igen a család is, szaporodtak a gyermekek, de bőven került munka is. Az állatok is nőttek, mindig el lehetett adni őket, most is. Aztán a legtöbben pászlopkodtak errefelé. No meg az erdőmunka is hozott a konyhára. Igaz, léjen akkora a hó, hogy mozogni sem lehet benne. — Számolgatom, mi van most az öreg Tankó Péter gazdaságában. Egy tehén, két borjú, egy ló, disznó. A Hónak — most nősült nemrég — van egy háza (maga építette saját kezűleg a fundamentumtól a szarufáig) van egy tehene, két borjúja, az apjától kapott egy csikót, nevelje fel, ha tudja. Az öregember és a felesége jövedelméhez még hozzáírom azt a 350 lej állami nyugdíjat, amit az erdőmunkáért kap. Úgy mondja, szaggatással dolgozott az államnál, s ezért kap kevesebbet. A ledolgozott éveket nem tudja mind igazolni papírokkal, s fia mondja, kacagva: — Fiatalon nem számolgatja az éveket, csak ment. — S maga most számolgatja-e — kérdem Hált .. nem. Építeni kellett, most húztam fel a házat, a két kezemmel csináltam mindent rajta. Az óra ül néhányat, odafigyelek. Spárgán lóg a súly rajta, valamikor kakukkon is talán, jobb korában. Az öreg Tankó mozdulatlan arccal ül, mint a mindentudó sámán. Két hegyvidéki pátria, két háború, nagy család, két otthonépítés áll mögötte, s még mi minden, amit megérhet a hegyvidéki ember a megtartó, békés munka közben. Külön gondot jelent megvédeni az összehozott javakat, állatokat a vadak ellen. Sokszor keserítik medvék a gazdát. Olan medve is járja a vidéket, amelyik fényes nappal, a szemük láttára pusztítón el egy napon három lovat. Szerre. Levágni a vadat nem szabad. Kérést kell beadni ahhoz, hogy egy-egy kártevőt kilőjenek a vadászok. De vagy a vadász nem megfelelő, vagy pedig a medve, vaddisznó érzi meg a veszélyt, és nem jön az engedély határidejének lejárta előtt. És ahogy a vadász elmegy, másnap megjelenik valamelyik életben. Az ablakon túl messze elnyúlnak a bekerített legelők. A kerítésen belül legel minden, a malactól a kicsi borjúig, külön helyeken, így békés, szívet nyugtató a kép ebben a gyönyörű napsütésben, de a kerítések az erdőig nyúlnak fel, a pulykák az erdő szélében szemelgetnek. Búcsúzom a ház népétől, de jön velünk az öreg Tankó Péter is, ál a fiához, aki nem bír a pincében föltörő vízzel. Kutat is ásott a közepébe, mély kivezető csatornát is, de nem tud megszabadulni a víztől. A ház pedig új, fiatal asszony, s kicsi baba van benne, nem nagyon lehet most máshol próbálkozni az újból lakással. Nincs messze, valamivel bennebb a Tankó Béla családi háza. Arról is meg kellett győződnünk közben, hogy jókedvű túlzás szülte a hírt, mely szerint ez a csángótelep akkora területen fekszik, mint Bukarest. Nincs szanaszét szórva a húsz lakóház, viszont az építkezésnél figyelembe vették mindig, hogy a birtok legmegfelelőbb pontjára kerüljön a ház, meg a többi épület, így hát az utat nem kell keresni sehol. Tankó Bélánál csend van, tisztára söpört, füves udvaroknak csak a szükséges vasárnapi fényt kölcsönzi a déli napsütés. Kopogok, mégis itthon vannak, tessékelnek befelé Benn a 62 éves gazda a tűz mellett ül a fásládán, 17 éves fia az egyik ágyon, másikon pedig súlyos betegen fekszik az asszony. Cukorbeteg. 13 gyermeket hozott a világra, abból tizenegyet fölneveltek. A férfin nem látszik a 62 év, ideje sem volt megöregedni annyi gyermek meg annyi nélkülözés, rönkölés, hurcolkodás között. A szoba tiszta, mint minden csángóház, ahányban itt jártam. Sehol meszeletlen fal vagy szemét Rongyszőnyegek, műanyaglapok borítják padlót. A hitvesi ágy fölött apró ablakocskra, a másik Tankó portára látni rajta. A szemben levőn Gyimes lelé lát, aki ügyel arra is. Hát ülünk, és próbálok kerülőkkel olyan témához érkezni, melyek nem a betegséghez kapcsolódnak. Nem lehet. — Nem lenne itt semmi baj — magyarázza nagy hangon a gazda csak a betegség ne állt volna elé. Valakinek állandóan a beteg mellett kell ülni. — Vagy neki vagy a tanyának. Az inzulin injekciót ők adják be a betegnek, szabályos időközökben, úgy, ahogy az orvos megtanította. 1914-ben került el a család Gyimesből, a gazda már az új telepről ment a frontra. Fogságba került Budán, ott volt 1946-ig. — Nem kívánkozott vissza Gyimesbe? — Vissza? Nem. Nem, mert ott sem volt jobb. Itt munka volt, s van elég. Ha jól számolom, tíz évem lehet az erdőkitermelésnél, még volna néhány, amit a közbirtokosság erdejében dolgoztam le, de úgy gondolom, azt nem számítják. Nyáron csordapásztorkodunk, télen erdőlünk, ahogy tudunk. Egy katona, kettő nős, öt férjnél, három maradt itthon, kettő meghalt. Melyik ahogy nagyobbacska lett, azt itthon kellett felhasználni. Most azt akarom, hogy a 62 éves állami munkáiban éltem... És számolgatja, mennyi pénzt juttat majd neki az állam, ha a nyugdíjhatárt szolgálatban, a fadöntésnél éri meg. Mert ahogy mondtam, a csángó férfinak pontosan kell tudnia, milyen megélhetést választ a családjának. A tizenegy gyermekes Tankó Bélánál éppen olyan tiszta a lakás, a frissen meszelt falakon pontosan olyan tiszták a varrállassalvédők, mint a többi háznál. Az igény ugyanaz , csak az élet szigorúbb itt, így hát megöregednie sem szabadott a gazdának, egyenes tartású, férfi ma is. Haza nem kívánkozik ő sem Gyimesbe. Sem a testvére, Péter bácsi. És a többi vándor csángó sem vall honvágyról. Az 1935. és 45. között idő elég kemény volt ahhoz, hogy két erős lábon tapadjanak az újhoz, ahhoz az életkörülményhez, melyet maguk terveztek és formáltak ki mostanáig ezen a helyen. Azt mondja Petőfi: haza csak ott van, ahol jog is van. A háború elött a szegénység kényszeri lette vándorolta őket, otthagyták szülőföldjüket, mely nem tudott honvágyat ébreszteni bennük sosem, mert a jogokat nyújtó otthont sem adhatott. Kinn ülünk a fiatalember a háza elött, nézegetjük a legelő állatokat, szabadon nő fel itt minden, az apró gyermek is, az apró állat is. Bent gögicsél a tiz hónapos gyerek, tán <■ is kikívánkozik ide a napra. Egyetlen panaszt nem hallottam, egyetlen megbánást, mely elmozdítaná erről a lányáról az embereket. Szigorú életet élnek, az bizonyos, elmondják azt is, miféle érzés, mikor az állatot, a földből kikényszerített krumplit elpocsékolják a medvék, vaddisznók. Viszont ez nem kesergés. Csak elmondják: Ezzel és ezzel küszködünk. Miért érdekel? Dél van, elszántan süt a nap, hogy bár egy kevés istenadta meleggel elhitesse velünk, dél permetezett az életekre, míg beszélgettünk. Dél, de őszi dél,s annak azt a csepp melegét jobban meg kell becsülni, mint július dühös, szénacsináló kánikuláját. Most már tényleg elbúcsúzunk a Tankoktól, ígértetik erősen, hogy még jövök errefelé, s én ígérem is. Zavart csak azért vagyok, mert látom, nem hiszik. Pedig érzem (most két héttel azután a sinylesztő kívánkozással tudom), hogy sokszor ki fogok menni még hozzájuk. Becsorgunk Károllyal az ereszkedőn lassúág felé. Szembe a Heveder gyér, fényes oldalában kis piros, fehér folt fejjel házal, s a fölötte tébláboló füst családot, ebédet. Lésza kapukon lépünk egyik birtokból a másikba, haza, Székelyút-pataka felé. Az egyik bekerített legelőn magyarázza Károly, hogyan vezet le arrébb a patakocskát a gazda, hogy fusson csak a domb alatt, s hagyja neki szabadon a marhalegelőt... Ebéd után vagyunk, hozzálátok emlékezetből s a Károly segítségével lerajzolni a települést. Nem nagy dolog, még a házakat is bejegyezhetem. — Ennyi, teszem le a ceruzát. Egy darab ebből a világból. — Egy darab élet — mondom, cigarettára gyújtva. ^ —’an ott a halálból is. Itt az erdő mellett van az egyik temetőnk. S amíg a délutáni melegből tart, el is indulunk Lassúág felé. Rövidítünk, az erdei úton indulunk, átvágunk egy bokros részen, aztán egy a völgyből felnyúló tisztasághoz érünk, melyet a legelő kedvéért szakítottak ki a rengetegből. Egyszerre letérdel Károly, nézeget, vizsgálgat valamit. — Medvenyom — mondja. Kellő tisztelettel ereszkedem mellé. Az volt, hatalmas befelé forduló mancsai héttenyérnyi nyomokat hagytak a sárban. — Vajon milyen ügyben járt — kérdem. — — Annak mindig van erre intézetten ügye. Bejár napvilág is. Már megszoktam a hatalamas udvarokat, bekerített legelőket, minden be van itt kerítve, ami az élethez tartozik. És most itt áll előttem egy kicsike bekerített földdarab, SX10 méteres. Ez a halálhoz, tartozik. Öl sír húzódik meg benne, szorosan egymás mellett. Átlépünk a téstán, nézegetjük a feliratokat. Károly édesanyjának haláláról tájékoztat ez a faragott fakereszt. Vesebajban halt meg, másnap tudtam meg özvegyétől, hogy romba ment a veséje. Aztán itt nyugszik ama híres Baczoni András, keresztjén az írás olvashatatlan de az első települő nevét őrzik a róla szóló történetek. Mellette fekszik a felesége, arrébb Ambrus Borbála, élt 22 évet, meghalt gombamérgezésben, ittélt szekérrel a falu idé lőhalálában, de kiadta fiatal lelkét Molnár Géza is ebben a tenyérnyi temetőben nyugszik. Hetekig betegeskedett, életében először rettenetesen lázongó beteg volt, nem tudta elhinni s elviselni az ágyban való fekvést, s dühében felakasztotta magát. Hagyjuk nyugodni őket, hiszen ebből kevés részük volt életükben. Bodor István házalójához érünk. Éppen az árpát szedegetik össze. Silány. Bodor István ilyenformán gépész, pásztor, földműves és erdőmunkás. 1944-ben kerültünk ide — mondja. Műhelyébe húzódunk be, egy amerikai gyártmányú, ötvenéves forma gépezet köré. Az a gép mozgatja a függőleges fűrészt, s az vágja ki a rönkből a deszkát. Az egész szerkezetet Bodor István saját kezűleg hozta össze. Mert honnan tudja az ember, hogy mire születik, s milyen mesterségben tudná legtöbbre vinni?! Ez a csángó pásztorgépész is csak éppen ■ szerette a gépeket, s mindent megtanult, amit közöttük el lehetett lesni. Aztán megvette ezt a tragacsot, s munkába állította. Nyolc gyermeke van. Mindent meg kell kísérelni, hogy a család szükséget ne lásson. — Nincs szíj, rettenetesen drága. Egy használt ócskát szereztem, de az széjjel ment. Pedig kell a deszka, a léc, kell a kenyér, mert nagy a család. Abból a kevés árpából, állatokból nem sok jön manapság. Pásztorkodunk, s a fiaim szétszélednek munkára. Az egyik Balánbányáról jött haza, szilikózis betegséggel. Itt kéne most megélni, mert visszafele út nincs az öregnek. Pedig nehéz. Egyszer el is égtünk, most megint építeni kell. Nem tudom, hol volt az esze őseinknek, hogy ide települjek. Még az én eszem sem éri fel, miből lehetne itt megélni. Azt mondják, költözzünk be a faluba. Nem vagyok énide szerelmes, próbálkoztunk elmenni, átadnánk ezt, ami itt van Polyárnak, ha adnának ott benn valamit helyette. De öt árnál nagyobb is jó lenne ... Maradunk hát itt. A fiatalok lássák. Nekünk öregekül , nincs miért messze menni. Öreg embernek visszafelé nő a hegy. Jobb a rosszal, mint a rossz nélkül. Panaszának, úgy érzem, köze van ahhoz is, hogy erősen bizonygatja: semmi törvénybe ütközőt nem csinál, deszkát is csak magának vág. S el is kacagtam magam, mikor az őseit szidta, mert ide települtek —, hiszen éppen ő volt az aki Gyimesből családostól ide költözött. — Nézem a tőlünk húsz méterre levő árkot, az a határ Hargita és Kovászon megye között, s közben hallgatom a paraszti és a munkásélet határán panaszkodó embert. Mondják róla, hogy sokszor készült elköltözni, szűk az e gépekről álmodozó természetének ez a patriárkális életforma. De mégis ide épít. (Folytatjuk) (/!.) ZOLTÁN riportja (III.) IT NVUKXK 1ST ENBI TAN KOA NNA SZ 1900 JAN 3 AN ELIIU NYT 1961 MAKC 20 AN FARKAS ÁRPÁD írásának folytatása az első oldalról Az alkotó művészt, onnan, hol az elrendeltetést osztják, nem is idomulni küldik, legfennebb idomítani. Elkötelezettnek és nem lekötelezettnek. Mert a „kulturigény“ mit mond ? Legyen fél kiló kenyér, negyedkiló hús az asztalomon, 1 db. költő, 1 színész, 1 muzsikus kezem ügyében,közvetlenül itt a láthatáron. A kenyérhús majd éltet, a művészek ébren tartják majd tudatomat, s ha fáradt vagyok kikapcsolnak, mert hát kinek van ideje lépést tartani ezzel a látóhatáron kívüli rohanással ? A „művész“ meg mit mond ? Ide a kenyérnek s húsnak felét !, önbizalomnak elég, hogy ily közelről látva lássanak, s evés közben majd megjátszom, hogy éppen errefelé tart a század. A középszer csöndes lakomája ez —s uralma ! Ady Endre néha átsétál a tájon, megcsóválja fejét, s elmegy. vasárnapi kiadás 3. oldal