Megyei Tükör, 1971. január (4. évfolyam, 215-239. szám)

1971-01-14 / 224. szám

KINÉL AZ IGAZSÁG ? 1969-ben alakultak először meg az általános iskolák IX. osztályai, s hogy milyen ne­hezen, azt a szervező munká­ban résztvevő — elsősorban községi — tanárok, tanítók tudnák igazán elmondani. Az­óta két és fél év telt el, az idén végeznek az első tizedik osztályok. Az oktató-nevelő munka for­­radalmasításának egyik legfon­­tosabb mozzanata éppen a két évvel meghosszabbított kötele­ző általános oktatás. A korsze­rűsítő indítványok gyakorlati megvalósítása során azonban nem csak nehézségek, de né­ha aggasztó — s alapjában vé­ve könnyen kiküszöbölhető — ellentmondások ütik fel fe­jüket, amelyek szükség­te­lenül hátráltatják a haladást, ez eset­ben a szülői értetlenségbe üt­köző beiskolázást. Magam is vettem részt beis­kolázó csoportban, 1969. szep­tember elején, az első IX. osz­tályok megszervezésénél. A faluban maradt gyermekek szü­lei nemegyszer hangoztatták: nem tíz, nem is nyolc, de négy osztállyal is lehet kapálni vagy ganét hányni ! Meggyőződtem : az új általános oktatási rend­szerre való áttérés alapja csak a szülők körében kifejtett meg­győző munka lehet. Ahol ez si­keres volt, ott beindulhatott a IX. osztály, a múlt év szeptem­berében pedig a tizedik. Ezt kö­vetően a gyakorlatra terelődött a figyelem : a tanároknak, a községi iskola oktató-nevelő gárdájának bizonyítania kellett, hogy nem haszontalan az a kétesztendei többlet. 1970. szeptember 15-én az ozsdolai általános osztálya 22., a X. iskola IX. pedig 13 tanulóval indult. És hány­an maradtak az év első harmada végén: Mindössze 18-an : 9 az egyik, 9 pedig a másik osztályban. Mi lett a többiekkel ? Egy részük még október ele­jén bejutott a Gábor Áronba, ahol az asztalos szakmát tanul­ják. A többieket — két tizedi­kest és hat kilencedikest — december elején vették fel a kézdivásárhelyi csavargyár két­­éves tanonciskolá­jába. Első pillanatra nyilván meg­nyugtató a helyzet. Két okból is. Egyrészt rövid időn belül kenyérkeresethez jutnak más­részt az ipar szakképzett mun­kaerővel gazdagodik. Mindkét szempont igaz, ám van a do­lognak egy sokkal bonyolul­tabb következménye. Fentebb szó esett már az első IX. osztályok megszervezésekor felmerült nehézségekről, ame­lyek éppúgy megvoltak Ozsdo­­lán is, ahol néhány esetben — mikor minden meggyőző mun­ka hiábavalónak bizonyult — a pénzbüntetést is alkalmazták. Törekvésüket végül siker ko­ronázta. Most azonban — az évharmad folyamán a két fel­vételi következtében megcsap­pant létszám után — úgy érzik a tanárok, hogy tekintélyük megcsappant, hiszen a kötele­se­ző tíz osztályról beszéltek órá­kon, napokon, heteken át, ami végső soron — az ozsdolaiak számára — üres szócséplésnek bizonyult. Nem beszélve a ta­nulókról. Mert mi lesz azzal a kilenc gyermekkel, akik elvég­zik az idén a IX. osztályt ? Két­séges, hogy ilyen kis létszám­mal engedélyezni fogják a jö­vő tanévben a tizedik beindítá­sát. És milyen magyarázattal áll­hatnak a tanárok az 1971—72-es iskolai év kezdetén azok elé, akik nem hajlandók isko­laköteles gyermeküket a IX. osztályba engedni ? Mondják azt, hogy kötelező? Erre azt válaszolják : nem az, mert jó néhányan évharmad közben maradtak ki az isko­lából . Nagyon nehéz lesz megértet­ni velük, hogy nincs igazuk. Kiss Lajos, az iskola igazga­tója nagyon jól átgondolta mindezt. Mikor a gyermekek jöttek az iskolai bizonyítvá­nyokért, egyetlenegyet sem állított ki. Előbb a megyei tanfelü­gyelőségnél érdeklődött: mi a teendő ? A válasz egyér­telmű volt: kitölteni és átad­ni a bizonyítványokat. Viszont az Oktatásügyi Minisztérium határozata is egyértelmű : át­térni a kötelező tízosztályos általános oktatásra. És mindezek mellett az is vi­­lágos, hogy állandóan fejlődő szocialista iparunknak egyre több szakképzett munkásra van szüksége. Kinek van hát igaza ? Kétségtelen, hogy olyan dissznanciáról van szó, amit egyik pillanatról a másikra ki­küszöbölhetnénk, de csak egy­mással teljes összhangban álló központi és helyi határozatok­ra, utasításokra és rendelkezé­sekre alapozva. Mert végül is mindannyian valljuk­­ dolgozni csak ponto­san, szépen ... (galbács) A kézdivásárhelyi faipari kombinát szabászatán (BORTNYIK GYÖRGY felvétele) bemutatjuk László Zsoltot Nehéz fennkölt hangon, szuperlativuszokban írni va­lakiről anélkül, hogy közhelyeket, agyonismételt fogal­makat ne használnánk. Egyszerű szavakat kell írnunk, pedig László Zsolt megérdemelné a szép, lelkes monda­tokat. 1967 óta dolgozik a sepsiszentgyörgyi textilgyárban. Rögtön, a technikum elvégzése után került ide. Mű­egyetemre szeretett volna menni, csak hát... öten van­nak testvérek, a nővére már egyetemista volt. Még ugyanabban az évben — 1961-ben — beiktatták és jutalmazták az első újítását. Utána nem sokkal le­töltötte a katonai szolgálatot. Ott néhány nyersolaj­­fecskendőt „tákolt össze" az alacsony nyomású kazá­nokhoz, melyek nyomán fogyasztásuk a felére csök­kent. Kapott érte­­ 10 nap szabadságot. A katonaságot kétéves mesteriskola követte, ami alatt : „Végre betehettem a fában az egyetemi könyv­tárba". 1967 óta a textilgyár kikészítő részlegének felelős karbantartó mestere. „Szeretem nézegetni a gépeket. Mindig azt keresem, ami nem jó rajtuk". Azóta nyolc bejegyzett újítása van. Azért „csak" ennyi, mert az apróságokat — ahogy ő mondja — nem szokta újítás­ként beadni. Ezeket „hivatalból" teszi. Jelenleg két újí­táson dolgozik. Egy hevenyészett számítás szerint újí­tásai évente félmillió (!) lej jövedelmet hoznak a válla­latnak. 1968-ban egy fontos importalkatrészt „amiből hiány volt" helyettesített egy saját maga készítette alkatrés­­szel. Országos jelentőségű ügy volt —■ László Zsolt ne­ve bekerült a minisztérium által kiadott újítók lapjá­ba. Kapott — 400 lej újításpénzt. Egy évvel később. A Totex 24-hengeres csehszlovák szárítógépnek rossz volt a gőzbevezetési rendszere. Rengeteg gőz ment kárba, alacsony volt a teljesítmény. A specialisták is tehetetlenül álltak , nem megfelelő a prototípus. „Megnézte" László Zsolt. A gép percenkénti teljesít­ménye 20 méterről — 70 méterre ugrott. Lecsökkent gőz- és villany­fogyasztás. Évi gazdasági hatékonyság­­­a 257 000 lej. A szárítórészleg megszűnt szűk keresztmet­szetnek lenni. Egy másik gép homogén technológiai vonalba ké­szült. Éppen ezért az IPIU tervezőintézet, a szakembe­rekkel, szerelőkkel együtt komoly tervet készített, hogy a szentgyörgyi üzem körülményeihez alkalmazzák a masinát Felszerelték — nem működött. Át­szerelték — ;nem lehetett beindítani A szállítók „mosták kezeiket“ : meg kell venni az egész technológiai vonalat, ugyanúgy, mint Botosaniban van. Az üzem vezetősége elküldte László Zsoltot Botoraniba: Nézzen körül és állapítsa meg : lehet-e alkalmazni, vagy nem­­?.... Nem ment el. Átszerelte egyedül az egészet. Kilenc nap alatt ! Visszahívták a szakembert. Jött, nézte a gépet, bebújt alája, tapogatta , és csak annyit mondott : mu­tassák meg neki azt, aki szerelte ! Megmutatták . .. Tőke Csaba miért csak papíron A községek fiataljainak foglalkoztatása, munkájuk, szórakozásuk megszervezése kapcsán még mindig jócs­kán hangzik el panasz : nem látni a KISZ-munka ered­ményét, tevékenység csak papíron létezik. Nem ritka, hogy a fiatalság azt sem tudja, ki a községi KISZ- titkár . . . Az ezzel kapcsolatos észrevételekből, tapasz­talatokból egyetlen okra lehet következtetni : erőtlen, a munkatervek összeállításában pedig ötlettelen a veze­tőség, képtelen a szilárd struktúrájú szervezeti élet kialakítására. A formálisan megtartott gyűlések nemhogy segítenének, de még rontanak a helyzet jó irányban va­ló megváltozásának lehetőségén. A távlatok szempont­jából tehát sorsdöntő az, hogy ki kerül a szervezet élé­re, milyen egyéni tulajdonságokkal rendelkeznek a ve­zetőség tagjai. A helytelen választás elkerülhetetlen következménye a sematizmus, ami a szervezeti élet tel­jes pangásához vezet még akkor is, ha a fiatalos tettre­­készség egyetlen KISZ-tagból sem hiányzik. Éppen a sematizmus az, amitől óvni kell a fiatalságot már a kezdet kezdetén, s ezt a szervezetbe való felvé­tel pillanatától jó szem előtt tar­tani. A pionírkorból ki­nőtt gyermekek egy része már a nyolcadik osztályban tagja lesz a KISZ-nek. De­ hogyan ? Bevallottan a tagság létszámának növelése céljából. Az a pár tanuló — húszas létszámú osztályból rendszerint öt-hat — gya­korlatilag befejezte a szervezeti életben való aktív részvételt. A pioníregység keretében nem veszik számí­tásba őket, mert — úgymond — már nem pionírok, ah­hoz viszont túl kevesen vannak, hogy külön tevékeny­ségbe kezdjenek. Pedig milyen egyszerű a megoldás : az ő kezükbe kellene adni az iskola pioníregységének megszervezését, tevékenységének irányítását — termé­szetesen az egységparancsnok hathatós támogatásával. Kitűnő lehetőség ez arra, hogy megszervezzék, s ami még fontosabb : megtanulják a szervező-irányító mun­kát. Ez az a tudomány — miért ne neveznénk így — amelynek csinját-bínját kizárólag a gyakorlat útján lehet megismerni és elsajátítani. Kezdjük hát el a le­hető legkorábban ! S hogyha ez sikerül, nem hinném, hogy a jövőben gyakran hangzana el a már említett jo­gos bírálat: nem látni a KISZ-munka eredményét, te­vékenység csak papíron létezik. Galbács Pál

Next