Megyei Tükör, 1971. január (4. évfolyam, 215-239. szám)
1971-01-14 / 224. szám
KINÉL AZ IGAZSÁG ? 1969-ben alakultak először meg az általános iskolák IX. osztályai, s hogy milyen nehezen, azt a szervező munkában résztvevő — elsősorban községi — tanárok, tanítók tudnák igazán elmondani. Azóta két és fél év telt el, az idén végeznek az első tizedik osztályok. Az oktató-nevelő munka forradalmasításának egyik legfontosabb mozzanata éppen a két évvel meghosszabbított kötelező általános oktatás. A korszerűsítő indítványok gyakorlati megvalósítása során azonban nem csak nehézségek, de néha aggasztó — s alapjában véve könnyen kiküszöbölhető — ellentmondások ütik fel fejüket, amelyek szükségtelenül hátráltatják a haladást, ez esetben a szülői értetlenségbe ütköző beiskolázást. Magam is vettem részt beiskolázó csoportban, 1969. szeptember elején, az első IX. osztályok megszervezésénél. A faluban maradt gyermekek szülei nemegyszer hangoztatták: nem tíz, nem is nyolc, de négy osztállyal is lehet kapálni vagy ganét hányni ! Meggyőződtem : az új általános oktatási rendszerre való áttérés alapja csak a szülők körében kifejtett meggyőző munka lehet. Ahol ez sikeres volt, ott beindulhatott a IX. osztály, a múlt év szeptemberében pedig a tizedik. Ezt követően a gyakorlatra terelődött a figyelem : a tanároknak, a községi iskola oktató-nevelő gárdájának bizonyítania kellett, hogy nem haszontalan az a kétesztendei többlet. 1970. szeptember 15-én az ozsdolai általános osztálya 22., a X. iskola IX. pedig 13 tanulóval indult. És hányan maradtak az év első harmada végén: Mindössze 18-an : 9 az egyik, 9 pedig a másik osztályban. Mi lett a többiekkel ? Egy részük még október elején bejutott a Gábor Áronba, ahol az asztalos szakmát tanulják. A többieket — két tizedikest és hat kilencedikest — december elején vették fel a kézdivásárhelyi csavargyár kétéves tanonciskolájába. Első pillanatra nyilván megnyugtató a helyzet. Két okból is. Egyrészt rövid időn belül kenyérkeresethez jutnak másrészt az ipar szakképzett munkaerővel gazdagodik. Mindkét szempont igaz, ám van a dolognak egy sokkal bonyolultabb következménye. Fentebb szó esett már az első IX. osztályok megszervezésekor felmerült nehézségekről, amelyek éppúgy megvoltak Ozsdolán is, ahol néhány esetben — mikor minden meggyőző munka hiábavalónak bizonyult — a pénzbüntetést is alkalmazták. Törekvésüket végül siker koronázta. Most azonban — az évharmad folyamán a két felvételi következtében megcsappant létszám után — úgy érzik a tanárok, hogy tekintélyük megcsappant, hiszen a kötelesező tíz osztályról beszéltek órákon, napokon, heteken át, ami végső soron — az ozsdolaiak számára — üres szócséplésnek bizonyult. Nem beszélve a tanulókról. Mert mi lesz azzal a kilenc gyermekkel, akik elvégzik az idén a IX. osztályt ? Kétséges, hogy ilyen kis létszámmal engedélyezni fogják a jövő tanévben a tizedik beindítását. És milyen magyarázattal állhatnak a tanárok az 1971—72-es iskolai év kezdetén azok elé, akik nem hajlandók iskolaköteles gyermeküket a IX. osztályba engedni ? Mondják azt, hogy kötelező? Erre azt válaszolják : nem az, mert jó néhányan évharmad közben maradtak ki az iskolából . Nagyon nehéz lesz megértetni velük, hogy nincs igazuk. Kiss Lajos, az iskola igazgatója nagyon jól átgondolta mindezt. Mikor a gyermekek jöttek az iskolai bizonyítványokért, egyetlenegyet sem állított ki. Előbb a megyei tanfelügyelőségnél érdeklődött: mi a teendő ? A válasz egyértelmű volt: kitölteni és átadni a bizonyítványokat. Viszont az Oktatásügyi Minisztérium határozata is egyértelmű : áttérni a kötelező tízosztályos általános oktatásra. És mindezek mellett az is világos, hogy állandóan fejlődő szocialista iparunknak egyre több szakképzett munkásra van szüksége. Kinek van hát igaza ? Kétségtelen, hogy olyan dissznanciáról van szó, amit egyik pillanatról a másikra kiküszöbölhetnénk, de csak egymással teljes összhangban álló központi és helyi határozatokra, utasításokra és rendelkezésekre alapozva. Mert végül is mindannyian valljuk dolgozni csak pontosan, szépen ... (galbács) A kézdivásárhelyi faipari kombinát szabászatán (BORTNYIK GYÖRGY felvétele) bemutatjuk László Zsoltot Nehéz fennkölt hangon, szuperlativuszokban írni valakiről anélkül, hogy közhelyeket, agyonismételt fogalmakat ne használnánk. Egyszerű szavakat kell írnunk, pedig László Zsolt megérdemelné a szép, lelkes mondatokat. 1967 óta dolgozik a sepsiszentgyörgyi textilgyárban. Rögtön, a technikum elvégzése után került ide. Műegyetemre szeretett volna menni, csak hát... öten vannak testvérek, a nővére már egyetemista volt. Még ugyanabban az évben — 1961-ben — beiktatták és jutalmazták az első újítását. Utána nem sokkal letöltötte a katonai szolgálatot. Ott néhány nyersolajfecskendőt „tákolt össze" az alacsony nyomású kazánokhoz, melyek nyomán fogyasztásuk a felére csökkent. Kapott érte 10 nap szabadságot. A katonaságot kétéves mesteriskola követte, ami alatt : „Végre betehettem a fában az egyetemi könyvtárba". 1967 óta a textilgyár kikészítő részlegének felelős karbantartó mestere. „Szeretem nézegetni a gépeket. Mindig azt keresem, ami nem jó rajtuk". Azóta nyolc bejegyzett újítása van. Azért „csak" ennyi, mert az apróságokat — ahogy ő mondja — nem szokta újításként beadni. Ezeket „hivatalból" teszi. Jelenleg két újításon dolgozik. Egy hevenyészett számítás szerint újításai évente félmillió (!) lej jövedelmet hoznak a vállalatnak. 1968-ban egy fontos importalkatrészt „amiből hiány volt" helyettesített egy saját maga készítette alkatrésszel. Országos jelentőségű ügy volt —■ László Zsolt neve bekerült a minisztérium által kiadott újítók lapjába. Kapott — 400 lej újításpénzt. Egy évvel később. A Totex 24-hengeres csehszlovák szárítógépnek rossz volt a gőzbevezetési rendszere. Rengeteg gőz ment kárba, alacsony volt a teljesítmény. A specialisták is tehetetlenül álltak , nem megfelelő a prototípus. „Megnézte" László Zsolt. A gép percenkénti teljesítménye 20 méterről — 70 méterre ugrott. Lecsökkent gőz- és villanyfogyasztás. Évi gazdasági hatékonysága 257 000 lej. A szárítórészleg megszűnt szűk keresztmetszetnek lenni. Egy másik gép homogén technológiai vonalba készült. Éppen ezért az IPIU tervezőintézet, a szakemberekkel, szerelőkkel együtt komoly tervet készített, hogy a szentgyörgyi üzem körülményeihez alkalmazzák a masinát Felszerelték — nem működött. Átszerelték — ;nem lehetett beindítani A szállítók „mosták kezeiket“ : meg kell venni az egész technológiai vonalat, ugyanúgy, mint Botosaniban van. Az üzem vezetősége elküldte László Zsoltot Botoraniba: Nézzen körül és állapítsa meg : lehet-e alkalmazni, vagy nem?.... Nem ment el. Átszerelte egyedül az egészet. Kilenc nap alatt ! Visszahívták a szakembert. Jött, nézte a gépet, bebújt alája, tapogatta , és csak annyit mondott : mutassák meg neki azt, aki szerelte ! Megmutatták . .. Tőke Csaba miért csak papíron A községek fiataljainak foglalkoztatása, munkájuk, szórakozásuk megszervezése kapcsán még mindig jócskán hangzik el panasz : nem látni a KISZ-munka eredményét, tevékenység csak papíron létezik. Nem ritka, hogy a fiatalság azt sem tudja, ki a községi KISZ- titkár . . . Az ezzel kapcsolatos észrevételekből, tapasztalatokból egyetlen okra lehet következtetni : erőtlen, a munkatervek összeállításában pedig ötlettelen a vezetőség, képtelen a szilárd struktúrájú szervezeti élet kialakítására. A formálisan megtartott gyűlések nemhogy segítenének, de még rontanak a helyzet jó irányban való megváltozásának lehetőségén. A távlatok szempontjából tehát sorsdöntő az, hogy ki kerül a szervezet élére, milyen egyéni tulajdonságokkal rendelkeznek a vezetőség tagjai. A helytelen választás elkerülhetetlen következménye a sematizmus, ami a szervezeti élet teljes pangásához vezet még akkor is, ha a fiatalos tettrekészség egyetlen KISZ-tagból sem hiányzik. Éppen a sematizmus az, amitől óvni kell a fiatalságot már a kezdet kezdetén, s ezt a szervezetbe való felvétel pillanatától jó szem előtt tartani. A pionírkorból kinőtt gyermekek egy része már a nyolcadik osztályban tagja lesz a KISZ-nek. De hogyan ? Bevallottan a tagság létszámának növelése céljából. Az a pár tanuló — húszas létszámú osztályból rendszerint öt-hat — gyakorlatilag befejezte a szervezeti életben való aktív részvételt. A pioníregység keretében nem veszik számításba őket, mert — úgymond — már nem pionírok, ahhoz viszont túl kevesen vannak, hogy külön tevékenységbe kezdjenek. Pedig milyen egyszerű a megoldás : az ő kezükbe kellene adni az iskola pioníregységének megszervezését, tevékenységének irányítását — természetesen az egységparancsnok hathatós támogatásával. Kitűnő lehetőség ez arra, hogy megszervezzék, s ami még fontosabb : megtanulják a szervező-irányító munkát. Ez az a tudomány — miért ne neveznénk így — amelynek csinját-bínját kizárólag a gyakorlat útján lehet megismerni és elsajátítani. Kezdjük hát el a lehető legkorábban ! S hogyha ez sikerül, nem hinném, hogy a jövőben gyakran hangzana el a már említett jogos bírálat: nem látni a KISZ-munka eredményét, tevékenység csak papíron létezik. Galbács Pál