Megyei Tükör, 1973. február (6. évfolyam, 861-884. szám)
1973-02-01 / 861. szám
/folyam szám oldal Megismertem egy asszonyt. Fiatal és szép. Négy egészséges gyermeknek adott életet. A legkisebb alighogy megtanult járni, a legnagyobb most első osztályos. Törékeny termet okos tekintet. Elképzelem mint pedagógust, mint szakmunkást vagy akár mérnököt, aki képes lenne megbirkózni a bonyolultabb szakmai kérdésekkel is. Valahogyan benne van ez a tekintetében. De hát szakképzetlen munkásnő a kórházban. Ne firtassuk azt, hogy miért, nincs értelme. Említsünk csupán annyit, hogy férjhez ment — maga is több gyerekes családból való —, anyává lett, négy szép, egészséges gyerekeitek nevelője, s az apró, de népes család majdnem kizárólagos eltartója. Férj ! Igen, van férj, aki a maga módján szereti ezeket a csöppségeket, még ha olykor atyai szigorúságát csattanó nyaklevesekben is fejezi ki. Olyan harminc s egynéhány éves, keménykötésű kőművesmester, amilyenekkel általában találkozni épitőtelepeken- Jól keres .. .-hetne. Ha nem lenne örökké annyi ..a cimbora“ az italozáshoz, s ha ezek miatt olykor nem hanyagolná el a munkát, nem hiányozna néha napokon át, így viszont keresetéből, ami tekintélyes lehetne, alig kerül valami a házhoz, a hattagú család fenntartási gondja majdnem egészében erre a törékeny, szerény keresetű asszonyra hárul .. Tőlem többre nem telik. Érzem, százfelé kellene szakadnom, hogy mindennel meg tudjak birkózni. Munkahelyemen is örökké azon jal az eszem, hogy s mint osszam pénzt, hogy a legszükségesebbre jusson, lássam úgy gondját- hogy mégis el a gyermekek rendben legyenek, ne érezzenek hiányt. Ez mind rajtam kell megforduljon, nekem nincs kivel megbeszéljem az otthoni gondokat. Sokszor az nagy gond, miből szerzem be a mása napi élelmet. Hiába, hogy mind a ketten dolgozunk. Szép családunk van, élhetnénk jobban, nyugodtabban. Nem azt mondom, hogy mindenünk meglehetne, hiszen a nagy családoknak nagyobbak a kiadásai is. De ha a család békéjéről, boldogságáról van szó, én tudok lemondani is. Abból viszont még elvenni, ami most van, már semmiképpen sem lehet. Hozzáadni kellene. Nem miattam, a gyerekekért, a jövőjükért Nem mondhatom én azt, hogy általában is rossz ember a férjem. Csak az ital ne volna! S csak kicsit legalább törődne az itthoni bajokkal. Hogy érezhessem: nem vagyok egyedül, van családfő a háznál. A férj ott áll a szekrény előtt, nagy igyekezettel rendezget az üvegvitrinben Mintha az volna most egyetlen és halaszthatatlan dolga. Hallgat. Miután nagy sokára kiprésel magából két tagadómondatot, úgy, ahogy van, kiskabátosan, kimegy. Nem is tér vissza, ő nem iszik, ő hazaadja a fizetését... Neki mindene a család !. .. Olyan nyerseség van a hangjában, hogy az ember beledermed. Most lehet, úgy néz ki, még csak meg sem próbálok tárgyilagos lenni. De hát lenne-e értelme valamilyen erőltetett objektivitásnak, mikor át belül minden úgy fáj ? Nem, nem vagyok én fizikailag beteg. Csak a kiúttalanság keseríti meg az életem. Az, hogy bármennyire is akarnék változtatni a helyzetünkön, nem tudok. Úgy kell elkönyveljek, zsebre vágjak mindent az élettől, ahogy van. Pedig mennyire idegen tőlem a lemondás, a beletörődés a változtathatatlanba. Sokat ábrándoztam. Igen. Olyan életet, jövőt álmodtam gyermekeimnek, amelyben ismeretlen valami a nélkülözés. És bíztam saját erőmben, hogy a valót álmodom. De úgy látszik, a sors másvalamit mért rám, magamra hagyott. Mert sokszor elgondolom, hogy lesz ezután ? A gyerekek nőnek, több kell nekik. Ruhából, élelemből, mindenből. Hogyan lesz hát ? Mind csak így! Fiát nem lehet ebbe belebolondulni ? Sokszor elnézem körülöttem a hasonló korú, jókedvű asszonyokat. Én soha nem osztozhatott jókedvükben. Az én férjem olyan ember, aki hiányzott onnan, ahol a jókedvet, a kedvességet osztogatták, a durvaságnál meg több adagért is jelentkezett. Sokszor még önmagamnak is szégyellem tán bevallani, de az indulatai olykor úgy a hatalmukba tudják keríteni, hogy ... Egy legszebb korát élő fiatalasszony jajdul így fel, a harminckét évével. Fájó szavai gyenge pírt varázsolnak arcára. Próbálna uralkodni érzésein, de hangján mindegyre bárhogy vigyáz, átfut a remegés. De hiszen nincsen is szégyenletesebb valami, mint a megalázás. Nincs fájdalmasabb annál, ha éppen az élettárstól kell eltűrni a durvaságot s az ütlegeléseket is. Ilyenkor a rémület nem is annyira a fizikai, hanem a lelki fájdalmaktól jelenik meg a szemekben. Megtehetném, hogy szedem a gyerekeket, s elmegyek. De hova ? Menjek az öreg szüleim fejére? Tudom, befogadnának. De van-e jogom ahhoz, hogy saját bajommal tetézzem a miattam, miattunk amúgy is gondterhelt öreg napjaikat ? És ha belegondol az ember alaposabban, van-e jogom elvenni a gyerekeket az apjuktól? Ha félresikerül valamelyikük élete, nem hibáztathatom-e örökké magam, hogy meggondolatlan lépést tettem ? Annyi a kérdés, ha ilyesmin gondolkozom, hogy képtelen vagyok eligazodni: hogyan is lenne jobb ? így hát maradok, őrlődök, s közben tom magamban: nem lehet, hajtog ahogy meg ne változzon. Nem lehet, hogy egy apa elnézze, hogy mindig csak így éljünk, ha egyszer másként is lehetne. Egyszer csak meg kell látnia, hogy körülöttünk, közelebb és távolabb, a hozzánk hasonló munkásemberek másképpen gondolkoznak, másképpen élnekben és ... boldogságban. EgyetértésMert a családi boldogság, ha azt olykor gondok is felhőzik, pótolhatatlan. De ha megvan, elviselhetők a bajok, könnyebben legyűrhetők a gondok. Csak hát, úgy látszik, engem nagyon messze elkerült a boldogság. Már alig hiszem, hogy egyáltalán létezik .. Négy egészséges gyerek veri fel a B. család Szemerja zsivaja negyedben levő, második emeleti, kétszobás lakását. Hallgatom, akárcsak a fiatal, szép, nagyon értelmes anyjuk nagyon keserű vallomását. Aki nagyon szeretne boldog lenni, mert úgy érzi, lehetne, nemcsak ábrándjaiban, de valóságosan is. Mit mondjak, mit mondhatok neki, hogy vigasztaljam ? Nem sokat, semmit tulajdonképpen. Férjének még mondanék, de az nincs jelen. Utána pedig nem megyek, hogy „lelkére beszéljek” . Talán hiábavaló, talán nevetséges is lenne kísérletem. Kell, meggyőződésem, el kellene, mondani egynémely dolgot a négygyermekes apának, talán igen. Az építkezési vállalat munkabevezetőségének, pártszervezetének, és szakszervezetének kell ismételten felhívni a figyelmét, megkérdezni, miért nem rendezi életét. S nem emlékeztetni, hogy szocialista ártanít társadalmunk nemcsak szép, merész ívelésű falakat épít, hanem mindenekelőtt embert. Aki több, emberibb, ember legyen, mint tegnap lehetett. De ezen is munkálkodni kell, taláré, többet is, mint az épületfalakon. Azért, hogy társadalmunkban négygyerekes vagy nem négygyerekes anyák ne legyenek boldogtalanok ! HAJAS MARGIT nem elég csak házakat — : “ L_ : - t kell építeni Főistitirátor : Vígh István A nemrég újra napvilágra került bibarcfalvi freskó gyors iramban folyó restaurálási munkálatai beszédes bizonyítékai annak a gondoskodásnak, amelyben kultúrtörténeti emlékeink részesülnek országszerte. A feltárási munkálatok már befejeződtek. A kerek negyven négyzetméter terjedelmű egykori remekmű — a kunyzó Szent László mondaköréből — már mutogatja eredeti arcát. A förestaurátor, Vigh Ist ván szűkszavú ember. Válaszai rövidek. Mi volt a freskófeltárómunka legizgalmasabb része s mondjuk az, amire egy kicsit büszke is lehet a restaurátor ? Az, hogy csodálatos gyorsasággal sikerült felszabadítani ezt a nagy felületű gyönyörű freskót. Izgalmas munka volt, termékeny és gyors ! Meglepő jelenség, hogy a freskót megvágdató és bevakoló egykori kőmíves sehol sem vágott csákányával a festett lófigurák fejébe, kikerülte azokat. Székely ember lehetett, szerette a lovat. Ezzel is megkönnyítette a restaurátor munkáját. Dolgoztál-e már valaha ebből a mondakörből származó freskón ? Nem. Láttam még, de nem dolgoztam ilyen freskón. Érdekes és szép munka. Tanulmányozom a vele kapcsolatos irodalmat. Feltűnően sok a hasonlatosság az egykori erdőfülei templom freskója és e között. Azt már most is elmondhatom, hogy a vidék egyik legértékesebb középkori kultúrtörténeti emlékén dolgozom. Befejezésül még csak annyit kérdeznék — tudva azt, hogy hosszabb időre jöttél Kovászna megyébe —, hogy tetszik-e ez a táj a képzőművész szemének, hogy érzed itt magad ? Én Moldvában dolgoztam évekig, a kolostorokat restauráltam. Megismertem azt a vidéket, megszerettem népét és tájait. Évekig éltem ott. Ez a célom itt is. Megismerve szeretem meg a tájat, a népet. De határozottan sok a hasonlatosság a két vidék között. Csodálatos táj Erdővidék is, bejártam már egy- két faluját. Bizonyára, sokan felfigyeltek már arra, hogy az IFJÚMUNKÁS sorozatban közli a hazánk szép tájait bemutató tollrajzait Vigh István nak. Jó néhány (Hagymástető, Vargyas, Barót, Köpec) épp a művész erdővidéki jelenlétét jelzi, a művészét, aki nyitott szemmel járja e vidéket, amelynek szépségei számára is megkapóak. Mentő-alkotó munkájában sok sikert kívánunk , KISGYÖRGY ZOLTÁN