Háromszék, 1990. július (2. évfolyam, 154-174. szám)
1990-07-03 / 154. szám
HÁROMSZÉK társadalmi-politikai napilap Sepsiszentgyörgy 1990. július 3., KEDD 154. szám ÁRA 1LEJ „A MUNKA NYELVE. Amíg az asszimilációs politika rablólovagjai még adtak a formákra, a kisebbségi kultúra és oktatásügy ellen hozott összes intézkedéseket a barátság és a testvériség szüntelenül lepattogzó cukor mázával próbálták megetetni velünk és a világgal. Legcinikusabb elmeszüleményük a „munka közös nyelve“ féle frázis volt, s ebbe bele lehetett csomagolni anyanyelvünk visszaszorításának, letipratásának minden újabb merényletét. Mert mit is jelentett „a munka közös nyelve“? Jelentette legelőbb, hogy szakmát nem tanulhatsz anyanyelveden, mert — úgymond — hátrányba kerülsz, önmagadat zárod ki abból a nagyszerű lehetőségből, hogy az ország bármelyik sarkában dolgozhass, érvényesülhess. Aztán jelentette azt, hogy a munkahelyeden lehetőleg ne szólalj meg anyád nyelvén, akkor sem, ha ott a többség ugyanezt a nyelvet beszéli, mert akadnak, kik nem értik azt, s ez sértő lehet számukra. A dolognak egy-két esztendeje aztán torokszomorítóan tragikomikus fejleményei „fejlődtek“: téeszközgyűléseken, falugyűléseken kínlódtak — makogták idős emberek panaszukat-gondjukat próbálván elősorolni, mert az anyanyelv használata , mindennemű hivatalos gyűlésről kiparancsoltatott. „Szentségtörés“ és különös bátorság, sőt már-már lázadás számába ment, ha valaki mégis megszólalt magyarul a magyarok között, hol legtöbbször csak az elnöklő aktivista volt más nyelvet beszélő. Vagy éppenséggel csupán janicsár. Így volt? Igen. Nagyon közel volt ez az időben ahhoz, hogy elfelejthetnénk, hiszen a megaláztatás legszomorúbb pillanatait ezek jelentették. S most újra megpróbálják felmelegíteni, „rekondícionálni“ „a munka közös, nyelven ragyogó frázisát. A fiatal romániai demokrácia nagyobb dicsőségére. A mi nyelvünk újra nem jó. Alkalmatlannak ítéltetik egyetemi tanulmányok folytatására, alkalmatlan történelem és földrajz tanulására, s újra — s megint! — szakmai ismeretek oktatására. Arra csak „a munka közös nyelve“ alkalmas. Tehát az államnyelv. Honnan ennyi agresszív cinizmus, mely egy tizenöt milliós európai kultúrév nyelvét alkalmatlannak nevezheti és tarthatja műszaki ismeretek elsajátítására? Honnan ennyi intolerancia, mely ezt a vérlázító álláspontot nem átallja minisztériumi rendelkezésbe fogalmazni? Miért és mióta jobb egyik nyelv a másiknál arra, hogy valaki elsajátítson rajta egy szakmát, egy tudományt, egy mesterséget. A pedagógia, a lélektan minden eddigi és mostani jelese úgy tartotta és úgy tartja, hogy bármely ismeret elsajátítása elsősorban anyanyelven lehetséges a legsikeresebben és a legalaposabban, hogy minden fogalomképzés, ismeretbefogadás, gondolatépítés és kombináció, tehát az egész intellektuális kreativitás a legtermészetesebben és a legközvetlenebbül az anyanyelvhez kapcsolódik. Az anyanyelv használata az oktatásban tehát társadalmi érdek, olyan racionális, ésszerű szükségszerűség, melynek érvényesítése képzettebb embereket, nagyobb szaktudást, nagyobb társadalmi hasznot eredményez. Nem folytatom. Denis Diderot, Pestalozzi, Jan Komenszky és társaik forognának a sírjukban, ha tanügyminisztériumunk egymást követő és egymásnak legtöbbször ellentmondó rendelkezéseit, körleveleit, és egyéb ukázait látnák-hallanák. Igen, ukázt. Mert mi ez a legutóbbi, ha nem kényúri parancs, miszerint a szakmai oktatás és a termelési gyakorlat nyelve csak az állam nyelve lehet, s ki ez ellen vét — megbüntettetik! MACGYARI LAJOS (folytatása a 2. oldalon) A Zethureczky-család egykori nyaralója Élőpatakon (József Álmos képeslap gyűjteményéből), írásunk az 5. oldalon Vérünk adjuk? Igen, de ne riasszon meg senkit a vérfagyasztó cím, a Megyei Vérközpont kér erre bennünket, hogy életmentő vérünkre lévén igen nagy szükség, álljunk be az önkéntes véradók sorába. Nyilván azok, akik erre alkalmasak. Bereczki Mihály fővegyész megrendítő történeteket mesél munkakörökről, családi, baráti közösségekről, amelyek, ha ismert személy számára kell biztosítani a vért, túljelentkezéssel reagálnak, s felemelő érzéssel távoznak vérverés után, átérezvén maguk is, hogy a legnemesebb emberi cselekedetek egyikére vállalkoztak. A központ kimutatásaiból a legutóbbi esetek közül a dr. Darkó Veronika révén szervezett akciót ismerteti. Jakab Mária szeptikémiás állapotban került a nőgyógyászatra, a rokoni és baráti körből tizenegy véradó segített az élet fonalával bíbelődő párkáknak. Dr. Nagy Vasile osztályán Bálint Károly életét mentették meg szívük vérével a munkatársak. Mindez, általánosítva, a kiépült kapcsolatok, a vérségi összetartozás, véradás alkalmával is jelentkező társadalmi szerepét emeli ki. Nem ez a helyzet viszont az emberi kapcsolatok elszemélytelenedése esetében. Amikor csak úgy, nagy általánosságban kell valaki, illetve valakik számára vért adni. A vérközpont évi vérkonzerválási gondja 1610 liter. Mintegy hatezer ember egy alkalommal leszívott negyedliternyi vére. Ebből, pillanatnyilag, 2300 személyt mutatnak ki a rubrikák. Kevés. Nagyon kevés. És kellemetlen is a szomszéd megyéknél házalni egy kis vérért. Van, amikor azt is mondják: nem adjuk a vérünk. Szükségünk van rá. Nektek is van. Szinte nevetséges felsorolnunk, hogy milyen „előnyökben“ részesül az, aki vérét adja. Ebédelhet ötven lej értékben, ha éppen sepsiszentgyörgyi, a Koleza vendéglőben. Másutt is közös ebédeket szerveznek a véradó napokon. Aki két éven belül öt alkalommal adja negyedliternyi vérét, kap érte kétszáz lej jutalmat. Aki másodszor ad vért, megkapja az önkéntes véradók számára kiállított könyvecskét, s ez, az orvosi etika szerint is, előnyben részesítheti az esetleges orvosi kezeléseknél. Ennyi. De nem ezért adjuk a vérünk. Még akkor is, ha idegen és ismeretlen személy egészségének alakulását segítjük vele vagy éppen életet mentünk. Mert játsszunk csak ezzel a véres gondolattal, nem érdemes, ha arra gondolunk, vajon most kinek a szíve-vére kering az erünkben, vagy kinek a pulzusát mozgatja lüktetve a mi vérünk? Néhai Nagy Imre csíkzsögödi festőművészünk azt mondta egyszer nekem: fiam, a magyar festészetben egyedül én festettem meg a vérünket. Mint az olaszoknál Tizian. Kérdezve néztem rá. Megmagyarázta: megfestettem a Nőt. A lányt, az asszonyt, a nagymamát. Vérünk tovább vivőit. Hatvan munkát válogattam össze. Nektek ajándékozom, ha tisztességes helyre teszitek a képtárban, hogy az emberek láthassák, milyen a mi vérünk. A vér, képletesen és enélkül szólva: élet. Két esetet említek, amikor adnunk kell a vérünk. Minden mást próbáljunk elhárítani. Vérünk vételére ugyanis csak a vérközpont, csak az orvos hivatott. Sokszor éppen azért, hogy a vérontás borzalmas következményeit jóvá tegyék. Adjuk a vérünk, mert még a vérontót is nemesbítheti, ha életét más vérének köszönheti. SYLVESTER LAJOS PÁLYÁZAT NYÁRI TÁBORRA Az Országos Béketanács és a Bizalom Alapítvány pályázatot írt ki Romániában és Magyarországon élő 16 és 20 év közötti fiataloknak közös nyári táborban való részvételre, egymás kölcsönös megismerése és a bizalomépítés szellemében. A tábor ez év augusztus 9-től 20-ig, a Békés megyei Békésdánfokon lesz. A táborozás idején háromnapos országjáró kiránduláson és budapesti látogatáson is részt vesznek a fiatalok. A tábor lakói megismerkedhetnek a magyarországi társadalmi és kulturális élettel, hazánk környezetvédelmi és népjóléti törekvéseivel, a nemzetiségek életével és kollektív érdekvédelmével. A táborba jelentkezőknek egy-két oldalas írásban kell kifejteniük, hogy mit gondolnak a két ország népei és nemzetiségei közötti európai szellemű együttélés jövőjéről. Pályázatukat román, magyar vagy német nyelven július 15-ig kell beküldeniük az Országos Béketanács címére, 1016 Budapest, Dezső út 3. A jelentkezőket július 20-ig értesítik pályázatuk elbírálásáról. A táborozásra érkező romániai fiatalok 1000 forint zsebpénzt is kapnak. A pályázatról és a táborról további tájékoztatást levélben vagy személyesen az OBT címen, illetve telefonon a 156-0440 vagy a 175-0857-es budapesti és a 66-27-472-es békéscsabai telefonszámon kaphatnak az érdeklődők. ÉLED, ÉBRED A VÁLLALKOZÁSI SZELLEM Őzikék a Night-clubban „Aki még nem látogatott éjszakai bárokat, azonnal foglaltasson helyet valamelyik kovásznál járatra; a helyszínen érdeklődjön az Őzike szálló holléte felől!“ Eme meglehetősen ízetlen, de hatásosnak szánt reklámszöveg mögött ott mocorog a gondolat, vagyis az, ami tulajdonképpen megragadott: a kezdeményezés. Tăbăcaru Adrian, bukaresti mérnök kisvállalatot alapított, bevallottan a fürdőhelyek, turisztikai központok szó- WILLMANN WALTER (folytatása a 2. oldalon) Koppenhága vagy Bukarest szellemében? Amikor Moţiu úr tanügyminiszterré való kinevezésére tippeltem — úgy látszik (vajon lényegében is, vagy csak a formát illetően?) —, melléfogtam. Lehet, hogy Ştefan Gheorghe úr jobb megoldás? Nézőpont kérdése. Majd meglátjuk. A kormányfő személye sok mindenre garancia — bármilyen is legyen a kormány. S ismerjük a miniszterelnök úr irántunk való nagy jóindulatát és tárgyilagosságát. S ha ez az új kormány gyakorlatában is testet ölt, a jövőben sem leszünk szűkében... Ezt látszik bizonyítani a román delegáció hagyományokhoz hű szereplése is a koppenhágai találkozón. A helsinki folyamat eme fontos emberjogi állomásának sajátos jelentősége, hogy ezen különösen előtérbe került a kisebbségi jogok kérdése. A záródokumentumot a román delegáció is aláírta, s ez örvendetes, örvendetes, mert a dokumentum értelmében az aláíró államok szavatolják a kollektív jogok, s bizonyos fokú önrendelkezés (autonómia) biztosítását (ez utóbbit az egyes országok törvényeinek függvényében), valamint az anyanyelvű oktatást, amelynek költségeit nem az érintett kisebbség, hanem az állam kell hogy előteremtse. Az, hogy a román delegáció végül is aláírta a dokumentumot, az azért is érdekes, mert a tanácskozások során (a „hagyományokhoz“ hűen) némiképp ettől eltérő elképzeléseket vádolt. Eléggé nyilvánvalóan nacionalista szellemben inkább a kisebbség állampolgári kötelességeire, állampolgári lojalitására, s kevésbé a kisebbségi jogoknak az állam általi biztosítására fektette a hangsúlyt, amivel több részt vevő delegáció nemtetszését is „kivívta“; érthetően, hiszen ezen optika szerint az államot kell a kisebbségtől (annak jogaitól — puszta lététől) megóvni, s nem fordítva: a kisebbséget az államtól. Mindez minket természetesen (?) nem lep meg. Különösen akkor, amikor ezzel egyidőben a román televízió „De la Nistru pînă la Tisa“ (a Dnyesztertől a Tiszáig) szellemében serkenti a hazafiúságot, s másajkúak iránti toleranciát (1990. VI. 24. hu.) A lényeg mégis az, hogy a román delegáció aláírta a dokumentumot, s most már csak a vállalt kötelezettségek betartása lenne hátra... HORVATH ALBRK