Háromszék, 1990. július (2. évfolyam, 154-174. szám)

1990-07-03 / 154. szám

HÁROMSZÉK Sepsiszentgyörgy 1990. július 3., KEDD 154. szám ÁRA 1 LEJ társadalmi-politikai napilap A Zethureczky-család egykori nyaralója Élőpatakon (József Álmos képeslap gyűjteményéből). írásunk az 5. oldalon „A MUNKA NYELVE4 Amíg az asszimilációs politika rab- lólovágjai még adtak a formákra, a kisebbségi kultúra és oktatásügy el­len hozott összes intézkedéseket a ba­rátság és a testvériség szüntelenül le- pattogzó cukor mázával próbálták j megetetni vélünk és a világgal. Leg- cinikusabb elmeszüleményük a „mun­ka közös nyelve“ féle frázis volt, s eb­be bele lehetett csomagolni anyanyel­vűnk visszaszorításának, letipratásá- nak minden újabb merényletét. Mert mit is jelentett „a munka közös nyel­ve“? Jelentette legelőbb , hogy szakmát nem tanulhatsz anyanyelveden, mert — úgymond — hátrányba kerülsz, ön­magadat zárod ki abból a nagyszerű lehetőségből, hogy az ország bármelyik sarkában dolgozhass, érvényesülhess. Aztán jelentette azt, hogy a munkahe­lyeden lehetőleg ne szólalj meg anyád nyelvén, akkor sem. ha ott a többség ugyanezt a nyelvet beszéli, mert akad­nak, kik nem értik azt, s ez sértő le­het számukra. A dolognak egy-két esz­tendeje aztán torokszomorítóan tragi­komikus fejleményei „fejlődtek“: téeszközgyüléseken, falugyűléseken kín­lódtak — makogtak idős emberek pa- naszukat-gondjukat próbálván eléso- rolni, mert az anyanyelv használata ; mindennemű hivatalos gyűlésről kipa- rancsoltatott. „Szentségtörés“ és külö­nös bátorság, sőt már-már lázadás számába ment, ha valaki mégis meg­szólalt magyarul — magyarok között, hol legtöbbször csak az elnöklő akti­vista volt más nyelvet beszélő. Vagy éppenséggel csupán janicsár. Így volt? Igen. Nagyon közel volt ez az időben ahhoz, hogy elfelejthet­nénk, hiszen a megaláztatás legszomo- rúhb pillanatait ezek jelentették. S most újra megpróbálják felmele­gíteni, „rekondícionálni“ „a munka közös, nyelve“ ragyogó frázisát. A fia­tal romániai demokrácia nagyobb di­csőségére. A mi nyelvünk újra nem jó. Alkal­matlannak ítéltetik egyetemi tanulmá­nyok folytatására, alkalmatlan törté­nelem és földrajz tanulására, s újra — s megint! — szakmai ismeretek okta­tására. Arra csak „a munka közös nyelve“ alkalmas. Tehát az állam­nyelv. Honnan ennyi agresszív ciniz­mus, mely egy tizenöt milliós európai kultúmép nyelvét alkalmatlannak ne­vezheti és tarthatja műszaki ismere­tek elsajátítására? Honnan ennyi into­lerancia, mely ezt a vérlázító álláspon­tot nem átallja minisztériumi rendel­kezésbe fogalmazni? Miért és mióta jobb egyik nyelv a másiknál arra, hogy valaki elsajátítson rajta egy szakmát, egy tudományt, egy mester­séget. A pedagógia, a lélektan minden eddigi és mostani jelese úgy tartotta és úgy tartja, hogy bármely ismeret elsajátítása elsősorban anyanyelven lehetséges a legsikeresebben és a leg­alaposabban, hogy minden fogalom­képzés, ismeretbefogadás, gondolatépí­tés és kombináció, tehát az egész in­tellektuális kreativitás a legtermésze­tesebben és a legközvetlenebbül az anyanyelvhez kapcsolódik. Az anya­nyelv használata az oktatásban tehát társadalmi érdek, olyan racionális, ésszerű szükségszerűség, melynek ér­vényesítése képzeltebb embereket, nagyobb szaktudást, nagyobb társa­dalmi hasznot eredményez. Nem folytatom. Denis Diderot, Pes­talozzi, Jan Komenszky és társaik fo­rognának a sírjukban, ha tanügymi- nisztériumunk egymást követő és egy­másnak legtöbbször ellentmondó ren­delkezéseit, körleveleit, és egyéb ultá- zait látnák-hallanák. Igen, ukázt. Mert mi ez a legutóbbi, ha nem kény­úri parancs, miszerint a szakmai ok­tatás és a termelési gyakorlat nyel­ve csak az állam nyelve lehet, s ki ez ellen vét — megbüntettetik! MAC« Y ARI LAJOS (folytatása a 2. oldalon) Vérünk adjuk? Igen. de ne riasszon meg senkit a vérfagyasztó cím, a Megyei Vérköz­pont kér erre bennünket, hogy élet­mentő vérünkre lévén igen nagy szük­ség, álljunk be az önkéntes véradók sorába. Nyilván azok, akik erre alkal­masak. Bereczki Mihály fővegyész megrendítő történeteket mesél mun­kakörökről, családi, baráti közössé­gekről, amelyek, ha ismert személy számára kell biztosítani a vért, túl­jelentkezéssel reagálnak, s felemelő érzéssel távoznak vérvevés után, áté- rezvén maguk is, hogy a legnemesebb emberi cselekedetek egyikére vállal­koztak. A központ kimutatásaiból a legutóbbi esetek közül a dr. Darkó Veronika révén szervezett akciót is­merteti. Jakab Mária szeptikémiás állapotban került a nőgyógyászaira, a rokoni és baráti körből tizenegy vér­adó segített az élet fonalával bíbelő­dő párkáknak. Dr. Nagy Vasile osz­tályán Bálint Károly életét mentet­ték meg szívük vérével a munkatár­sak. Mindez, általánosítva, a kiépült kapcsolatok, a vérségi összetartozás, véradás alkalmával is jelentkező tár­sadalmi szerepét emeli ki. Nem ez a helyzet viszont az emberi kapcsolatok elszemélytelenedése ese­tében. Amikor csak úgy, nagy általá­nosságban kell valaki, illetve valakik számára vért adni. A vérközpont évi vérkonzerválási gondja 1610 liter. Mintegy hatezer ember egy alkalom­mal leszívott negyedliternyi vére. Eb­ből, pillanatnyilag, 2300 személyt mutatnak ki a rubrikák. Kevés. Nagyon kevés. És kellemet­len is a szomszéd megyéknél házalni egy kis vérért. Van, amikor azt is mondják: nem adjuk a vérünk. Szükségünk van rá. Nektek is van. Szinte nevetséges felsorolnunk, hogy milyen „előnyökben“ részesül az, aki vérét adja. Ebédelhet ötven lej ér­tékben, ha éppen sepsiszentgj'örgyi, a Kolcza vendéglőben. Másutt is közös ebédeket szerveznek a véradó napo­kon. Aki két éven belül öt alkalom­mal adja negyedliternyi vérét, kap ér­te kétszáz lej jutalmat. Aki másodszor ad vért, megkapja az önkéntes vér­adók számára kiállított könyvecskét, s ez, az orvosi etika szerint is, előny­ben részesítheti az esetleges orvosi kezeléseknél. Ennyi. De nem ezért adjuk a vé­rünk. Még akkor is, ha idegen és is­meretlen személy egészségének ala­kulását segítjük véle vagy éppen éle­tet mentünk. Mert játsszunk csak ez­zel a véres gondolattal, nem érdemes, ha arra gondolunk, vajon most kinek a szíve-vére kering az erünkben, vagy kinek a pulzusát mozgatja lüktetve a mi vérünk? Néhai Nagy Imre csíkzsögödi festő­művészünk azt mondta egyszer ne­kem: fiam, a magyar festészetben e- gyedül én festettem meg a vérünket. Mint az olaszoknál Tizian. Kérdezve néztem rá. Megmagyarázta: megfes­tettem a Nőt. A lányt, az asszonyt, a nagymamát. Vérünk tovább vivőit. Hatvan munkát válogattam össze. Nektek ajándékozom, ha tisztességes helyre teszitek a képtárban, hogy az emberek láthassák, milyen a mi vé­rünk. A vér, képletesen és énélkül szólva: élet. Két esetet említék, amikor adnunk kell a vérünk. Minden mást próbáljunk elhárítani. Vérünk vételére ugyanis csak a vér­központ, csak az orvos hivatott. Sok­szor éppen azért, hogy a vérontás borzalmas következményeit jóvá te­gyék. Adjuk a vérünk, mert még a vérontót is nemesbítheti, ha életét PÁLYÁZAT NYÁRI TÁBORRA Az Országos Béketanács és a Biza­lom Alapítvány pályázatot írt ki Ro­mániában és Magyarországon élő 16 és 20 év közötti fiataloknak közös nyári táborban való részvételre, egy­más kölcsönös megismerése és a biza- lomépítés szellemében. A tábor ez év augusztus 9-től 20-ig, a Békés megyei Békésdánfokon lesz. A táborozás ide­jén háromnapos országjáró kirándulá­son és budapesti látogatáson is részt vesznek a fiatalok. A tábor lakói meg­ismerkedhetnek a magyarországi tár­sadalmi és kulturális élettel, hazánk környezetvédelmi és népjóléti törek­véseivel, a nemzetiségek életével és kollektív’ érdekvédelmével. A táborba jelentkezőknek egy-két oldalas írásban kell kifejteniük, hogy mit gondolnak a két ország népei és nemzetiségei közötti európai szelle­mű együttélés jövőjéről. Pályázatukat román, magyar vagy német nyelven július 15-ig kell beküldeniük az Or­szágos Béketanács címére, 1016 Buda­pest, Dezső út 3. A jelentkezőket jú­lius 20-ig értesítik pályázatuk elbírá­lásáról. A táborozásra érkező romá­niai fiatalok 1000 forint zsebpénzt is kapnak. A pályázatról és a táborról további tájékoztatást levélben vagy személye­sen az OBT címen, illetve telefonon a 156-0440 vagy a 175-0857-es buda­pesti és a 66-27-472-es békéscsabai te­lefonszámon kaphatnak az érdeklődők. ÉLED. ÉBRED A VÁLLALKOZÁSI SZELLEM Őzikék a Night-clubban „Aki még nem látogatott éjszakai bárokat, azonnal foglaltasson helyet valamelyik kovásznál járatra; a hely­színen érdeklődjön az Őzike szálló holléte felől!“ Eme meglehetősen ízetlen, de hatá­sosnak szánt reklámszöveg mögött ott mocorog a gondolat, vagyis az, ami tulajdonképpen megragadott: a kezde­ményezés. Tăbăcaru Adrian, bukaresti mérnök kisvállalatot alapított, bevallottan a fürdőhelyek, turisztikai központok szó­WILLMANN WALTER mas verenek köszönheti. SYLVESTER LAJOS (folytatása a 2. oldalon) Koppenhága vagy Bukarest szellemében? Amikor Moţiu úr tanügyminiszterré való kinevezésére tippeltem — úgy látszik (vajon lényegében is, vagy csak a formát illetően?) —, melléfogtam. Lehet, hogy Ştefan Gheorghe úr jobb megoldás? Nézőpont kérdése. Majd meglátjuk. A kormányfő személye sok mindenre garancia — bár­milyen is légyen a kormány. S ismerjük a miniszterelnök úr irántunk való nagy jóindulatát és tárgyilagosságát. S ha ez az új kormány gyakorlatában is testet ölt, a jövőben sem leszünk szűkében... Ezt látszik bizonyítani a román delegáció hagyomá­nyokhoz hű szereplése is a koppenhágai találkozón. A hel­sinki folyamat eme fontos emberjogi állomásának sajátos jelentősége, hogy ezen különösen előtérbe került a kisebb­ségi jogok kérdése. A záródokumentumot a román delegáció is aláírta, s ez örvendetes, örvendetes, mert a dokumentum értelmében az aláíró államok szavatolják a kollektív jogok, s bizonyos fo­kú önrendelkezés (autonómia) biztosítását (ez utóbbit az egyes országok törvényeinek függvényében), valamint az a- nynnyelvű oktatást, amelynek költségeit nem az érintett kisebbség, hanem az állam kell hogy előteremtse. Az, hogy a román delegáció végül is aláírta a doku­mentumot, az azért is érdekes, mert a tanácskozások so­rán (a „hagj'ományokhoz“ hűen) némiképp ettől eltérő el­képzeléseket vádolt. Eléggé nyilvánvalóan nacionalista szel­lemben inkább a kisebbség állampolgári kötelességeire, állampolgári lojalitására, s kevésbé a kisebbségi jogoknak az állam általi biztosítására fektette a hangsúlyt, amivel több részt vevő delegáció nemtetszését is „kivívta“; ért­hetően, hiszen ezen optika szerint az államot kell a kisebb­ségtől (annak jogaitól — puszta lététől) megóvni, s nem fordítva: a kisebbséget az államtól. Mindez minket természetesen (?) nem lep meg. Külö­nösen akkor, amikor ezzel egyidőben a román televízió „De la Nistru pînă la Tisa“ (a Dnyesztertől a Tiszáig) szellemé­ben serkenti a hazafiúságot, s másajkúak iránti toleranciát (1990. VI. 24. du.) A lényeg mégis az, hogy a román delegáció aláírta a dokumentumot, s most már csak a vállalt kötelezettségek betartása lenne hátra... HORVATH ALEAK

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék