Háromszék, 1990. december (2. évfolyam, 263-281. szám)

1990-12-01 / 263. szám

Vergődő szél címen adta ki a budapesti Magvető és az ungvári Kár­páti Könyvkiadó a kárpátaljai (Kárpát-Ukrajna) magyar irodalom mind­máig leggazdagabb antológiáját. A harminchét szerzőt felsorakoztató gyűj­temény, mely e kisebbségi magyar irodalom 1953 és 1988 közti terméséből válogat, őszinte rácsodálkozásra jogosít fel: ily gazdagon buzoghat fel egy kétszázezres közösség literatúrai terem­tőkéd­­e? Igen, s méghozzá milyen rövid idő alatt! A csaknem tízéves kényszerű szellemi böjtre fogott, kita­szított, kollektíven büntetett és meghurcolt, a szó igazi értelmében meg­tizedelt ungi, beregi, ugocsai és felső-máramarosi magyarság, pokoljáró évtizede után, az anyanyelvi értékteremtés és a nemzetiségi önszervezés nagy-nagy munkájához fogott egy hanyatló, világbirodalom peremvidékén, s kemény-konok kuruc ősei hitével és szívósságával próbálja meg tervez­­ni­ építeni jövőjét. A háború véres forgatagában és a háborút követő évek deportáló em­bertelenség-sorozatában e közösség tízezrekkel fogyatkozott meg, de — a­­mint Benedek András költő nyilatkozta nemrég — a­­kárpátaljai magyar­ság erre a holocaust­ra népességrobbanással válaszolt, s a Szovjetunióhoz való csatoltatás óta száma csaknem megkétszereződött. A sztálini lágerek szögesdrótjai mögül hazatántorgott élvemaradottak és a némaságra ítélt otthonmaradottak a „nagy tanítómester“ halálát követő jégolvadásban kezdték próbálgatni hangjukat — édes anyai nyelvükön. S ebből virágzott ki a kárpátaljai magyar irodalom, nemzeti irodalmunk „hatodik sípja“, mely oly sok rokonságot mutat az erdélyi literatúrával. Nyilván, hagyomá­nyai szegényesebbek, kiteljesedésének ideje összemérhetetlenül szűkebbre sza­bott, de gondjai-álmai testvér­ zöngékkel zendülnek meg, s rövid története során igazgyöngyöket gyöngyözött ki, markáns arcélű alkotókat nevelt. Alig tudtunk róla valamit, hát annál nagyobb a fölfedezés öröme. Mint ahogyan nagy és bensőséges volt az örömünk a minap is, a kár­pátaljai magyarok egy csoportját fogadván, ismerkedésünk és barátságunk szívesen látott előőrseiként, kik között a kárpátaljai költészet öt jelesét, Balla D. Károlyt, Balla Gyulát, Benedek Andrást, Fodor Gézát és Vári Fá­bián Lászlót is üdvözölhettük itt. Háromszéken, s találkozásunk örömére, a jövendő kapcsolatok reménységével adjuk itt közre egy csokornyi versüket. MAGYARI LAJOS Székelykapu, 1988 sírjatok ríjatok jaj a mi lelkünknek örökre már most tépik most nyűvik maradék sarjaink ne nőjön soha már magasra maroknyi népünk sírjatok ríjatok ó Áron és Jenő András és Sándor Károly és jajj Domokos sírjatok ríjatok sírjatok ríjatok sírjatok jajjj de nem szabad immáron sírni sem minekünk befelé a a könnyünk hull keserűn kinn a vigyorfagy szánkra jajj miféle átok fogant jajj micsoda Istenverés jajj hogy még tapsot is jajj zúgatnak temetésen jajj jajjaj jajjaj jajj jaj jaj jajj jaj jaj jajj jaj jaj jajj jaj jaj jajj jaj jaj jajj jaj jaj jajj jaj jaj jajj jaj jaj jajj jaj jaj jajj jaj jaj legalább segíts meg jaj Erdély istene sírnunk szabadjon 1988. augusztus. HÁROMSZÉK BAELA GYULA Krétarajzok - aszfaltra napraforgót szemelget a békegalamb strandpapucsok tapodják az olajágat hattyúdalról álmodik a cserebogár — hernyók a fákon törpeszállnak pillangók ülnek az ágyúcsőre csalánosodik a lövészárok trombiták költöznek a nagybőgőbe — a Kárpátok jéggé válott keresztvíz alá készül a tiszavirág csípőficam sanyarítja a fiefákat a szarkákat rakéták riogatják — szögesdrót vigyázza az ökörnyálat bikák rontanak az alkonyainak elharapta nyelvét a harangunk rizst termett az árvalányhaj — kondér lett a kalapunk 1973. BENEDEK ANDRÁS Janicsárok Kupjád hegyét apád szívébe törted, szablyád acélja vérétől pecsétes; Csak a rokon vér az igazán édes! Kocka perdül. Osztozz te is a prédán. Szentelt aranyon, ékes papi kincsen; Micsoda hit ez, miféle isten?! Gyaur föld te! Átkozott, édes! Vérző testeden tapos a lábam... Senki sem várt rám Anatóliában. 1970. Hazatérés Hetedíziglen Prédikátorok fia vagyok Magam is Kitagadott Parazsat izzíts. Fogót hevíts hát Én Itthon vagyok vén Inkvizitor 3 BÁLLA I). KÁROLY Múló évek kockakövéből Varióla Én itt születtem. Itt, ahol összeér az Ung az ősszel, itt, ahol rőt erdő-redőt vonnak össze tó­ szemeik fölött a hegyek. Én itt voltam gyerek. S emlékszem, mire leszánkáztuk a telet a domboldalról, a vársáncban már nyújtózkodott az első ibolya. És itt, itt, ahol a nyár mindig jó reggelt kíván, amikor hatkor elmegy az ablakom előtt, itt leszek felnőtt, lassan férfivá itt érek, s a múló évek kockakövéből itt áll össze utam. Utam, mely nem vezet el innen, s melyről talán hinnem szabad, hogy vége is majd itt szakad. Szülőföldem, addig se tépjen szeled, s talán elkerülnek az őszi fagyok, ha elmosolyodsz azon, hogy ilyen konokul-szerető fiad vagyok. 1977. Reményed ha vesztenéd Kosztolányival játsszál gégerákot, ontsd véred. Abdán Radnótiért, áldani megtanulod a hitsz.égő reményt, véredben hord keresztet Adyval, látod, Csontváryval cédrusra akaszd fel magad és tüdődet köpd ki Derkovitsért, vagy szavalj Attilát a vonatkerék alatt, áldani megtanulod a hitszegő reményt. Nagy Lászlóval feszülj fel a szivárványra, dobbanjon szíved százhúszat Váciért, otthonod hagyd el, szegődj Bartók nyomába, áldani megtanulod a hitszegő reményt. Kérdezd meg Dózsától: a tűzkorona fáj? menj Bem seregébe Petőfiért, átkozd a reményt, mint Vitéz Mihály, megtanulod áldani a reményt. 1980. Kiveszett a fekete bárány feketedik a szivárvány szemeinkben fekete rózsa nyílik a varróla Eltorzulnak lassan a tárgyak képzetekké köddé válnak a tengerek felöl fekete halálodat látod-e? Körül ez átkozott határban kés nyílik minden madárban kidőlt árnyak ébenfa-szobra révül az ablakokra Dögeivel átüt a vasban nehéz ótomsugarakban mint Krisztus a faragott képet visel koronás éket Virágaink már térdig gyászban lobognak eleven lázban égnek eleven forró mészben belül észrevétlen 1971. Holdas homlokú méneken NAGY LÁSZLÓ rajzaira FODOR GÉZA Ciklámen-szemű éjszaka Cikkan fel lova homloka Villámok élén szilajon Telítve zeng a kalcedon Patkója holdfél, ónezüst Szikrázó kő­ meg kovafüst Zelnicék során záporja Fény űzi folyton, foszforos Vonalból szikrát, istenit Csillagot rágtat a zenit S ahol meg rímmel nem lehet Sólyomszárny söpri a deret Világló ingét dálják Habselyem fénnyel törik át — Kezéből dárdák, serlegek Horpasztják fenn a hét eget 1984. 1978. Rigmusok Ez már így van, drága barátom. Ha pofám van, hát pofázom. Okom reá épp hogy számos. Száz falu és három város. Nem hűségből, nem is dacból. Tűrök fűrtön sok kukactól. Csak nincs bennem elég alázat. Elhagyni tenyérnyi hazámat. 1973. VARI FABIÁN LÁSZLÓ Mikes Kelemen „Ex Turtia nulla redemptio“ Hiába vala az áldás, ha aztán jőve az átok. Esők és árvizek után a száműzött kurucra várok. A rab haza nem áldoz semmit, fiának gödröt sem ásat. — Jó uram, rám jár a szél, neveddel veri a számat.» , Üldözők napja lejárt már. jámbor, jámbor a szándék. Fordul a Göncöl és indul Rodostóban az árnyék. * — Otthon van-e kuruc még? — Még Dózsa húsán élünk. Zágonban szétfolyt a harang, egyre jobban hűl a vérünk. — Dagályos vagy, te küldönc, de a tenger hazudik szebben. — Mikes, én nem bántottalak, eressz, küldj haza engem! 1976.

Next