Háromszék, 1991. március (3. évfolyam, 322-343. szám)
1991-03-01 / 322. szám
A vérszomjas „isten“ Milovan Vilas (sok helyen: Gyilasz) a huszadik századi kommunista mozgalom és baloldal egyik legendás alakja. Hogy miért? Íme, életének és működésének rövid, lexikoncikk-szerű összefoglalása: politikus, író, publicista, a Jugoszláv Kommunista Párt alapító tagja, 1941-től a partizánmozgalom elszánt harcosa. 1945-től a felső vezetésbe kerül. Tito kormányában előbb tárca nélküli miniszter, a parlament elnöke, majd az ország alelnöke. Megjárja a királyi rendőrség, később pedig elvbarátai, a kommunisták börtöneit. A szovjetjugoszláv szakítás után élesen szembefordult a sztálinizmussal, bírálta a pártbürokráciát, s ezek a stádiumok vezették el a kommunizmus ideológiájának és eltorzuló gyakorlatának egyre szenvedélyesebb bírálatához. 1955-ben szakított a párttal. 1957-ben jelent meg máig legsikeresebb, a világ számos nyelvén olvasható műve: Az új osztály. A világsiker mellett, persze, ez a pártarisztokráciát és bürokráciát lucidusan bíráló könyv mást is hozott: négy év börtönt. Elvbarátja, Tito börtönöztette be. 1961- ben szabadult, akkor kezdte iri Találkozások Sztálinnal című könyvét, amelynek utolsó fejezetéből közlünk részleteket. A mű a Sztálinról szóló több könyvtárat megtöltő szakirodalom egyik legtöbbet idézett alapműve, 1989-ben magyarul is megjelent. Dilas mint Tito követe és megbízottja 1944 és 1948 között többször járt a Szovjetunióban, hivatalos tárgyalópartnerként is alkalma volt emberközelből megfigyelni, a másik nagy életrajzíró, Isaac Deutscher szerint, a ,,vérszomjas istent“ (Deutscher könyvéből legújabban a Korunk közöl izgalmas fragmentumokat — Vérszomjas istenek. Korunk 1990. augusztus, október, november... s a közlés, valószínűleg, még folytatódik). Az életrajzírók, a Sztálinról szóló regények szerzői, a szatírák, gúnyrajzok. pamH°tek alkotó e rovatunkban tavaly közöltünk Sztálinra vonatkozó részleteket Szolzsenyicin egyik regényéből (Háromszék, 1990. május 12.) általában Sztálin személyiségképét igyekeznek felvázolni, a hihetetlen boszszúvágyra, vérszomjra próbálják megtalálni a magyarázatokat? arra, hogy törvényszerűen történt-e úgy, ahogyan történt?! Törvényszerű volt-e vagy elkerülhetetlen a Szilágyi Ákos szerinti totalitárius forradalom (1929) után elkövetkező, méreteiben is páratlan terrorhullám? Melynek, során több mint húszmillió szovjet állampolgár dolgozott a ,,Gulag szigetcsoportnak“ a hatalmas birodalomban szétszórt lágereiben, éhbérért, a kommunista ipar felvirágoztatásáért, és milliók kerültek a kivégzőosztagok elé. Sztálin — és ez a legmegdöbbentőbb az egészben — nem csak a szovjet rendszer „ellenségeit“ nyírta ki — szép, ideillő, külvárosi kifejezéssel —, hanem kíméletlenül ritkította saját soraikat is. Íme, egy megdöbbentő adalék: a lenini párt élgárdájából, az SZK(b)P 1934-ben tartott XVII. kongresszusának 1966 résztvevője közül megölvek 1 108-at, a Központi Bizottság 5,k kat osa közül 98-at(!), a mezőgazdaság kollektivizálása, az éhínség, a tisztogatások idején a börtönökben és munkatáborokban elpusztult húszharmincmillió ember — megközelítően pontos számok sincsenek! — élén az egész régi bolsevik gárdával. Ehhez járul az 1937-ben a hadsereg soraiban pusztító terror, alig marad életben marsall és főtiszt, s ez azután ,,meglátszik“ a szovjet háborús szereplésen is, s egyik fő oka a szörnyű, majdnem 30 milliós veszteségeknek. A háború után a terror több-kevesebb intenzitással tovább folyik egészen a Gazda haláláig. Dilas dicséretes tömörsérrgel és egyszerűen jellemzi hallatlanul izgalmas könyve végén a zsarnokot. Nem, nem zartig sem bűnözőnek, sem őrültnek. Sőt... BOGDÁN LÁSZLÓ HÁROMSZÉK 4 MILOVAN DILAS Sztálin elsősorban azért győzött, mert a legmeszszebbmenő következetességgel fejlesztette ki azokat a formákat, amelyekben ötvöződik a dogma és a tett, a tudat és a valóság. Sztálinnak mellékes és lényegtelen volt, hogy megváltoztatta-e vagy sem a marxizmus egyes elveit. Hát nem azt hangsúlyozta minden nagy marxista — a legmeggyőzőbben Lenin —, hogy a marxizmus „iránytű a cselekvéshez“, nem pedig dogmák gyűjteménye, meg hogy a gyakorlat az igazság egyedüli mércéje? De a probléma szélesebb körű és bonyolultabb. Minden rendszer, különösen a zsarnoki rendszer, stabilitásra tör. Marx különben is dogmatikus tanítását dogmává kellett edzeni, hogy hivatalos, állami és társadalmi ideológiává váljék. Mert szétesett volna az állam és az uralkodó réteg, ha naponta cserélgette volna a mezét, hát még az eszményeit. Nekik élniük kell, küszködve és munkálkodva alkalmazkodni a változó belső és külső valósághoz. Ez kényszeríti a vezetőket arra, hogy „eltérjenek“ az eszményektől, de olyan módszerrel, amely megőrzi, sőt, lehetőleg még növeli is dicsfényüket alattvalóik és a nép szemében. A marxizmus végérvényes, azaz „tudományos“ volta, a társadalom hermetikussága és a hatalom totalitása vezették rá Sztálint arra, hogy tántoríthatatlanul, azaz a legkegyetlenebb eszközökkel irtsa az ideológiai vétkeseket, és az élet kényszerítette rá, hogy az ideológia „legszentebb“ elveihez hűtlen legyen, azaz megváltoztassa őket. Sztálin éberen őrizte az ideológiát, de mint a hatalom, „Oroszország“ megerősítésének, saját presztízsének eszközét. Így már érthető, hogy a pártapparátus önmagát az orosz néppel, Oroszországgal és a Szovjetunióval azonosítva ma is azt szavalja, hogy Sztálin, a „hibák“ ellenére, „sokat tett Oroszországért“, „a szovjet népért“. Az is érthető, hogy Sztálin alatt a hazugságnak és az erőszaknak a legmagasabb rendű elv rangjára kellett emelkednie... Ki tudja, talán az is megfordult Sztálin könyörtelenül éles elméjében, hogy a hazugság és az erőszak az a dialektikus tagadás, amelynek révén Oroszország és az emberi nem végre eljut az abszolút igazsághoz és az abszolút boldogsághoz?... Sztálin a kommunizmus eszméjét mint dogmát a végletekig feszítette, ezért az eszme és a belőle kinőtt társadalom hanyatlásnak indult. Amint leteperte belső ellenfeleit, amint kihirdette, hogy a Szovjetunióban felépült a kommunista társadalom, amint véget ért a háború, új mozgások kezdődtek a szovjet társadalomban és a kommunista mozgalmakban... Mindenesetre, amikor Sztálin az „eszmei alapok“ sorsdöntő jelentőségét hangsúlyozta, mindössze annyit tett, hogy saját valóságának, ideológiájának és rendszerének nyelvén mondta ki azt, amit más politikai vezetők is vallanak: ha eszméinkkel felfedezzük a társadalom mozgásait, és ha képesek vagyunk annyira feltüzelni az embereket, hogy megfelelőképpen szervezkedjenek, jó úton vagyunk, győznünk kell... Sztálin éber és fáradhatatlan elme volt. Emlékszem, jelenlétében nem lehetett megjegyzést tenni vagy utalni valamire, anélkül, hogy észre ne vette volna. Ha azt is szem előtt tartjuk, hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonított az eszméknek annak ellenére,hogy eszközként használta őket, arra a a következtetésre kell jutnunk, hogy tudatában volt, mennyire távol áll az eszméktől az a rendszer, amely uralkodása alatt felépült... Erről ma már elég sok adat áll a rendelkezésünkre, különösen lányának, Szvetlánának az írásai; ő például elárulja, hogy amikor Sztálin tudomást szerzett a moszkvai funkcionáriusok evakuált gyerekei számára szervezett kujbisevi iskoláról, így kiáltott fel: „Oh, ti!... Átkozott egy kaszt!“ Nem más, mint Sztálin legelszántabb ellensége, Trockij is állította, hogy Sztálin alatt a Szovjetunióban létrejött a bürokraták kasztja. A szörnyűséges „csisztkák“, az agyonlőttek, a kiirtottak milliói csak elmélyítették a társadalmi igazságtalanságokat és újabb erőszakot, szenvedést, leszámolást követeltek. A kegyetlen tisztogatásokkal Sztálin még a saját családját is szétzúzta. Végül csak rettegés és pusztaság vette körül: a halála előtt idegen gyerekek képes folyóiratokból kivágott képeit ragasztgatta a szobája falaira, a saját unokáit pedig látni sem akarta... Fontos tanulságul szolgálhatna ez különösen a dogmatikus, „egydimenziós“ emberek számára, akik a „történelmi szükségszerűséget“ az emberi élet és az emberi erőfeszítések elé helyezik. Mert annak ellenére, hogy Sztálin a történelem legnagyobb győztesei közé tartozik, ő az egyik legnagyobbat bukott személyiség is. Utána nem maradt egyetlen tartós, tagadhatatlan érték sem. A győzelem bukássá változott, a személyiség és az eszme bukásává... Sztálinban megtalálható az összes korábbi zsarnok egy-egy jellemvonása Nérótól Caliguláig, Rettegett Ivánig, Robespierre-ig és Hitlerig. De Sztálin is új, eredeti jelenség, mint mindegyikük. A legtökéletesebb és a legsikeresebb zsarnok. Bár a legálnokabb és a legtotálisabb erőszakot gyakorolta, azt hiszem, nemcsak leegyszerűsítés, hanem pontatlanság is lenne szadistának vagy bűnözőnek tekinteni. Sztálin életrajzában Trockij azt írja, hogy Sztálin élvezte az állatok mészárlását. Hruscsov pedig azt nyilatkozta egy alkalommal, hogy „utolsó éveiben“ üldözési mániában szenvedett. Nem, tudok olyan tényekről, amelyek megerősítenék vagy cáfolnák állításaikat. Ellenfeleinek likvidálásában Sztálin valószínűleg élvezetet talált. Emlékezetembe vésődött egyik arca, amit egy beszélgetés során láttam, 1948. február 10-én, a Kremlben, amikor a jugoszláv és a bolgár küldöttséggel tárgyalt, az áldozat megpecsételt sorsán érzett hideg, sötét kés ült ki rá. Más politikusokon is megfigyeltem ezt az arckifejezést olyankor, amikor döntöttek „eltévelyedett“ kollégáik és honfitársaik sorsa felől. De még ha mindez igaz is, nem ad magyarázatot a Sztálin-jelenségre. A legkevésbé az olyan megbízhatatlan állítás lehet segítségünkre, amilyen pár évvel ezelőtt volt olvasható a Life-ban, hogy Sztálin a cári titkosrendőrség, az Ohrana besúgója volt, vagy egy amerikai történész hihető állítása, miszerint Sztálin állítólag arra utasította a cári titkosrendőrséget — amely nem tudott az ő személyéről —, hogy tartóztassa le a mensevikeket és más nem bolsevik ellenzékieket... A Sztálin-jelenség igen bonyolult, és nemcsak a kommunista mozgalmat és a Szovjetunió akkori belső és külső létfeltételeit érinti, hanem az eszme és az ember, a vezér és a mozgalom viszonyának problémáját, az erőszaknak és a mítoszoknak a társadalomban és az emberi tevékenységben elfoglalt szerepét is feszegeti. Sztálin a múlté, de az ilyen és ehhez hasonló kérdésekről még alig kezdtünk töprengeni... Mégis hozzáfűzöm, hogy Sztálin — amennyire én megfigyeltem — élénk, szenvedélyes, indulatos személyiség volt, aki azért tudott uralkodni is magán. Képes lett volna-e enélkül egy ilyen hatalmas, modern állam és egy ilyen szörnyű, bonyolult háború vezetésére? Ezért úgy gondolom, hogy az olyan fogalmak, mint bűnözés, őrültség és hasonlók, mellékesek és valótlanok, ha politikusról van szó. Óvakodni kell attól a téveszmétől, hogy a valóságban nincs, nem létezhet az ún. alantas szenvedélyektől és indulatoktól mentes politika. A politika az emberi törekvések summája, s így lehetetlen megtisztítani a bűnös és az őrült mozzanatoktól. Ezért nehéz, ha nem lehetetlen, általánosan érvényes határt húzni a bűntény és a politikai erőszak között. Minden új vezér jelentkezésekor, különösen, ha zsarnokról van szó, új elemzésekhez és új következtetésekhez kénytelenek folyamodni a gondolkodók. Ha mégis elfogadjuk, hogy ez a határ a racionális és az érzelmi, a szükségszerű és a szubjektív között húzódik, akkor Sztálin a történelem legszörnyűbb zsarnokai közé tartozik, ha nem tartjuk is bűnözőnek vagy őrültnek. Mert még ha úgy veszszük is, hogy például a kollektivizálás értelmes és szükséges volt az adott körülmények között, nyilvánvaló, hogy a „kulákok“ millióinak kiirtása nélkül is keresztül lehetett volna vinni. Még ma is akadnak olyanok, akik ezt dogmatikusan tagadják, mondván, Sztálin el volt foglalva a szocialista társadalom építésével, nyomást gyakoroltak rá a trockisták, opportunizmussal vádolták, az országot náci invázió fenyegette, a fasiszták az „osztályellenség“ben támogatókra találhattak volna. De mit mondhatnánk a párton belüli „ellenzék“ üldözéséről, a koholt vádakról és véres tisztogatásokról, hisz tagjai, nemhogy nem veszélyeztették a rendszert és az ideológiát, hanem épp dogmatikus kötődésük leplezte le, hogy milyen tehetetlenek és elveszettek. A harmincas évek széles körű, kíméletlen tisztogatásainak sodrában Sztálin azonosítja az eszmét saját hatalmával, az államot saját személyével. Történhetett volna másképp a végérvényes igazságok világában, amelyet az osztály nélküli, tökéletes társadalomba vetett hit éltetett? A cél szentesítette az eszközt. Sztálin műve elvesztette morális létalapját, szilárdságát. Ebben keresendő személyiségének rejtélye s a mérce, amely életművét minősíti. (1969.)