Háromszék, 1991. március (3. évfolyam, 322-343. szám)

1991-03-01 / 322. szám

A vérszomjas „isten“ Milovan Vilas (sok helyen: Gyi­­lasz) a huszadik századi kommu­nista mozgalom és baloldal egyik legendás alakja. Hogy miért? Íme, életének és működésének rövid, lexikoncikk-szerű összefoglalása: politikus, író, publicista, a Jugo­szláv Kommunista Párt alapító tagja, 1941-től a partizánmozgalom elszánt harcosa. 1945-től a felső vezetésbe kerül. Tito kormányában előbb tárca nélküli miniszter, a parlament elnöke, majd az ország alelnöke. Megjárja a királyi ren­dőrség, később pedig elvbarátai, a kommunisták börtöneit. A szovjet­­jugoszláv szakítás után élesen szembefordult a sztálinizmussal, bí­rálta a pártbürokráciát, s ezek a stádiumok vezették el a kommu­nizmus ideológiájának és eltorzuló gyakorlatának egyre szenvedélye­sebb bírálatához. 1955-ben szakított a párttal. 1957-ben jelent meg má­ig legsikeresebb, a világ számos nyelvén olvasható műve: Az új osz­tály. A világsiker mellett, persze, ez a pártarisztokráciát és bürokrá­ciát lucidusan bíráló könyv mást is hozott: négy év börtönt. Elvba­rátja, Tito börtönöztette be. 1961- ben szabadult, akkor kezdte iri Találkozások Sztálinnal című könyvét, amelynek utolsó fejezeté­ből közlünk részleteket. A mű a Sztálinról szóló több könyvtárat megtöltő szakirodalom egyik leg­többet idézett alapműve, 1989-ben magyarul is megjelent. Dilas mint Tito követe és megbízottja 1944 és 1948 között többször járt a Szovjet­unióban, hivatalos tárgyalópartner­ként is alkalma volt emberközelből megfigyelni, a másik nagy élet­rajzíró, Isaac Deutscher szerint, a ,,vérszomjas istent“ (Deutscher köny­véből legújabban a Korunk közöl izgalmas fragmentumokat — Vér­szomjas istenek. Korunk 1990. au­gusztus, október, november... s a közlés, valószínűleg, még folytató­dik). Az életrajzírók, a Sztálinról szó­ló regények szerzői, a szatírák, gúnyrajzok. pamH°tek alkotó­ e rovatunkban tavaly közöltünk Sztá­linra vonatkozó részleteket Szol­­zsenyicin egyik regényéből (Három­szék, 1990. május 12.) általában Sztálin személyiség­képét igyekez­nek felvázolni, a hihetetlen bosz­­szúvágyra, vérszomjra próbálják megtalálni a magyarázatokat? arra, hogy törvényszerűen történt-e úgy, ahogyan történt?! Törvény­­szerű volt-e vagy elkerülhetetlen a Szilágyi Ákos szerinti totalitárius forradalom (1929) után elkövetke­ző, méreteiben is páratlan terror­hullám? Melynek, során több mint húszmillió szovjet állampolgár dol­gozott a ,,Gulag szigetcsoportnak“ a hatalmas birodalomban szétszórt lágereiben, éhbérért, a kommunista ipar felvirágoztatásáért, és milliók kerültek a kivégzőosztagok elé. Sztálin — és ez a legmegdöbben­tőbb az egészben — nem csak a szovjet rendszer „ellenségeit“ nyír­ta ki — szép, ideillő, külvárosi ki­fejezéssel —, hanem kíméletlenül ritkította saját soraikat is. Íme, egy megdöbbentő adalék: a lenini párt élgárdájából, az SZK(b)P 1934-ben tartott XVII. kongresszusának 1966 résztvevője közül megölvek 1 108-at, a Központi Bizottság 5,k ka­t­ osa kö­zül 98-at(!), a mezőgazdaság kol­lektivizálása, az éhínség, a tiszto­gatások idején a börtönökben és munkatáborokban elpusztult húsz­harmincmillió ember — megközelí­tően pontos számok sincsenek! — élén az egész régi bolsevik gárdá­val. Ehhez járul az 1937-ben a had­sereg soraiban pusztító terror, alig marad életben marsall és főtiszt, s ez azután ,,meglátszik“ a szovjet háborús szereplésen is, s egyik fő oka a szörnyű, majdnem 30 milliós veszteségeknek. A háború után a terror több-kevesebb intenzitással tovább folyik egészen a Gazda ha­láláig. Dilas dicséretes tömörsérrgel és egyszerűen jellemzi hallatlanul iz­galmas könyve végén a zsarnokot. Nem, nem zartig sem bűnözőnek, sem őrültnek. Sőt... BOGDÁN LÁSZLÓ HÁROMSZÉK 4 MILOVAN DILAS Sztálin elsősorban azért győzött, mert a legmesz­­szebbmenő következetességgel fejlesztette ki azokat a formákat, amelyekben ötvöződik a­ dogma és a tett, a tudat és a valóság. Sztálinnak mellékes és lényegtelen volt, hogy megváltoztatta-e vagy sem a marxizmus egyes el­veit. Hát nem azt hangsúlyozta minden nagy marxista — a legmeggyőzőbben Lenin —, hogy a marxizmus „iránytű a cselekvéshez“, nem pedig dogmák gyűjteménye, meg hogy a gyakorlat az igazság egyedüli mércéje? De a probléma szélesebb körű és bonyolultabb. Minden rendszer, különösen a zsarnoki rendszer, stabilitásra tör. Marx külön­ben is dogmatikus tanítását dogmává kellett edzeni, hogy hivatalos, állami és társadalmi ideológiává váljék. Mert szétesett volna az állam és az uralko­dó réteg, ha naponta cserélgette volna a mezét, hát még az eszményeit. Nekik élniük kell, küszködve és munkálkodva alkalmazkodni a változó belső és külső valósághoz. Ez kényszeríti a vezetőket arra, hogy „eltérjenek“ az eszményektől, de olyan mód­szerrel, amely megőrzi, sőt, lehetőleg még növeli is dicsfényüket alattvalóik és a nép szemében. A marxizmus végérvényes, azaz „tudományos“ volta, a társadalom hermetikussága és a hatalom totali­tása vezették rá Sztálint arra, hogy tántoríthatat­­lanul, azaz a legkegyetlenebb eszközökkel irtsa az ideológiai vétkeseket, és az élet kényszerítette rá, hogy az ideológia „legszentebb“ elveihez hűtlen legyen, azaz megváltoztassa őket. Sztálin éberen ő­­rizte az ideológiát, de mint a hatalom, „Oroszor­szág“ megerősítésének, saját presztízsének eszközét. Így már érthető, hogy a pártapparátus önmagát az orosz néppel, Oroszországgal és a Szovjetunióval azonosítva ma is azt szavalja, hogy Sztálin, a „hi­bák“ ellenére, „sokat tett Oroszországért“, „a szov­jet népért“. Az is érthető, hogy Sztálin alatt a hazugságnak és az erőszaknak a legmagasabb rendű elv rangjá­ra kellett emelkednie... Ki tudja, talán az is meg­fordult Sztálin könyörtelenül éles elméjében, hogy­ a hazugság és az erőszak az a dialektikus tagadás, amelynek révén Oroszország és az emberi nem végre eljut az abszolút igazsághoz és az abszolút boldogsághoz?... Sztálin a kommunizmus eszméjét mint dogmát a végletekig feszítette, ezért az eszme és a belőle kinőtt társadalom hanyatlásnak indult. Amint lete­­perte belső ellenfeleit, amint kihirdette, hogy a Szovjetunióban felépült a kommunista társadalom, amint véget ért a háború, új mozgások kezdődtek a szovjet társadalomban és a kommunista mozgal­makban... Mindenesetre, amikor Sztálin az „eszmei alapok“ sorsdöntő jelentőségét hangsúlyozta, mind­össze annyit tett, hogy saját valóságának, ideoló­giájának és rendszerének nyelvén mondta ki azt, amit más politikai vezetők is vallanak: ha eszmé­inkkel felfedezzük a társadalom mozgásait, és ha képesek vagyunk annyira feltüzelni az embereket, hogy megfelelőképpen szervezkedjenek, jó úton va­gyunk, győznünk kell... Sztálin éber és fáradhatatlan elme volt. Emlék­szem, jelenlétében nem lehetett megjegyzést tenni vagy utalni valamire, anélkül, hogy észre ne vette volna. Ha azt is szem előtt tartjuk, hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonított az eszméknek an­nak ellenére,hogy eszközként használta őket, arra a a következtetésre kell jutnunk, hogy tudatában volt, mennyire távol áll az eszméktől az a rend­szer, amely uralkodása alatt felépült... Erről ma már elég sok adat áll a rendelkezésünkre, különö­sen lányának, Szvetlánának az írásai; ő például el­árulja, hogy amikor Sztálin tudomást szerzett a moszkvai funkcionáriusok evakuált gyerekei szá­mára szervezett kujbisevi iskoláról, így kiáltott fel: „Oh, ti!... Átkozott egy kaszt!“ Nem más, mint Sztálin legelszántabb ellensége, Trockij is állította, hogy Sztálin alatt a Szovjet­unióban létrejött a bürokraták kasztja. A szörnyű­séges „csisztkák“, az agyonlőttek, a kiirtottak mil­liói csak elmélyítették a társadalmi igazságtalansá­gokat és újabb erőszakot, szenvedést, leszámolást követeltek. A kegyetlen tisztogatásokkal Sztálin még a saját családját is szétzúzta. Végül csak ret­tegés és pusztaság vette körül: a halála előtt ide­gen gyerekek képes folyóiratokból kivágott képeit ragasztgatta a szobája falaira, a saját unokáit pe­dig látni sem akarta... Fontos tanulságul szolgál­hatna ez különösen a dogmatikus, „egydimenziós“ emberek számára, akik a „történelmi szükségsze­rűséget“ az emberi élet és az emberi erőfeszítések elé helyezik. Mert annak ellenére, hogy Sztálin a történelem legnagyobb győztesei közé tartozik, ő az egyik legnagyobbat bukott személyiség is. Utána nem maradt egyetlen tartós, tagadhatatlan érték sem. A győzelem bukássá változott, a személyiség és az eszme bukásává... Sztálinban megtalálható az összes korábbi zsar­nok egy-egy jellemvonása Nérótól Caliguláig, Rette­gett Ivánig, Robespierre-ig és Hitlerig. De Sztálin is új, eredeti jelenség, mint mindegyikük. A legtö­kéletesebb és a legsikeresebb zsarnok. Bár a leg­­álnokabb és a legtotálisabb erőszakot gyakorolta, azt hiszem, nemcsak leegyszerűsítés, hanem pontatlan­ság is lenne szadistának vagy bűnözőnek tekinteni. Sztálin­ életrajzában Trockij azt írja, hogy Sztá­lin élvezte az állatok mészárlását. Hruscsov pedig azt nyilatkozta egy alkalommal, hogy „utolsó évei­ben“ üldözési mániában szenvedett. Nem, tudok o­­lyan tényekről, amelyek megerősítenék vagy cáfol­nák állításaikat. Ellenfeleinek likvidálásában Sztá­lin valószínűleg élvezetet talált. Emlékezetembe vésődött egyik arca, amit egy beszélgetés során lát­tam, 1948. február 10-én, a Kremlben, amikor a jugoszláv és a bolgár küldöttséggel tárgyalt, az áldozat megpecsételt sorsán érzett hideg, sötét kés ült ki rá. Más politikusokon is megfigyeltem ezt az arckifejezést olyankor, amikor döntöttek „elté­­velyedett“ kollégáik és honfitársaik sorsa felől. De még ha mindez igaz is, nem ad magyarázatot a Sztálin-jelenségre. A legkevésbé az olyan megbízha­tatlan állítás lehet segítségünkre, amilyen pár év­vel ezelőtt volt olvasható a Life-ban, hogy Sztálin a cári titkosrendőrség, az Ohrana besúgója volt, vagy egy amerikai történész hihető állítása, mi­szerint Sztálin állítólag arra utasította a cári tit­kosrendőrséget — amely nem tudott az ő személyé­ről —, hogy tartóztassa le a mensevikeket és más nem bolsevik ellenzékieket... A Sztálin-jelenség igen bonyolult, és nemcsak a kommunista mozgalmat és a Szovjetunió akkori belső és külső létfeltételeit é­­rinti, hanem az eszme és az ember, a vezér és a mozgalom viszonyának problémáját, az erőszaknak és a mítoszoknak a társadalomban és az emberi te­vékenységben elfoglalt szerepét is feszegeti. Sztá­lin a múlté, de az ilyen és ehhez hasonló kérdé­sekről még alig kezdtünk töprengeni... Mégis hozzáfűzöm, hogy Sztálin — amennyire én megfigyeltem — élénk, szenvedélyes, indulatos személyiség volt, aki azért tudott uralkodni is ma­gán. Képes lett volna-e enélkül egy ilyen hatalmas, modern állam és egy ilyen szörnyű, bonyolult há­ború vezetésére? Ezért úgy gondolom, hogy az olyan fogalmak, mint bűnözés, őrültség és hasonlók, mellékesek és valótlanok, ha politikusról van szó. Óvakodni kell attól a téveszmétől, hogy a valóságban nincs, nem létezhet az ún. alantas szenvedélyektől és indu­latoktól mentes politika. A politika az emberi tö­rekvések summája, s így lehetetlen megtisztítani a bűnös és az őrült mozzanatoktól. Ezért nehéz, ha nem lehetetlen, általánosan érvényes határt húzni a bűntény és a politikai erőszak között. Minden új vezér jelentkezésekor, különösen, ha zsarnokról van szó, új elemzésekhez és új következtetésekhez kénytelenek folyamodni a gondolkodók. Ha mégis elfogadjuk, hogy ez a határ a racio­nális és az érzelmi, a szükségszerű és a szubjektív között húzódik, akkor Sztálin a történelem legször­nyűbb zsarnokai közé tartozik, ha nem tartjuk is bűnözőnek vagy őrültnek. Mert még ha úgy vesz­­szük is, hogy például a kollektivizálás értelmes és szükséges volt az adott körülmények között, nyil­vánvaló, hogy a „kulákok“ millióinak kiirtása nél­kül is keresztül lehetett volna vinni. Még ma is a­­kadnak olyanok, akik ezt dogmatikusan tagadják, mondván, Sztálin el volt foglalva a szocialista tár­sadalom építésével, nyomást gyakoroltak rá a troc­­kisták, opportunizmussal vádolták, az országot náci invázió fenyegette, a fasiszták az „osztályellenség“­­ben támogatókra találhattak volna. De mit mond­hatnánk a párton belüli „ellenzék“ üldözéséről, a koholt vádakról és véres tisztogatásokról, hisz tag­jai, nemhogy nem veszélyeztették a rendszert és az ideológiát, hanem épp dogmatikus kötődésük lep­lezte le, hogy milyen tehetetlenek és elveszettek. A harmincas évek széles körű, kíméletlen tisz­togatásainak sodrában Sztálin azonosítja az eszmét saját hatalmával, az államot saját személyével. Tör­ténhetett volna másképp a végérvényes igazságok világában, amelyet az osztály nélküli, tökéletes társadalomba vetett hit éltetett? A cél szentesítette az eszközt. Sztálin műve elvesztette morális lét­alapját, szilárdságát. Ebben keresendő személyisé­gének rejtélye s a mérce, amely életművét minősíti. (1969.)

Next