Háromszék, 1991. szeptember (3. évfolyam, 451-470. szám)
1991-09-03 / 451. szám
Tótfalusi Kis Miklós monológjai az eklézsiamegkövetés után MONODRÁMA Világosítsd meg elmémet, Uram. Gyújts szevébet Két tévelygő gondjaim sötétségében. Nyilvánítsd ki szolgádnak, hogy a Te szándékod szerint kellett-e megalázkodnom a gyalázatomat keresők gyülekezete előtt, vagy a sátán diadalmaskodott esendőségem fölött. Kész vagyok vallást tenni vétkeimről, csak nyújtsd felém kezed, és emelj ki irgalmaddal a lelki romlásból. Keserű poharat itattál velem, Uram. Haragoddal megostoroztál... De nyugtasd meg háborgó lelkemet, hogy megaláztatásom, megtipratásom a Te bölcs szándékod szerint történt, s nem a gonosz diadalmaskodott felettem. Mert szomorú prédája lettem a világnak. Kétely szaggat, hogy nem gyengeségem áldozata levék-e, megalázván magam. Tapasztalt és nem közönséges értelmű nagy emberek, nékem régi jóakaróim. Pápai Páriz uram, Bethlen Miklós uram javallottak erős szókkal, hogy követném meg az eklézsiát, ha ez flastrom sebükre, a kisebb bajjal kerülvén el a nagyobbat. De hát ennél történhetett volna-e velem nagyobb baj? Életemet, munkámat, minden jó és szép szándékomat vontam vissza a kárörvendők gyülekezetében, fejet hajtván a bosszúállás, rosszakarat és a butaság előtt. Mert szigorúan a végzés minap, a nagyenyedi egyetemes zsinaton. Nem csak Némethi és Csepregi uramékat kellett megkövetnem, hanem visszavonnom a Mentséget is. Rákényszerítettek, hogy, ország-világ előtt, számos dolgaimban magam vétkesnek ismerjem el, s a Mentségben megírtakat — minden pontjaiban, részben és egészben — semmisnek nyilvánítsam. A szék színe előtt egy példány elszaggattatott, valamennyi exemplárnak összeszedése elrendeltetett... S a további munkákra nézvést is: szorosan megkötötték kezem Miért nem lehettem az, aki vagyok? Az a Tótfalusi Kis Miklós? Miért kellene más emberré lennem, különbözővé önmagamnál? Olyanná, ahogyan mások ítélnek felőlem. Másnak, mint ami vagyok, cselekedeteim után és önlelkem szerint? Jó igyekezetemben szüntelenül meggátoltak. Elvakító előítéletek s gyűlölködő rosszakarat hínárja font be. Rágalmazz merészen — mondá Machiavelli —,. s valamennyi szenny mindig rajta ragad a megrágalmazotton. A tollamat kitépték, hogy jobban repülhessek, majd azért cirmoltak, hogy csak ballagok a földön. Nem, nem én voltam az összeférhetetlen és megátalkodott. A tiszteletes urak valának gőgjükben és rátartiságukban velem összeférhetetlenek. Némethi Sámuel uram, Pap János uram, legkivált Csepregi Mihály uram, a mindnyájan eltelvén irántam embertelenné vált bősz indulatokkal. Mert a közönséges jónak minden időben vannak csalárd szolgái, akik csak szóval és külső színnel buzgólkodnak, hogy végezetül, mások megrontásával, maguknak hasznot hajtsanak, így hát inkább szánni kellene sorsomat, mint vétkül szememre hányni. Az erdélyi 16, Apáczai uram a példa rá, meg szokta hányni a többre törekvő embereket. Engemet is úgy meghányt ez a hitvány ország, nemhogy boldogságát, nagy boldogtalanságét látom egész életemnek. Nem látok nyomorult koldust sem, aki boldogabb ne legyen nálamnál. De nagyot ne vétkezzek! Szám nélkül való Példák vannak Erdélyben a hazátokat és nemzetüket szerető, azért semmi fáradságokat, sőt, életüket is nem szánó jeles emberek között, akiknek a magok felekezete háládatlansággal fizete a jóért. Isten az övéit olyan dolgokban szokta megszomorítani, amelyet azok igen nagy jónak tartanának. Én a református vági és egyházi rendeknek a határozatait és intézkedéseit, a szaruz gyűlések végzéseit minden megtartottam, épp ezért nehezemre esik szólnom olyan emberek ellen, akik becsületes tisztjüket dicsérettel viselik. De ők nem hagyának békén! Az, aki becsületének letapodtatásán meg nem indul, egy kuncsut az. Akire csak egy lólopást fognak is, ha ki nem tisztítja magát, minden becsülete odalesz. Egy lólopásnál nagyobbat fogtak énrám, magam megmutatásával kellett a sok gonoszkodásból kimosakodnom, így hát mikor végezetül betelt a mérték, s veddegélem eszembe, hogy majd az egész világ ellenem vagyon, hogy sok iparkodásommal annyira mentem, hogy boldog-boldogtalan kígyótbékát kiálthat reám, elmémet pennára kellett vennem a Mentségben lábamat megvetnem, mert ha tovább hallgatok vesznem kell. Ragadozás nélkül engednem kellett volna a jelenvalónak a szövevényes bajban, mikor nagy jóuraimék felültették ellenem az ittvaló református consistoriumot...? Mikor ebenem uszították a gubernátor uramat. Bánffy György uram őméltóságát is a váraljai jószág uián, s mindhiába kerestem bajomban őnagysága audenciáját, színe elé nem juthattam... Engednem kellett volna? Méltán gondolom, hogy olyaténképpen bántak velem, mint holmi madárijesztővel. Elsőnek csak kerülgeték a madarak, aztán egy s más varjú rászállt, végezetül, mikor látták, hogy csak vár, s nem kell tartaniok tőle, szabadon rászálltak, majd tisztességgel szólván — reárusnyálkodtak. És tehették, mert nem valaki elhessentené a fekete madarakat. Hallgathattam? Hallgatnom kellett volna? Emberek lévén, emberi indulatok nélkül nem vagyunk. Ha hallgatok, megbüzködnék az emlékezetem is. Maradékim s mind az egész ország azt gondolhatnák, hogy gonosz, hitvány, kártevő ember voltam, valóságos viperafajzat... Nem darabkő az ember, hogy minden lecsepülést elviseljen, s szennyel takarják be még a nevét is. Kényszeríttettem emlékezni. Erdélyben megéri minden nyavalyáimat előszámlálni — írásban, írásban bizony, mert sokszor megkísérlem élőszóban, hasztalanul. Vádlásaikra való feleletemet őkegyelmek meg sem akarták hallani. Tavaly is, októberben. Kolozsvárott a zsinaton a sok nyelv csak elnyomta szavamat, mialatt sok becstelen jelzőket kellett nyelnem, melyek mind torkomon akadtak. Meg aztán meg kell vallanom, hogy boldogtalanul kevés szavú ember vagyok, ha megzavarnak. Minél igazabb az ügyem, annál némább, miközben Csepregi uram. Némethi uram, akár a duda, tele hanggal. Szószéken, de azonkívül is csak úgy repked, dől belőlük a szó. A szó, mely elszáll... De hogy írásban? Hát úgy nem válaszoltak, pedig van tinta és papiros elég. Mentségemre replikázhattak volna, ha akarnak. De nem akartak. A viszontválaszra egyikük sem szánta rá magát, nem lévén ember elé való argumentumuk, csak a fene nagy fenekedés és gyeplőzetlen indulat. Hej, ha a becsületes igazságnak, a nem közönséges okosságnak is oly bőviben lettek volna, mint a gyalázkodó szónak... Pedig tudásuk, külhoni akadémiákon szerzett, meglett volna hozzá, csak az az erkölcsük hibázott. Gőg, nagyravágyás, szerfelett való kevélység, mértéktelen hiúság. Külső szólásuk bizony nem nagyon egyezett hideg keresztyénségükkel... Én számos évek alatt hallgató ember lettem. Nincs ezen miért csodálkozni. Mesterségem, főleg a betűmetszés megkívánja, hogy az ember ráfüggeszsze szemét és elméjét, csendben. A nagy odafigyelés szoktatott le a beszédről, a sok szorongattatás búlra és melankóliátva merített. Szüntelen való gyötrődésben égvén, lélekben nyavalyás vagyok mindenkor. Mert nagyot vétettek ellenem, akik eddigi életem s iparkodásom haszontalanná tették, kígyókövet fújván a religio palástja alatt. Isten és az engesztelő utókor legyen cselekedeteik igaz megítélője. Nem azért jöttem le Erdélybe Hollandiából, mert kénytelen voltam. Mintha Erdélynek vagy városára, vagy házára, vagy kertjére, vagy szőlőjére, vagy szántóföldjére, vagy privilégiumára rászorultam volna. Ha ott maradtam volna, kevés erdélyi úrral cserélnék pénz dolgában. Magam jó szándéka meg az ország szava — megtévesztőnek. Mert amikor Fogarasban a boldog emlékezetű úr, Teleki Mihály uram meglátta a Zsoltáromat, az urak közé sietvén dicsekedve mutatta, s mondotta: — Urak, haza kellene ám ezt az embert hozatni, de arra pénz kell. No, ki mit ád? — össze is gyűlt kétszáz aranyig. Mikor elküldték, mondám: — Köszönöm édes nemzetem jóakaratát, de én erre nem szorultam. Adott nékem Isten eleget. Ha kell, haza is mehetek, de bánnám, ha ezzel köteles szolgává akarnának tenni, holott én önként és magam szabadságában többet szoktam szolgálni. — Fogom hát a pénzt, még annyit melléje tettem, hogy kamatozzon és kamataiból ,az ott lévő magyarokat hazajövetelre segítse. Igaz, hogy az utolsó két esztendőben többet kerestem 15 000 forintnál. Vett olyan nap is, amikor targoncával tolták a pénzt szállásomra. Magamra szűkön költő voltam, gyarapodhattam volna kedvemre... S bizony kínáltak olyan lánnyal, akivel 60 000 forintot adtak volna .. Nem másra, mint nyomorúságra térek haza, s igaza volt egy tapasztalt nagy embernek, mondván, hogy csak mesterségemben ne bízzam, mert abból itt tisztességesen meg nem élhetek. De ez el nem tántoríthatott. Amikor útra keltem, dicsőségvágy bennem nem volt. A haszonra gondoltam, hogy munkámon mit nyerhetne az ország, ha én ebben a hazában a könyveket elbővíteném és olcsóbbanám. Erre buzdítanak jóakaróim is. Pápai Ferenc uram Kertész Ábrahám példájával biztatott, mondván, hogy prédikátoraink, Istennek hála, elegen vannak Erdélyben, de olyan, aki itthon dirigálhatná a tipográfiát — nincsen. Szaporán járt a dolgon az elmébe Bethlen Miklós uramnak is, amikor nékem Amszterdamba ekképpen írt: — Csak lopd el Hollandiának mesterségeit, és csináljunk Erdélyből egy kis Hollandiát, míg mind nékem, mind néked egy-egy tonna aranyunk lészen. (Folytatjuk) BOGDÁN LÁSZLÓ A hetzet BAÁSZ IMRE emlékére sarokba hajított reflektorokról néz vissza ránk aki elmegy rózsaszín drapérián gipszfejek hátuk mögött olvadó jéghegy zöld tégla vár fekete táblán gót betűk várnak csodára tapsra katona áll valahol vártán és összerezzen hátra-vakra kifordult belű őszibarackok közt és a hatalmas szarvasbogár eljön világunkért virágok közé is bújhatunk , úgyis megtalál zöld téglára álltam a katonának odaszóltam: pihenj! a szarvasbogárt vártam kihegyezett ceruzámmal de elszunnyadtam és ő megtalált BAROMSZÉK ’ l A X CORPORIS. Az emberiT eft: Nyavalyáinak Okairól, Fé^kciról, *az* T R A C T A. *w«a i’ Regieknek r««Un frih.ltl«», 5 miatt «ok Betegek körül valól apV.rnahM fum- Htták*»» tÁvc-kváetr, n^yc-fogym? Szegéfiydkikk hakniikra, mcrmyms kfic*e«l, Monte« - fen t Itbjok*« M*gy** «5rim» kttert: Ea f»rmadscori jxniíg sok helyeken, «italbevrxt tortioc *' «9* Tapat P.mrz FerkncZ; M JfthrtiJbtn *„pn Fafcukisjh»* fttfr» £/«r, * £*frrtl * Ikt Iff. E ,, "V'.a'' ,v»Vartffo KO I O s V I « A r T, * M.'ian *t.rei Kn 'tf 4 — A CSALÁD (1635) A nemzet a családokból áll. Egy-egy családban nagyjából ugyanannyi fiú születik, mint leány, így biztosítva a harmonikus szaporodás biológiai feltételeit. Nem volt ez alól kivétel a székely család sem, annak ellenére, hogy az 1635. évi lustra a katonaköteles neve után csak a fiúgyermekről tett említést. Ez a tény az összeírás sajátosságaiból fakad, s a gyermekekre vonatkozóan nem tükrözi a reális helyzetet. Itt elsősorban a katonaköteles személyekre és azok helyét majd betöltő utánpótlásra, a fiúgyermek számbavételére figyeltek az összeírók, mellőzve a család nőtagjait, így a leánygyermekek felsorolását is. Az 1635. évben bejegyzett 6906 háromszéki katonaköteles közül 3108 családnak volt vagy több fiú örököse. A hátralévő 3798 fiú utód nélkül szerepelt. Ezek, természetesen, nem jelentettek lezárt családokat, hiszen közéjük különböző sorú és korú emberek tartoztak. A lustra egyik legfontosabb információja a fiúknak az összes családfőhöz számított viszonya. Ennek alapján egy-egy családban a számításba jöhető apa, anya, valamint a feltételezhető leánygyermek mellett Háromszéken ez időben 0,7 a fiúk aránya. Erdély más területéről ismert korabeli adatokkal összevetve ez alacsonynak mutatkozik. A Fogaras vidéki településekről 1632-ben pl. családonként 1,63 fiút írtak össze, sőt az 1632—35. évi urbárium szerint arányuk 1,95 százalékra tehető. Székelyföldön e tekintetben összehasonlítást csak az 1642. évi aranyosszéki lustrával végezhetünk, ahol a fiúk száma szintén magasabb (1, 2 család). Egy családban a legtöbb 7 fiú volt, de ez a lustra feljegyzése szerint rendhagyó volt. A 91 helység lustrára hívott családjai közül csupán két esetet jegyeztek fel. Az egyik a polyáni nemes Mihály Jánosé, a másik a zabolai gyaloglő Császár Lászlóé volt. A leggyakoribb az 1—2 fiúgyermek volt egy családban. Egyetlen fiúgyermek leginkább a nemesi családoknál fordult elő, őket követték a lófőik és a gyalogok. Ritkább a két fiúgyermek minden társadalmi kategóriában, kiváltképpen a nemeseknél, a lófőknél, de még a gyalogoknál is csökkenő tendenciát mutat ez az arány. Az 1635. évi katonai összeírás háromszéki adatai eleddig még nem erősítették meg a nagycsaládos, sokgyermekes székely család hagyományos képét. Megállapításunk egyelőre csak a szék területére és a lustra adataira korlátozódik, még nem tudhatjuk, milyen eredményeket hoz a többi székely székek adatainak feldolgozása. A fiúgyermekek száma alapján úgy tűnik, hogy Háromszék ez időben a közepes családtípusban élt, szemben Aranyosszékkel, nem is szólva Fogaras vidékéről, csak a gyalui vártartományról, ahol a fiúgyermekek száma magasabb volt. T. SIMON KINGA