Háromszék, 1991. szeptember (3. évfolyam, 451-470. szám)

1991-09-03 / 451. szám

Tótfalusi Kis Miklós monológjai az eklézsiamegkövetés után MONODRÁMA Világosítsd meg elmémet, Uram. Gyújts szevéb­et Két tévelygő gondjaim sötétségében. Nyilvánítsd ki szolgádnak, hogy a Te szándékod szerint kellett-e megalázkodnom a gyalázatomat keresők gyüleke­zete előtt, vagy a sátán diadalmaskodott esendősé­­gem fölött. Kész vagyok vallást tenni vétkeimről, csak­ nyújtsd felém kezed, és emelj ki irgalmaddal a lelk­i romlásból. Keserű poharat itattál velem, Uram. Haragoddal megostoroztál... De nyugtasd meg háborgó lelke­­met, hogy megaláztatásom, megtipratásom a Te bölcs szándékod szerint történt, s nem a gonosz diadalmaskodott felettem. Mert szomorú prédája lettem a világnak. Kétely szaggat, hogy nem gyengeségem áldozata levék-e, megalázván magam. Tapasztalt és nem közönséges értelmű nagy em­berek, nékem régi jóakaróim. Pápai Páriz uram, Bethlen Miklós uram javallottak erős szókkal, hogy követném meg az eklézsiát, ha ez flastrom se­bükre, a kisebb bajjal kerülvén el a nagyobbat. De hát ennél történhetett volna-e velem nagyobb baj? Életemet, munkámat, minden jó és szép szán­dékomat vontam vissza a kárörvendők gyüleke­zetében, fejet hajtván a bosszúállás, rosszakarat és a butaság előtt. Mert szigorú­­an a végzés minap, a nagyenyedi egyetemes zsinaton. Nem csak Némethi és Csepregi uramékat kellett megkövetnem, hanem visszavon­nom a Mentséget is. Rákényszerítettek, hogy, or­szág-világ előtt, számos dolgaimban magam vétkes­nek ismerjem el, s a Mentségben megírtakat — minden pontjaiban, részben és egészben — semmis­nek nyilvánítsam. A szék színe előtt egy példány elszaggattatott, valamennyi exemplárnak összeszedé­­se elrendeltetett... S a további munkákra nézvést is: szorosan megkötötték kezem Miért nem lehettem az, aki vagyok? Az a Tót­falusi Kis Miklós? Miért kellene más emberré len­nem, különbözővé önmagamnál? Olyanná, ahogyan mások ítélnek felőlem. Másnak, mint ami vagyok, cselekedeteim után és önlelkem szerint? Jó igyekezetemben szüntelenül meggátoltak. El­vakító előítéletek s gyűlölködő rosszakarat hínár­ja font be. Rágalmazz merészen — mondá Machia­velli —,. s valamennyi szenny mindig rajta ragad a megrágalmazotton. A tollamat kitépték, hogy jobban repülhessek, majd azért cirmoltak, hogy csak ballagok a földön. Nem, nem én voltam az összeférhetetlen és megátalkodott. A tiszteletes u­­rak valának gőgjükben és rátartiságukban velem összeférhetetlenek. Némethi Sámuel uram, Pap Já­nos uram, legkivált Csepregi Mihály uram, a mind­nyájan eltelvén irántam embertelenné vált bősz in­dulatokkal. Mert a közönséges jónak minden idő­ben vannak csalárd szolgái, akik csak szóval és külső színnel buzgólkodnak, hogy végezetül, má­sok megrontásával, maguknak hasznot hajtsanak, így hát inkább szánni kellene sorsomat, mint vét­­kül szememre hányni. Az erdélyi 16, Apáczai uram a példa rá, meg szokta hányni a többre törekvő embereket. Engemet is úgy meghányt ez a hitvány ország, nemhogy boldogságát, nagy boldogtalan­­ságét látom egész életemnek. Nem látok nyomorult koldust sem, aki boldogabb ne legyen nálamnál. De nagyot ne vétkezzek! Szám nélkül való Pél­dák vannak Erdélyben a hazátokat és nemzetüket szerető, azért semmi fáradságokat, sőt, életüket is nem szánó jeles emberek között, akiknek a magok felekezete háládatlansággal fizete a jóért. Isten az övéit oly­an dolgokban szokta megszomorítani, ame­­lyet azok igen nagy jónak tartanának. Én a refor­mátus v­ági és egyházi rendeknek a határozatait és intézkedéseit, a szaruz gyűlések végzéseit minden megtartottam, épp ezért nehezemre esik szólnom olyan emberek ellen, akik becsületes tisztjüket di­csérettel viselik. De ők nem hagyának békén! Az, aki becsületének letapodtatásán meg nem indul, egy kuncsut az. Akire csak egy lólopást fognak is, ha ki nem tisztítja magát, minden becsülete oda­lesz. Egy lólopásnál nagyobbat fogtak énrám, ma­gam megmutatásával kellett a sok gonoszkodásból kimosakodnom, így hát mikor végezetül betelt a mérték, s veddegélem eszembe, hogy majd az egész világ ellenem vagyon, hogy sok iparkodásommal annyira mentem, hogy boldog-boldogtalan kígyót­­békát kiálthat reám, elmémet pennára kellett ven­nem a Mentségben lábamat megvetnem, mert ha tovább hallgatok vesznem kell. Ragadozás nélkül engednem kellett volna a je­lenvalónak a szövevényes bajban, mikor nagy jó­­uraimék felültették ellenem az ittvaló református consistoriumot...? Mikor ebenem uszították a gu­bernátor uramat. Bánffy György uram őméltósá­gát is a váraljai jószág uián, s mindhiába keres­tem bajomban őnagysága audenciáját, színe elé nem juthattam... Engednem kellett volna? Méltán gondolom, hogy olyaténképpen bántak velem, mint holmi madárijesztővel. Elsőnek csak kerül­­geték a madarak, aztán egy s más varjú rászállt, végezetül, mikor látták, hogy csak vár, s nem kell tartaniok tőle, szabadon rászálltak, majd tisztes­séggel szólván — reárusnyálkodtak. És tehették, mert nem vala­ki elhessentené a fekete madara­kat. Hallgathattam? Hallgatnom kellett volna? Emberek lévén, emberi indulatok nélkül nem vagyunk. Ha hallgatok, megbüzködnék az emléke­zetem is. Maradékim s mind az egész ország azt gondolhatnák, hogy gonosz, hitvány, kártevő em­ber voltam, valóságos viperafajzat... Nem darab­kő az ember, hogy minden lecsepülést elviseljen, s szennyel takarják be még a nevét is. Kényszeríttettem emlékezni. Erdélyben megéri minden nyavalyáimat előszámlálni — írásban, írásban bizony, mert sokszor megkísérlem élő­szóban, hasztalanul. Vádlásaikra való feleletemet ő­­kegyelmek meg sem akarták hallani. Tavaly is, októberben. Kolozsvárott a zsinaton a sok nyelv csak elnyomta szavamat, mialatt sok becstelen jel­zőket kellett nyelnem, melyek mind torkomon akadtak. Meg aztán meg kell vallanom, hogy boldogtala­nul kevés szavú ember vagyok, ha megzavarnak. Minél igazabb az ügyem, annál némább, miközben Csepregi uram. Némethi uram, akár a duda, tele hanggal. Szószéken, de azonkívül is csak úgy rep­ked, dől belőlük a szó. A szó, mely elszáll... De hogy írásban? Hát úgy nem válaszoltak, pedig van tinta és papiros elég. Mentségemre replikázhattak volna, ha akarnak. De nem akartak. A viszontvá­laszra egyikük sem szánta rá magát, nem lévén ember elé való argumentumuk, csak a fene nagy fenekedés és gyeplőzetlen indulat. Hej, ha a be­csületes igazságnak, a nem közönséges okosságnak is oly bőviben lettek volna, mint a gyalázkodó szó­nak... Pedig tudásuk, külhoni akadémiákon szer­zett, meglett volna hozzá, csak az az erkölcsük hi­bázott. Gőg, nagyravágyás, szerfelett való kevély­ség, mértéktelen hiúság. Külső szólásuk bizony nem nagyon egyezett hideg keresztyénségükkel... Én számos évek alatt hallgató ember lettem. Nincs ezen miért csodálkozni. Mesterségem, főleg a betűmetszés megkívánja, hogy az ember ráfüggesz­­sze szemét és elméjét, csendben. A nagy odafigye­lés szoktatott le a beszédről, a sok szorongattatás búlra és melankóliátva merített. Szüntelen való gyötrődésben égvén, lélekben nyavalyás vagyok mindenkor. Mert nagyot vétettek ellenem, akik ed­digi életem s iparkodásom haszontalanná tették, kígyókövet fújván a religio palástja alatt. Isten és az engesztelő utókor legyen cselekedeteik igaz megítélője. Nem azért jöttem le Erdélybe Hollandiából, mert kénytelen voltam. Mintha Erdélynek vagy városára, vagy házára, vagy kertjére, vagy szőlő­jére, vagy szántóföldjére, vagy privilégiumára rá­szorultam volna. Ha ott maradtam volna, kevés erdélyi úrral cserélnék pénz dolgában. Magam jó szándéka meg az ország szava — megtévesztőnek. Mert amikor Fogarasban a boldog emlékezetű úr, Teleki Mihály uram meglátta a Zsoltáromat, az u­­rak közé sietvén dicsekedve mutatta, s mondotta: — Urak, haza kellene ám ezt az embert hozatni, de arra pénz kell. No, ki mit ád? — össze is gyűlt kétszáz aranyig. Mikor elküldték, mondám: — Köszönöm édes nemzetem jóakaratát, de én er­re nem szorultam. Adott nékem Isten eleget. Ha kell, haza is mehetek, de bánnám, ha ezzel köteles szolgává akarnának tenni, holott én önként és ma­gam szabadságában többet szoktam szolgálni. — Fogom hát a pénzt, még annyit melléje tettem, hogy kamatozzon és kamataiból ,az ott lévő magya­rokat hazajövetelre segítse. Igaz, hogy az utolsó két esztendőben többet kerestem 15 000 forintnál. Vett olyan nap is, amikor targoncával tolták a pénzt szállásomra. Magamra szűkön­ költő voltam, gyara­podhattam volna kedvemre... S bizony kínáltak olyan lánnyal, akivel 60 000 forintot adtak volna .. Nem másra, mint nyomorúságra térek haza, s igaza volt egy tapasztalt nagy embernek, mondván, hogy csak mesterségemben ne bízzam, mert ab­ból itt tisztességesen meg nem élhetek. De ez el nem tántoríthatott. Amikor útra keltem, dicsőség­vágy bennem nem volt. A haszonra gondoltam, hogy munkámon mit nyerhetne az ország, ha én ebben a hazában a könyveket elbővíteném és ol­­csóbbanám. Erre buzdítanak jóakaróim is. Pápai Ferenc uram Kertész Ábrahám példájával biztatott, mondván, hogy prédikátoraink, Istennek hála, ele­­gen vannak Erdélyben, de olyan, aki itthon diri­gálhatná a tipográfiát — nincsen. Szaporán járt a dolgon az elmébe Bethlen Miklós uramnak is, a­­mikor nékem Amszterdamba ekképpen írt: — Csak lopd el Hollandiának mesterségeit, és csinál­­junk Erdélyből egy kis Hollandiát, míg mind né­kem, mind néked egy-egy tonna aranyunk lészen. (Folytatjuk) BOGDÁN LÁSZLÓ A hetzet BAÁSZ IMRE emlékére sarokba hajított reflektorokról néz vissza ránk aki elmegy rózsaszín drapérián gipszfejek hátuk mögött olvadó jéghegy zöld tégla vár fekete táblán gót betűk várnak csodára tapsra katona áll valahol vártán és összerezzen hátra-vakra kifordult belű őszibarackok közt és a hatalmas szarvasbogár eljön világunkért virágok közé is bújhatunk , úgyis megtalál zöld téglára álltam a katonának odaszóltam: pihenj! a szarvasbogárt vártam kihegyezett ceruzámmal de elszunnyadtam és ő megtalált BAROMSZÉK ’ l­ A X CORPORIS. Az emberiT eft: Nyava­­lyáinak Okairól, Fé^kciról, *az* T R A C T A. *w«a i’ Regieknek r««Un frih.ltl«», 5 miatt «ok Betegek körül valól apV.rnahM fum- Htták*»» tÁvc-kváetr, n^yc-fogym? Szegé­fiydkikk hakniikra, mcrmyms kfic*e«l, Monte« - fen t Itbjok*« M*gy** «5rim» ktt­­ert: Ea f»rmadscori jxniíg sok helyeken, «italbe­vrxt tortioc *' «9* Tapat P.mrz FerkncZ; M JfthrtiJbtn *„pn Fafcukisjh»* fttfr» £/«r, *­ £*frrtl * Ikt Iff. E ,,­­ "V'.a'' ,v»Va­rtffo KO I O s V I « A r T, * M.'ian *t.rei Kn 'tf ­­4 — A CSALÁD (1635) A nemzet a családokból áll. Egy-egy családban nagyjából ugyanannyi fiú születik, mint leány, így biztosítva a harmonikus szaporodás biológiai felté­teleit. Nem volt ez alól kivétel a székely család sem, annak ellenére, hogy az 1635. évi lustra a ka­tonaköteles neve után csak a fiúgyermekről tett említést. Ez a tény az összeírás sajátosságaiból fa­kad, s a gyermekekre vonatkozóan nem tükrözi a reális helyzetet. Itt elsősorban a katonaköteles sze­mélyekre és azok helyét majd betöltő utánpótlás­ra, a fiúgyermek számbavételére figyeltek az össze­írók, mellőzve a család nőtagjait, így a leánygyer­mekek felsorolását is. Az 1635. évben bejegyzett 6906 háromszéki ka­tonaköteles közül 3108 családnak volt­­ vagy több fiú örököse. A hátralévő 3798 fiú utód nélkül szere­pelt. Ezek, természetesen, nem jelentettek lezárt családokat, hiszen közéjük különböző sorú és korú emberek tartoztak. A lustra egyik legfontosabb információja a fiúknak az összes családfőhöz számított viszonya. Ennek alapján egy-egy családban a számításba jö­hető apa, anya, valamint a feltételezhető leány­­gyermek mellett Háromszéken ez időben 0,7 a fiúk aránya. Erdély más területéről ismert korabeli ada­tokkal összevetve ez alacsonynak mutatkozik. A Fogaras vidéki településekről 1632-ben pl. csalá­donként 1,63 fiút írtak össze, sőt az 1632—35. évi urbárium szerint arányuk 1,95 százalékra tehető. Székelyföldön e tekintetben összehasonlítást csak az 1642. évi aranyosszéki lustrával végezhetünk, ahol a fiúk száma szintén magasabb (1, 2­ család). Egy családban a legtöbb 7 fiú volt, de ez a lust­ra feljegyzése szerint rendhagyó volt. A 91 helység lustrára hívott családjai közül csupán két esetet je­gyeztek fel. Az egyik a polyáni nemes Mihály Já­nosé, a másik a zabolai gyaloglő Császár Lászlóé volt. A leggyakoribb az 1—2 fiúgyermek volt egy családban. Egyetlen fiúgyermek leginkább a neme­si családoknál fordult elő, őket követték a lófőik és a gyalogok. Ritkább a két fiúgyermek minden társadalmi kategóriában, kiváltképpen a nemeseknél, a lófők­nél, de még a gyalogoknál is csökkenő tendenci­át mutat ez az arány. Az 1635. évi katonai összeírás há­romszéki ada­tai eleddig még nem erősítették meg a nagycsalá­dos, sokgyermekes székely család hagyományos képét. Megállapításunk egyelőre csak a szék terüle­tére és a lustra adataira korlátozódik, még nem tudhatjuk, milyen eredményeket hoz a többi szé­kely székek adatainak feldolgozása. A fiúgyerme­kek száma alapján úgy tűnik, hogy Háromszék ez időben a közepes családtípusban élt, szemben Aranyosszékkel, nem is szólva Fogaras vidékéről, csak a gyalui vártartományról, ahol a fiúgyerme­kek száma magasabb volt. T. SIMON KINGA

Next