Háromszék, 1992. július (4. évfolyam, 658-680. szám)
1992-07-01 / 658. szám
1992. JÚLIUS 1. ESŐ ELÖL TÓB1 Elkeseredett és kétségbeesett besenyői emberek kerestek fel: néznék meg, hogy a vízkezelőség mit művelt velük. Rájuk eresztette az idei bő esőzések minden levét. Az özönvíz átbújt a vízmű átadásának pillanatában sem működő zsilipeken, rázúdult a körgát alacsonyabb szakaszaira, és átfolyt ezek tetején is. Három család egykor gyönyörű, nagy telkét vette fel a víz. Istállóból, aklokból ki kellett lakoltatni az állatokat, malacozó disznókat, első teheneket. Megteltek a csűrök, a zöldségeskertekben térdig vagy derékig ér az áradás mocskos vize. Volt, aki több tízezer lejt ölt bele abba, hogy kertjét bányameddővel feltöltesse, száztonnás tételekben hordasson trágyát reá, hogy a tó vize fölé ,,mert zöldségesben bő termés legyen. Most ez is elúszott. Mondják, az egyik idős gazdát már harmadszor is szélütés érte... És kérnek, hogy írjuk meg, hátha lenne valami foganatja, mert voltak ők már mindenfelé, tanácshoz, prefektushoz, ömlött belőlük, mint a víz árja, a panasz, de mit sem ért. A gát karbantartói elhanyagolták a dolgukat, berozsdásodtak, degradálódtak a főzsilip alkatrészei, s mikor zúdult rájuk az árvíz, elszakították a drótköteleket. A tó vize felemelkedett a túlfolyóig, mint eddig soha a gát történetében, át is bukott rajta. Rögzítem én is — ki tudja hányadikként! — panaszaikat. Ha tőlem függene, orvosolnám is. Látványként is döbbenetes a kerítések tetején átfolyó víz. A kertekben „szárazdokkra” kihúzott csónakok, amelyek most valahonnét elkószált deszkadarabokkal együtt úszkálnak. Az istenverésként nyakukba folyt szerencsétlenségnek, minden bizonnyal, már a bonyolult főjavítás előtt, az időjárás vet véget. A kisebbik, működő zsilipen ugyanis apránként átcsuroghat annyi víz, hogy a tó szintje visszaessen, lévén azonban, hogy tudok egyet s mást a tóépítés történetéből — ezért is kérnek meg, hogy írjass róluk —, kibuggyan belőlem is, mint a körgát zsilipjein a mocskos lé: ezt a tavaszt többszörösen is elfuserálták, és nem is fog ez normálisan működni talán soha. Tudomásom szerint a baj ott kezdődött, hogy a kivitelezés műszaki tervei szerint a most elárasztott három telket fel kellett volna áldozni. Bármilyen kegyetlen dolog ez, ki kell mondani azért is, hogy más kárán tanulva is elmondhassuk, a természet elemi törvényeivel nem lehet játszani. Mindenféle egyeztetések és egyezkedések révén a három beépített telek maradt a körgáton kívül. Emberileg teljesen érthető a tulajdonos gazdák minden igyekezete, hogy egy életen át, illetve sok generáció révén megépített lakásokat, gazdasági épületet, a jól gondozott belsőségeket megmentsék. Igen ám, de ha a gát kifele nem eresztene vizet, nagy esőzések idején akkor is felvenné ezeket a telkeket a pangó belvíz, a falun át folyó csermelyek hozama. Tulajdonképpen a főgát túlfolyójának szintjéig felmagasodó víznek sem kellene elöntenie lakott területeket. Ez a helyzet. A szinte másfél évtizedig épülő víztározó műszaki hebehurgyaságai most folynak elő, zúdulnak az ott élők csűrébe, pincéjébe, így aztán előáll az a helyzet, hogy a kincset érő élő víznek sem örvendezhet igazán senki, hogy kár és bosszúság ömlik emiatt sokak nyakába. És a bosszúságfolyamnak nincs vége, mert a víz hullámzása, a téli tójég fantasztikus feszítőereje partokat rombol, mos és feszeget alá. Félő, hogy esős esztendőkben a tó besenyői partján majd domboldalak megcsúszásával is kell számolni. A vízparton lévő, nagy istálló magasított kőalapzatát máris kibontotta a jég és a víz. Az egyik téglafal be is omlott a hullámokba. Pedig ez is érték, a falu lakói által kiizzadt, nagy summákat felemésztett vagyon. Ezért is kár. És nagy-nagy kár, hogy a tógazdavállalat képtelen úgy karbantartani a nem is túl bonyolult víztározót működtető berendezéseket, hogy azok, ha valamikor el is követtek építési hibákat, a kívánt vízszintet tartani tudják. Ebből a tóból most hol veszélyesen és kárt okozón csordul ki a víz, hol kiszalad belőle, s hektárnyi területeken marad szárazon a vízvilág. Most éppen apály van. SYLVESTER LAJOS Széljegyzet — alapellenőrzés után Megyénkben a XVIII. század utolsó negyedétől napjainkig — leszámítva a múlt század első évtizedeit — volt, van szakavatott tanfelügyelet. Az 1948- as tanügyi reform táján már divatba jött az iskolák „mennyiségi“ lelátogatása tanévnyitás előtt. Egy orbaiszéki osztatlan iskolába megérkeznek a tanfelügyelők, szám szerint ketten, mivelhogy annyian voltak az akkori Háromszék megyében. Az iskola nyitva, de sehol senki, a tanítólak nyitva, de sehol a mester. . A jó humorú tanfelügyelők egyike visszalépett az iskolába, leemelt egy („A tűzzel játszani nem szabad“) kifüggesztett feliratot, s a tanítói lakás konyhakályhájára (amelyben ropogott az előzőleg megszitott tűz) akasztotta ... A tűzzel játszani a közelmúltban oktalanság volt, ma sem ajánlatos ! Új köntösű alapellenőrzés után is régimódian szusszanunk fel: a víz lefolyt, maradnak a kövek. Már az „előszelek“ hirnökölték : a szándék alapvetően pozitív előjelű, segítőkész, segíteni akaró. Lényegében így is volt ! Számos óralátogatás aprólékos elemzése hasznunkra vált, „hazug füzetek“ nem igényeltettek, a bürokratikus ellenőrző pontoknál („oglinda clasei“) nagyvonalúan átsiklottak — így gyakorlatközpontú, az egyéni autonómiát és az iskolák egyéniségét tiszteletben tartó, a pedagógusi kreativitást nem béklyóba szorító ellenőrzést tartottak feletteseink. Úgy érzem, megoldatlanok maradtak általánosnak mondható, gyógykezelésre szoruló közös gondjaink. Nem a teljesség igényével, „alulról fölfele“ tartással, egyenes gerinccel, elsősorban magamtól, de mindahány szakmabelimtől — sorsunk és hírnevünk jobbítását célzó reménnyel — megkérdem: — Elavult módszerstruktúránk mi módon frissíthető (vagy gyökereiben kiirtandó ?), hogy gyermekkörelbe kerüljön a tananyag ? — Helyes-e, ha a tananyag marad, csökkentett óraszámmal, például az általános iskolai matematika esetében ? — Tudásszintfelmérés eszközölhető-e (előző osztályok ismeretanyagából is) olyan szintézisosztályokban (VIII.), ahol a nebulók 90—95 százaléka nem hajlandó tovább tanulni ? — Költségvetésileg függő iskolák mennyire számlás függvényei „patrónusaiknak“, s a központi iskola lefölözheti-e az anyagiak krémjét a kötelékébe kényszerült (tengődő ! !) kültelki iskola elől... Ez, azt hiszem, mindenütt gond. Kérdések, kérdések, kérdések. Feleljünk rájuk a nagyvakációban. SALAMON FERENC I KUKÁK TERE 1. szám Ülök a negyedik emeleti tömbházlakásomban, városközpontban, az Iskola utca egyik, ablakaival dél felé, a belső udvarra tekintő otthonmunkahelyen. Mikor bő tíz esztendővel ezelőtt részletre megvásároltuk egy Kézdivásárhelyen potom pénzért eladott kertes ház árából, illetve ebből fizettük ki az előleget, úgy tűnt, jó boltot kötöttünk. Elvben ez most is áll, csak gyakorlat változik ránk más irányba. A belső udvari lépcsőház egykoron a viszonylagos csend birodalma felé futtatott, ha kiléptünk a lakásból. Az eredeti terv szerint, ott az aszfaltozott térségnek kis parkkal, gyermekjátszótérrel kellett volna érintkeznie. Az első kellemetlen meglepetés az volt, amikor ennek a belső teres, parkos, játszóhelyes térségnek több mint felét elfoglalták egy négyszintes, előre gyártott elemekből összetákolt, takarás nélküli erkélyeit gatyazászlókkal és lobogó bugyikkal kidíszített, mocskos színű tömbházzal. A sószínű tömbházak ilyenszerű dekorációjának oka nem a jó gusztus hiánya elsősorban, hanem a kényszer. Az összezsúfolt, egymás hegyére-hátára hordott lakónegyedek „természetes”, megtervezett velejárója. A vezetésre szoruló „nyájnép” lakókarámokba sűrítésre olcsóbb, ezek az egymásra emeletezett barakkodók könnyebben közművesíthetők stb., stb. A A központi vezető elme(baj) ezzel a besűrűsítéssel az ellenőrizhetőséget, a kiszolgáltatottságot is biztosította, s mindezt leöntötte „az ország drága földjének takarékos „kihasználását ’ igazoló szószószával. Ez tudjuk, nemcsak a mi lakásunk táján fest így, ilyen az egész város. Az egész ország. A hazai tervezést eluraló helikopterlelátás még a magasból belelát valami rendszert, formai ritmust ezekbe az építészeti gulágokba, ami a földön járó alsó nézetéből kaotikusan észbontó és áttekinthetetlen. Nem emberi léptékű. A lakrészek besűrítése a beköltözöttek halmazát növeli, hiszen ez is a cél. Ezek többsége még termékeny korbéli vagy olyan vidékekről érkezett, ahol a népszaporulat eleve nagyobb. Tíz év alatt a mi „elit” városrészünkben egy népes generáció rajzott ki a beszűkített belső udvarokra és játékterekre. Itt cicáznak, rablópandúroznak a játéktérre telepített szemeteskukák körül, amelyekben, ha csak félig telítettek, cigánypurdék guberálnak s amelyekből szeles időben az undorítóan koszos műanyag zacskókat, papírfecniket az ember élő terére hordja rá a szél. Ezeknek a körülépített belső tereknek még saját szélük is alakult. Egy belső forgószél, tömbháztáji ciklon, ami hihetetlen magasságokba emeli a port, a bűzt, a polisztironzúzalékot s minden egyebet. Ha esős idő van, a kukákból a játszótérre folyik a bűzös szenny le, ami az egykori homokot gödrös, apró tócsákból kirajzolt (egészség)vesztőhellyé alakította. Ezeken a belső betontereken tulajdonképpen pornak akkor illenék lennie, ha afrikai eredetű aszályos légáramlat érkezik felénk. A mi háztáji porunk nem csak belső használatra elegendő, akár exportra is jut belőle. A tömbház előtt talán nyolc talán tíz éve felrobbant és kiégett a transzformátor aszfalt alá bújtatott vezetéke. Többször ástak bombatölcsérnyi nagyságú (és alakú) gödröt. Kijavították, visszatemették. Újraaszfaltozni elfelejtették. Innen például az egyik porforrás a mi belső udvarunkban. A technika groteszk fintora, hogy a trafó vezetéke annak ellenére, hogy a tömbház tetejéről zúdul rá az esővíz, még mindig nem robbant fel. (Megkopogtattam az asztallap alját, holott nem vagyok babonás.) . Tíz nappal ezelőtt gépekkel, kézi munkával végigroncsolták a belső udvar maradék aszfaltját, betonját, és egy furcsa, de hazánkon mindenhol végighúzódó futóárkot ástak. Omló, szakadozó falakkal. A lövészárok utolsó első titkárunk kertes villaházából bújik elő a kerítés alól, majd végigfut a két tömbház közötti kis téren, ahol a parkoló gépkocsik között, fölött és alatt eddig a focimeccsek, különféle aszfaltrajzos és kocsikarcoló játékok folytak/folynak, majd mintha megtorpannak a kukák kemény szagától, s nem óhajtaná elrontani a kukakerítés összeroncsolt fémoszlopainak látványát, hirtelen irányt vált, és nekiiramodik a gyermekjátszótér közepének, jókora gödörré alakul ott át, és megáll. Csupán tíz év alatt annyira degradálódott ez a „kistáj”, hogy elkeseredésében már azt mondja az ember, azoknak van igazuk, akik sorra kitördelik a frissen ültetett csemetéket. Minek ezeknek? Meddig akarnak még élni? Azokat is megértem, akik utánfutós traktorokat, tehergépkocsikat parkoltatnak a sárhegyek között. Mi van itt kímélnivaló? Eddig azt hittem, hogy a belső udvarok takarásába beosonok, akik most már nappal is elvégzik itt a nagyobb dolguk, kényszerű szükségletek által üzettetnek ide be. Nem. Talán a véleményük akarják így kifejezni rólunk, akik tűrjük ezt. SYLVESTER LAJOS (ALBERT LEVENTE felvétele) Háromszék 4