Háromszék, 1992. július (4. évfolyam, 658-680. szám)

1992-07-01 / 658. szám

1992. JÚLIUS 1. ESŐ ELÖL TÓB1 Elkeseredett és kétségbeesett besenyői emberek kerestek fel: néznék meg, hogy a vízkezelőség mit művelt velük. Rájuk eresztette az idei bő esőzések minden levét. Az özönvíz átbújt a víz­mű átadásának pillanatában sem mű­ködő zsilipeken, rázúdult a körgát ala­csonyabb szakaszaira, és átfolyt ezek tetején is. Három család egykor gyö­nyörű, nagy telkét vette fel a víz. Is­tállóból, aklokból ki kellett lakoltatni az állatokat, malacozó disznókat, első teheneket. Megteltek a csűrök, a zöld­ségeskertekben térdig vagy derékig ér az áradás mocskos vize. Volt, aki több tízezer lejt ölt bele abba, hogy kertjét bányameddővel feltöltesse, száztonnás tételekben hordasson trágyát reá, hogy a tó vize fölé ,,mert zöldségesben bő ter­més legyen. Most ez is elúszott. Mond­ják, az egyik idős gazdát már harmad­szor is szélütés érte... És kérnek, hogy írjuk meg, hátha lenne valami foga­natja, mert voltak ők már mindenfelé, tanácshoz, prefektushoz, ömlött belő­lük, mint a víz árja, a panasz, de mit sem ért. A gát karbantartói elhanya­golták a dolgukat, berozsdásodtak, deg­radálódtak a főzsilip alkatrészei, s mikor zúdult rájuk az árvíz, elszakí­tották a drótköteleket. A tó vize fele­melkedett a túlfolyóig, mint eddig so­ha a gát történetében, át is bukott raj­ta. Rögzítem én is — ki tudja hánya­dikként! — panaszaikat. Ha tőlem füg­gene, orvosolnám is. Látványként is döbbenetes a kerítések tetején átfolyó víz. A kertekben „szárazdokkra” kihú­zott csónakok, amelyek most valahon­­nét elkószált deszkadarabokkal együtt úszkálnak. Az istenverésként nyakuk­ba folyt szerencsétlenségnek, minden bizonnyal, már a bonyolult főjavítás előtt, az időjárás vet véget. A kisebbik, működő zsilipen ugyanis apránként át­csuroghat annyi víz, hogy a tó szintje visszaessen, lévén azonban, hogy tu­dok egyet s mást a tóépítés történeté­ből — ezért is kérnek meg, hogy írjass róluk —, kibuggyan belőlem is, mint a körgát zsilipjein a mocskos lé: ezt a tavaszt többszörösen is elfuserálták, és nem is fog ez normálisan működni talán soha. Tudomásom szerint a baj ott kezdődött, hogy a kivitelezés mű­szaki tervei szerint a most elárasztott három telket fel kellett volna áldozni. Bármilyen kegyetlen dolog ez, ki kell mondani azért is, hogy más kárán ta­nulva is elmondhassuk, a természet e­­lemi törvényeivel nem lehet játszani. Mindenféle egyeztetések és egyezke­dések révén a három beépített telek maradt a körgáton kívül. Emberileg teljesen érthető a tulajdonos gazdák minden igyekezete, hogy egy életen át, illetve sok generáció révén megépített lakásokat, gazdasági épületet, a jól gondozott belsőségeket megmentsék. I­­gen ám, de ha a gát kifele nem eresz­tene vizet, nagy esőzések idején akkor is felvenné ezeket a telkeket a pangó belvíz, a falun át folyó csermelyek hozama. Tulajdonképpen a főgát túl­folyójának szintjéig felmagasodó víz­nek sem kellene elöntenie lakott terü­leteket. Ez a helyzet. A szinte másfél évtizedig épülő víz­tározó műszaki hebehurgyaságai most folynak elő, zúdulnak az ott élők csű­rébe, pincéjébe, így aztán előáll az a helyzet, hogy a kincset érő élő víznek sem örvendezhet igazán senki, hogy kár és bosszúság ömlik emiatt sokak nya­kába. És a bosszúság­folyamnak nincs vége, mert a víz hullámzása, a téli tó­jég fantasztikus feszítőereje partokat rombol, mos és feszeget alá. Félő, hogy esős esztendőkben a tó besenyői part­ján majd domboldalak megcsúszásával is kell számolni. A vízparton lévő, nagy istálló magasított kőalapzatát máris ki­bontotta a jég és a víz. Az egyik tégla­fal be is omlott a hullámokba. Pedig ez is érték, a falu lakói által kiizzadt, nagy summákat felemésztett vagyon. Ezért is kár. És nagy-nagy kár, hogy a tógazda­­vállalat képtelen úgy karbantartani a nem is túl bonyolult víztározót mű­ködtető berendezéseket, hogy azok, ha valamikor el is követtek építési hibá­kat, a kívánt vízszintet tartani tudják. Ebből a tóból most hol veszélyesen és kárt okozón csordul ki a víz, hol ki­szalad belőle, s hektárnyi területeken marad szárazon a vízvilág. Most ép­pen apály van. SYLVESTER LAJOS Széljegyzet — alapellenőrzés után Megyénkben a XVIII. század utolsó negyedétől napjainkig — leszámítva­­ a múlt század első évtizedeit — volt, van szakavatott tanfelügyelet. Az 1948- as tanügyi reform táján már divatba jött az iskolák „mennyiségi“ lelátoga­­tása tanévnyitás előtt. Egy orbaiszéki osztatlan iskolába megérkeznek a tan­­felügyelők, szám szerint ketten, mivelhogy annyian voltak az akkori Három­szék megyében. Az iskola nyitva, de sehol senki, a tanítólak nyitva, de se­hol a mester. . A jó humorú tanfelügyelők egyike visszalépett az iskolába, leemelt egy („A tűzzel játszani nem szabad“) kifüggesztett feliratot, s a tanítói lakás konyhakályhájára (amelyben ropogott az előzőleg megszitott tűz) akasztotta ... A tűzzel játszani a közelmúltban oktalanság volt, ma sem ajánlatos ! Új köntösű alapellenőrzés után is régimódian szusszanunk fel: a víz lefolyt, maradnak a kövek. Már az „előszelek“ hirnökölték : a szándék alapvetően pozitív előjelű, segítőkész, segíteni akaró. Lényegében így is volt ! Számos óralátogatás ap­rólékos elemzése hasznunkra vált, „hazug füzetek“ nem igényeltettek, a bürokratikus ellenőrző pontoknál („oglinda clasei“) nagyvonalúan átsiklot­tak — így gyakorlatközpontú, az egyéni autonómiát és az iskolák egyénisé­gét tiszteletben tartó, a pedagógusi kreativitást nem béklyóba szorító ellen­őrzést tartottak feletteseink. Úgy érzem, megoldatlanok maradtak általánosnak mondható, gyógyke­zelésre szoruló közös gondjaink. Nem a teljesség igényével, „alulról fölfele“ tartással, egyenes gerinccel, elsősorban magamtól, de mindahány szakma­­belimtől — sorsunk és hírnevünk jobbítását célzó reménnyel — megkérdem: — Elavult módszerstruktúránk mi módon frissíthető (vagy gyökereiben kiirtandó ?), hogy gyermekkörelbe kerüljön a tananyag ? — Helyes-e, ha a tananyag marad, csökkentett óraszámmal, például az általános iskolai matematika esetében ? — Tudásszintfelmérés eszközölhető-e (előző osztályok ismeretanyagából is) olyan szintézisosztályokban (VIII.), ahol a nebulók 90—95 százaléka nem hajlandó tovább tanulni ? — Költségvetésileg függő iskolák mennyire számlás­ függvényei „patró­­nusaiknak“, s a központi iskola lefölözheti-e az anyagiak krémjét a köteléké­be kényszerült (tengődő ! !) kültelki iskola elől... Ez, azt hiszem, minde­nütt gond. Kérdések, kérdések, kérdések. Feleljünk rájuk a nagyvakációban. SALAMON FERENC I KUKÁK TERE 1. szám Ülök a negyedik emeleti tömb­­házlakásomban, városközpontban, az Iskola utca egyik, ablakaival dél felé, a belső udvarra tekintő otthon­munkahelyen. Mikor bő tíz eszten­dővel ezelőtt részletre megvásárol­tuk egy Kézdivásárhelyen potom pénzért eladott kertes ház árából, illetve ebből fizettük ki az előleget, úgy tűnt, jó boltot kötöttünk. Elv­ben ez most is áll, csak gyakorlat változik ránk más irányba. A belső udvari lépcsőház egykoron a vi­szonylagos csend birodalma felé futtatott, ha kiléptünk a lakásból. Az eredeti terv szerint, ott az asz­faltozott térségnek kis parkkal, gyermekjátszótérrel kellett volna érintkeznie. Az első kellemetlen meglepetés az volt, amikor ennek a belső teres, parkos, játszóhelyes térségnek több mint felét elfoglalták egy négyszintes, előre gyártott ele­mekből összetákolt, takarás nélküli erkélyeit gatyazászlókkal és lobogó bugyikkal kidíszített, mocskos színű tömbházzal. A sószínű tömbházak ilyenszerű dekorációjának oka nem a jó gusztus hiánya elsősorban, ha­nem a kényszer. Az összezsúfolt, egymás hegyére-hátára hordott la­kónegyedek „természetes”, megter­vezett velejárója. A vezetésre szo­ruló „nyájnép” lakókarámokba sű­rítésre olcsóbb, ezek az egymásra emeletezett barakkodók könnyeb­ben közművesíthetők stb., stb. A A központi vezető elme(baj) ezzel a besűrűsítéssel az ellenőrizhetősé­get, a kiszolgáltatottságot is biztosí­totta, s mindezt leöntötte „az ország drága földjének takarékos „kihasz­nálását ’ igazoló szószószával. Ez tud­juk, nemcsak a mi lakásunk táján fest így, ilyen az egész város. Az egész ország. A hazai tervezést el­uraló helikopterlelátás még a ma­gasból belelát valami rendszert, for­mai ritmust ezekbe az építészeti gulágokba, ami a földön járó alsó nézetéből kaotikusan észbontó és át­tekinthetetlen. Nem emberi léptékű. A lakrészek besűrítése a beköltözöt­­tek halmazát növeli, hiszen ez is a cél. Ezek többsége még termékeny korbéli vagy olyan vidékekről érke­zett, ahol a népszaporulat eleve na­gyobb. Tíz év alatt a mi „elit” vá­rosrészünkben egy népes generáció rajzott ki a beszűkített belső udva­rokra és játékterekre. Itt cicáznak, rablópandúroznak a játéktérre tele­pített szemeteskukák körül, ame­lyekben, ha csak félig telítettek, ci­­gánypurdék guberálnak s amelyek­ből szeles időben az undorítóan ko­szos műanyag zacskókat, papírfecni­ket az ember élő terére hordja rá a szél. Ezeknek a körülépített belső tereknek még saját szélük is alakult. Egy belső forgószél, tömbháztáji ciklon, ami hihetetlen magasságok­ba emeli a port, a bűzt, a polisz­­tironzúzalékot s minden egyebet. Ha esős idő van, a kukákból a ját­szótérre folyik a bűzös szenny le, ami az egykori homokot gödrös, apró tó­csákból kirajzolt (egészség)vesztő­­hellyé alakította. Ezeken a belső be­tontereken tulajdonképpen pornak akkor illenék lennie, ha afrikai ere­detű aszályos légáramlat érkezik fe­lénk. A mi háztáji porunk nem csak belső használatra elegendő, akár ex­portra is jut belőle. A tömbház előtt talán nyolc talán tíz éve felrobbant és kiégett a transzformátor aszfalt alá bújtatott vezetéke. Többször ás­tak bombatölcsérnyi nagyságú (és a­­lakú) gödröt. Kijavították, visszate­mették. Újraaszfaltozni elfelejtet­ték. Innen például az egyik porfor­rás a mi belső udvarunkban. A technika groteszk fintora, hogy a trafó vezetéke annak ellenére, hogy a tömbház tetejéről zúdul rá az eső­víz, még mindig nem robbant fel. (Megkopogtattam az asztallap alját, holott nem vagyok babonás.) . Tíz nappal ezelőtt gépekkel, kézi munkával végigroncsolták a belső udvar maradék aszfaltját, betonját, és egy furcsa, de hazánkon minden­hol végighúzódó futóárkot ástak. Omló, szakadozó falakkal. A lövész­árok utolsó első titkárunk kertes villaházából bújik elő a kerítés a­­lól, majd végigfut a két tömbház közötti kis téren, ahol a parkoló gépkocsik között, fölött és alatt ed­dig a focimeccsek, különféle asz­faltrajzos és kocsikarcoló­ játékok folytak/folynak, majd mintha meg­torpannak a kukák kemény szagától, s nem óhajtaná elrontani a kuka­­kerítés összeroncsolt fémoszlopainak látványát, hirtelen irányt vált, és nekiiramodik a gyermekjátszótér kö­zepének, jókora gödörré alakul ott át, és megáll. Csupán tíz év alatt annyira degradálódott ez a „kistáj”, hogy elkeseredésében már azt mond­ja az ember, azoknak van igazuk, akik sorra kitördelik a frissen ül­tetett csemetéket. Minek ezeknek? Meddig akarnak még élni? Azokat is megértem, akik utánfutós trakto­rokat, tehergépkocsikat parkoltat­nak a sárhegyek között. Mi van itt kímélnivaló? Eddig azt hittem, hogy a belső udvarok takarásába beoso­nok, akik most már nappal is el­végzik itt a nagyobb dolguk, kény­szerű szükségletek által üzettetnek ide be. Nem. Talán a véleményük akarják így kifejezni rólunk, akik tűrjük ezt. SYLVESTER LAJOS (ALBERT LEVENTE felvétele) Háromszék 4

Next