Háromszék, 1993. március (5. évfolyam, 823-844. szám)
1993-03-13 / 832. szám
KILENCVENHAT ÉV BORTON Március 15-én Sepsiszentgyörgyöst, a központi park '48-as emlékművénél, az idén immár negyedszer, elsőként hat férfi helyezi el a megemlékezés koszorúit Természetes előjoguk ez, amíg élnek. Olyannyira, hogy a legproblematikusabb március idusát idéző ünnepség előkészítése idején, '90 márciusában a megyei rendőrparancsnokságra összehívott programegyeztető megbeszélésen, amelyen jelen volt, természetesen, a kormánymegbízott (az ideiglenesé), ez volt a tervezett ünneplési forgatókönyv egyetlen pontja, amellyel kapcsolatosan senkinek sem volt ellenvetése. Illetve csak annyi, hogy a koszorúkon ne legyen piros-fehér-zöld szalag Természetesen, volt magyar háromszínű is Nos, honnan ez az életük végéig tartó koszorúzási előjog? Ennek előtörténetét Jancsó Csabával negyedszázados barátságunk során nem először idézük fel, hisz régi ismeretségünk életre hívója is az, ami egykoron velük a körül az emlékmű körül történt. Egy friss beszélgetésben ennek emlékcserepeit és kálváriás következményeit idézzük fel. KOSZORÚZÁS 32 ÉV MÚLTÁN — Csaba, '90 márciusában számítottatok-e rá, hogy ti helyeztek elsőként koszorút az emlékműre ? — Hogy őszinte legyek, számítottunk. Én most már hagynám, hogy mások is koszorúzzanak, csak mint szemlélő néztem. De az az első, az igazság az, bennünket megilletett. — Kik is vagytok ti, első koszorúelhelyezők ? — Két-három éven át hatan voltunk: Bordás Attila, Gyertyánosi Gábor, Jancsó Sándor, Jancsó Csaba, Molnár Béla és Szabó Lajos. — Csak hatan kellene ott lennetek? — Nem. De ennyien vagyunk itthon, összesen kilencen voltunk. Hiányzik Szalay Attila, akit életünkben először a tárgyaláson láttunk. Róla azt mondták, hogy ő a főnök. Mert kellett egy nagykorú „főnök“ is közénk. Gyertyánosi Gabi és Szabó Lajos kivételével mi mind kiskorúak voltunk. Sándor Csaba Svédországban él, Gyertyánosi Csaba Németországban. Velük együtt lennénk kilencen. — Mesélj a koszorúzások előtörténetéről ... — Először '57-ben koszorúztunk. De csak '58-ban kaptak el. Mert azt kell mondjam, hogy elkaptak. — Hány évesek voltatok? — Én a tizenhetet már'"„benn“ töltöttem. Mint elítélt. Tizenhat-tizenhét felé tartottunk életkorban. — Amikor '58-ban elkaptak, kik helyezték el az emlékműnél a koszorúkat? — Bordás, Gyertyánosi és Jancsó Sándor. '58-ban, '57-ben Bordás, Jancsó, Gyertyánosi és én. — Akkor, '58-ban te ott sem voltál. Az ítéletnél, a te esetedben, az '57-es koszorúzást „honorálták"? — Én már nem is tudom, hogy '58- ban miért is nem voltam jelen. Nem tudtam ellógni, vagy nem engedtek el. Ilyesmi lehetett. A koszorúkészítésben '58-ban is segítettem, csak nem voltam jelen, amikor vitték. — Milyenek voltak azok a koszorúk? Hogyan készítettétek? — Ha jól emlékszem, ötvenhétben nagynénémnek nagybátyám, olyan féljózan állapotban, március 8-ra, nők napjára vett egy kosár szegfűt. Én azt elkértem tőle. A temetőben kerítettünk egy koszorúkávát, fenyőágból készítettünk egy szép koszorút, a szegfűt, erre ráraktuk, ötvennyolcban upyan így történt. Aztán este, a sötétség leple alatt elvittük, ötvenhétben Simon ment a dolog, de nagy port vertek át körülötte, ötvennyolcra már fel voltak készülve. Először váratlanul érte a kék szemű fiúkat az egész. Biztosak lehettek a dolgukban, nem is mertek volna arra gondolni, hogy valakinek van ehhez, az akkori hangulatban, bátorsága ... — Ti az első koszorúitokat láttátok-e az emlékműnél? — Reggel úgy mentünk iskolába, hogy „véletlenül“ útba ejtsük az emlékművet. Nyolckor még ott volt. — És ötvennyolcig nem szivárgott ki semmi hatotok közül, a kik a tiltott megemlékezésben résztvételek? — Nem. Nem is nagyon meséltünk róla. Élveztük, hogy milyen nagy asürgés-forgás. Mi az iskolában s azon kül is egy csapatba tartoztunk. Találkozgattunk, eltárgyaltuk, hol mi történik. Bújtuk a rádiót. Már akinek volt. — Az ötvennyolcas lebukás hogy történt ? — A parkban, a színházzal szemben építettek egy nagy víztartályt. Azt gyékénykerítéssel körbefogták. Bordás Bandi bácsi, a koszorúzó Attilának az édesapja volt a munkavezető. Ő 14 én olyan utasítást kapott, hogy a gyékénybe vágjon valami kukucskáló ablakocskákat. Bandi bácsi nem gondolt semmi rosszra, és megcsináltatta. Nem sejtette, hogy majd éppen a fiát nézik rajta. Munka végeztével a kaput bezárták, és hazamentek. A „fiúk“ oda beültek. És nemcsak oda, mert az egész park tele volt velük. Attiláék próbáltak elszaladni. Akkor egyedül Attilát kapták el. Másoknak sikerült elfutniuk. Gyertyánosi és Jancsó Sanyi atlétizáló fiúk voltak, jól tudtak futni. Attilát kézbe vették, a két karját kicsavarták, közben kapott egy párat, úgy, hogy az orrából ömlött a vér. A koszorút a nyakába akasztották, s úgy vitték be a szekura. Ott nem volt kiút, meg kellett mondania, hogy kikkel volt. Hajnalban Csabáékat is felverték. Én reggel hat óra körül arra ébredtem, hogy bejött Gyertyánosi Bandi bácsi, Bordás Bandi bácsi, és azt kérdezték: mi történt a gyerekekkel? Ők még nem tudták. Mondtam, hogy én sem tudok semmiről semmit. Én itthon voltam. Ők mondták meg, hogy az éjjel elvitték Gyertyánosi Csabát és Jancsó Sanyit. Amikor mentem az iskolába, a Mikó előtt álldogált egy öreg. Egy falusi bácsi. — Nem ismeri véletlenül Jancsó Sándort ? — kérdezett engem. —• Tessék megnézni, kaptam egy táskát... — Nem tudom. Sanyinál miért volt este táska, lehet, haza se ment volt azelőtt. Ahogy kergették, biztos, vagy elejtette, vagy eldobta. Az öreg kapus volt valahol, s ahogy ment haza, megtalálta. Én már nem tudtam visszaadni Sanyinak. Odaadtara valakinek a kollégák közül. Ő már nem volt ott. S egy fél óra múlva én sem. — Téged hogy fogtak le ? — A fizikumban volt kémiaóránk Demével. Fél kilenc felé jött Albert Ernő, az akkori igazgatónk, kihívott, és kinn vártak a kék szemű fiúk. Ernő megkérdezte, hogy mit tettetek? Én azt mondtam: semmit. Szóval, a folyosón vártak. Ez a Szabó Lajos és Vida Bálint, ők kísértek be a szekura. Vidáról nem mondhatok semmit. Nem szólt egy szót sem. Lódenben volt, zsebre tette a kezét, s hallgatott. Ez a kicsike, ez a Szabó, ez volt az agresszív. Szökött nekem minden percen. Aztán bevittek a szekura, a mostani Gödri Ferenc utcába, s háromnegyed kilenckor négyünket — Gyertyánosit, Bordást, Jancsó Sándort és Jancsó Csabát — betettek egy Landroverbe, az öreg Bölöni volt a pilóta, s egy százados kísért fegyverrel, és így vittek fel Marosvásárhelyre. Délután ötkor ott voltunk. — Az úton beszélgettetek ? — Igen. A bogáti erdőnél megálltak. Ott van egy forrás, bal kéz felől, a nagy kanyar előtt. Vizet ittak. Azalatt egypár szót váltottunk. — Akkor mire számítottatok, sejtettétek-e, hogy mi lesz ezek után? — Mi gondoltuk, hogy ennek nem lesz jó vége. Egy kicsit megleckéztetnek, esetleg kirúgnak a suliból, aztán jövőben visszavesznek ... s ehhez hasonlók. Nem mértük fel mi akkor, nem tartottuk olyan tragikusnak az egészet. Vásárhelyen aztán lassacskán rájöttünk, hogy nem gyermekjáték a miénk. Faggattak, vallattak külön-külön. Akkor úgy elválasztottak, hogy egyszer sem találkoztunk a tárgyalás napjáig. — Kik vallattak ? — A kihallgatóosztály főnöke, Bartos, egy őrnagy, egy borzasztó polgár volt. Bartos és Bölöni. Két szadista. — Mi az, hogy szadista ? — Az például, hogy kinyírták a Jehovistáknak a máját. Az egésznek, addig ütötték, amíg az egész májbeteg lett. Megvoltak ehhez a fogásaik. Megragadták a kabátot az emberen, magukhoz rántották, s ököllel betartottak a májához. Ez, ha sokat ismételték, elég volt. Ott volt, például. Kapás János, jehovista volt. Kikészítették a máját. — Téged megvertek-e? — Nem, te. Szerencsére én átkerültem egy Vajda János nevezetű polgárhoz — most is él valahol Vásárhelyen —, nekem azt adta be, hogy matematikatanár. Ez nem volt olyan durva pasas. Azonkívül, hogy délelőtt, délután hosszú órákon keresztül faggatott ... — És miket kérdeztek ? — Hát belőlünk csináltak egy nagy szervezetet. A jegyzőkönyvek alapján. Akár aláírtad, akár nem, ők összehozták. Ez volt a Székely Ifjak Társasága eredetileg. A SZIT. Aztán SZISZ-t csináltak belőle. Székely Ifjak Szervezete. Mi „fel akartuk a fél világot borítani“. S úgy akartuk, hogy '56 után, a magyarországiak példájára, valamit mi is kezdjünk itt. — És a forgatókönyv szerint mivel kezdtétek volna ? — Te, az igazság az, hogy ha valami történik itt, a Mikó ment volna! A fiatalság. Olyan volt a hangulat. A húrok mindenkiben feszültek. Nem létezett semmiféle szervezet, de ha valami kinn történik, a mikósok a kapun kijöttek volna. Lett volna szervezet egyik percről a másikra. A nép hallgatta a rádiót. Tisztában voltunk mindennel. Az iskolában is egész nap ezt osztottuk. — Nos, Vásárhelyen végül is „jól össze tudták hozni" azt a bizonyos SZISZ-t ? — Hát hogyne ! összehozták azok mindenkiről. Ahol három ember volt, az már szervezet. Visszaemlékszem a FÖKSZ-re. — Hát az meg mi ? — Az a Füles öreg Kulákok Szervezete volt. Vagy négy öreg kulákból, hetvenen jóval felüliekből, olyan komoly „szervezetet“ gyártottak, hogy mindeniket elítélték tíz-tizenöt évre. Aki nem csinált semmit, az kapott öt esztendőt, ha valamit beszéltél, akkor tízet, s ha többet beszéltél, tizen felül. — Meddig voltatok vizsgálati fogságban ? — Március 15-től június 3-ig. Ekkor volt a tárgyalás. Reggeltől késő estig. Eddig a dátumig szünet-szakadatlan vallattak. Ünnepnapokon is, még május elsején is. Mikor összeállították a dossziét, úgy a vége felé, akkor, mondjuk, egy hetet nem zaklattak. Csak úgy ki-kihívtak. Tárgyalás előtt ideadták az ügycsomót, hogy olvassuk el. A mások vallomásait is. Ebből kiderült, hogy a szervezet nagyon szépen fel van építve. A vád — nekem van aktám erről — „a társadalom megdöntésére szervezett összeesküvés“ volt. A tárgyaláson egy Cazannevezetű ügyész horthysta-fasiszta mindenféléknek lehordott, s kérte a halálbüntetésünket. Még mi is röhögtük. Mert az ember beleszokik. Én az első három nap után voltam a mélyponton, amikor behozták a pokrócot, a párnát s a lepedőt. Akkor jöttem rá, hogy itt nem két-három napról vagy egy hétről van szó. Mikor az ajtón kivittek a szeku épületében a vécére, sötét szemüveget tettek, s úgy kísértek. Vezettek a labirintusban. A tárgyaláson mindeniket kihallgatták külön-külön. Fontossági sorrendben. A legfontosabb ez a Szalay Attila volt, akit nem is ismertünk Meghalt a börtönben. Mint vezért építették be a szervezetbe. 18 évet kapott szegény. Mindent ránk hordtak. Ha elismerted, ha nem, mindegy volt — Tartsunk egy kis szünetet? Egyetlen lapszámba úgysem fér bele az egész. — Tartsunk... SYLVESTER LAJOS . vs. 1991. MÁRCIUS I. HAKUMSZtü•I