Háromszék, 1993. március (5. évfolyam, 823-844. szám)

1993-03-13 / 832. szám

KILENCVENHAT ÉV BORTON Március 15-én Sepsiszentgyörgyöst, a központi park '48-as emlékművénél, az idén immár negyedszer, elsőként hat férfi helyezi el a megemlékezés koszorúit Természetes előjoguk ez, amíg élnek. Olyannyira, hogy a leg­problematikusabb március idusát idéző ünnepség előkészítése idején, '90 már­ciusában a megyei rendőrparancsnokságra összehívott programegyeztető megbeszélésen, amelyen jelen volt, természetesen, a kormánymegbízott (az ideiglenesé), ez volt a tervezett ün­neplési forgatókönyv egyetlen pontja, amellyel kapcsolatosan senkinek sem volt ellenvetése. Illetve csak annyi, hogy a koszorúkon ne legyen piros-fehér-zöld szalag Természetesen, volt magyar háromszínű is Nos, honnan ez az életük végéig tartó koszorúzási előjog? Ennek előtörténetét Jancsó Csabával negyedszázados barátságunk során nem először idéz­ük fel, hisz régi ismeretségünk életre hívója is az, ami egykoron velük a körül az emlékmű körül történt. Egy friss beszélge­tésben ennek em­lékcserepeit és kálváriás következményeit idézzük fel. KOSZORÚZÁS 32 ÉV MÚLTÁN — Csaba, '90 márciusában szá­mítottatok-e rá, hogy ti helyeztek elsőként koszorút az emlékműre ? — Hogy őszinte legyek, számítot­tunk. Én most már hagynám, hogy mások is koszorúzzanak, csak mint szemlélő néztem. De az az első, az igazság az, bennünket megilletett. — Kik is vagytok ti, első koszo­rúelhelyezők ? — Két-három éven át hatan vol­tunk: Bordás Attila, Gyertyánosi Gá­bor, Jancsó Sándor, Jancsó Csaba, Molnár Béla és Szabó Lajos. — Csak hatan kellene ott lenne­tek? — Nem. De ennyien vagyunk itt­hon, összesen kilencen voltunk. Hi­ányzik Szalay Attila, akit életünkben először a tárgyaláson láttunk. Róla azt mondták, hogy ő a főnök. Mert kellett egy nagykorú „főnök“ is kö­zénk. Gyertyánosi Gabi és Szabó La­jos kivételével mi mind kiskorúak voltunk. Sándor Csaba Svédországban él, Gyertyánosi Csaba Németország­ban. Velük együtt lennénk kilencen. — Mesélj a koszorúzások előtör­ténetéről ... — Először '57-ben koszorúztunk. De csak '58-ban kaptak el. Mert azt kell mondjam, hogy elkaptak. — Hány évesek voltatok? — Én a tizenhetet már'"„benn“ töl­töttem. Mint elítélt. Tizenhat-tizenhét felé tartottunk életkorban. — Amikor '58-ban elkaptak, kik helyezték el az emlékműnél a ko­szorúkat? — Bordás, Gyertyánosi és Jancsó Sándor. '58-ban, '57-ben Bordás, Jan­csó, Gyertyánosi és én. — Akkor, '58-ban te ott sem vol­tál. Az ítéletnél, a te esetedben, az '57-es koszorúzást „honorálták"? — Én már nem is tudom, hogy '58- ban miért is nem voltam jelen. Nem tudtam ellógni, vagy nem engedtek el. Ilyesmi lehetett. A koszorúkészí­tésben '58-ban is segítettem, csak nem voltam jelen, amikor vitték. — Milyenek voltak azok a ko­szorúk? Hogyan készítettétek? — Ha jól emlékszem, ötvenhétben nagynénémnek nagybátyám, olyan fél­­józan állapotban, március 8-ra, nők napjára vett egy kosár szegfűt. Én azt elkértem tőle. A temetőben­ kerí­tettünk egy koszorúkávát, fenyőágból készítettünk egy szép koszorút, a szeg­fűt, erre ráraktuk, ötvennyolcban u­­py­an így történt. Aztán este, a sötétség leple alatt elvittük, ötvenhétben Si­mon ment a dolog, de nagy port ver­tek át­ körülötte, ötvennyolcra már fel voltak készülve. Először váratlanul érte a kék szemű fiúkat az egész. Biztosak lehettek a dolgukban, nem is mertek volna arra gondolni, hogy valakinek van ehhez, az akkori han­gulatban, bátorsága ... — Ti az első koszorúitokat lát­tátok-e az emlékműnél? — Reggel úgy mentünk iskolába, hogy „véletlenül“ útba ejtsük az em­lékművet. Nyolckor még ott volt. — És ötvennyolcig nem szivár­gott ki semmi hatotok közül, a­­ kik a tiltott megemlékezésben részt­vé­telek? — Nem. Nem is nagyon meséltünk róla. Élveztük, hogy milyen nagy a­­sürgés-forgás. Mi az iskolában s a­­zon k­­ül is egy csapatba tartoztunk. Találkozgattunk, eltárgyaltuk, hol mi történik. Bújtuk a rádiót. Már akinek volt. — Az ötvennyolcas lebukás hogy történt ? — A parkban, a színházzal szem­ben építettek egy nagy víztartályt. Azt­ gyékénykerítéssel körbefogták. Bordás Bandi bácsi, a koszorúzó Attilának az édesapja volt a munkavezető. Ő 14 én olyan utasítást kapott, hogy a gyé­kénybe vágjon valami kukucskáló ablakocskákat. Bandi bácsi nem gon­dolt semmi rosszra, és megcsináltatta. Nem sejtette, hogy majd éppen a fiát nézik rajta. Munka végeztével a ka­put bezárták, és hazamentek. A „fi­úk“ oda beültek. És nemcsak oda, mert az egész park tele volt velük. Attiláék próbáltak elszaladni. Akkor egyedül Attilát kapták el. Másoknak sikerült elfutniuk. Gyertyánosi és Jancsó Sanyi atlétizáló fiúk voltak, jól tudtak futni. Attilát kézbe vették, a két karját­ kicsavarták, közben ka­pott egy párat, úgy, hogy az orrából ömlött a vér. A koszorút a nyakába akasztották, s úgy vitték be a szekura. Ott nem volt kiút, meg kellett mon­dania, hogy kikkel volt. Hajnalban Csabáékat is felverték. Én reggel hat óra körül arra ébredtem, hogy be­jött Gyertyánosi Bandi bácsi, Bordás Bandi bácsi, és azt kérdezték: mi történt­ a gyerekekkel? Ők még nem tudták. Mondtam, hogy én sem tudok semmiről semmit. Én itthon voltam. Ők mondták meg, hogy az éjjel el­vitték Gyertyánosi Csabát és Jancsó Sanyit. Amikor mentem az iskolába, a Mikó előtt álldogált egy öreg. Egy falusi bácsi. — Nem ismeri véletle­nül Jancsó Sándort ? — kérdezett en­gem. —• Tessék megnézni, kaptam egy táskát­... — Nem tudom. Sa­nyinál miért­ volt este táska, lehet, haza se ment volt azelőtt. Ahogy ker­gették, biztos, vagy elejtette, vagy el­dobta. Az öreg kapus volt valahol, s ahogy ment haza, megtalálta. Én már nem­ tudtam visszaadni Sanyinak. O­­d­aad­tara valakinek a kollégák közül. Ő már nem volt ott­. S egy fél óra múlva én sem. — Téged hogy fogtak le ? — A fizikumban volt kémiaóránk Dem­ével. Fél kilenc felé jött Albert Ernő, az akkori igazgatónk, kihívott, és kinn vártak a kék szemű fiúk. Er­nő megkérdezte, hogy mit tettetek? Én azt mondtam: semmit. Szóval, a folyosón vártak. Ez a Szabó Lajos és Vida Bálint, ők kísértek be a szeku­ra. Vidáról nem mondhatok semmit. Nem szólt egy szót sem. Lódenben volt, zsebre tette a kezét, s hallgatott. Ez a kicsike, ez a Szabó, ez volt az agresszív. Szökött nekem minden percen. Aztán bevittek a szekura, a mostani Gödri Ferenc utcába, s há­romnegyed kilenckor négyünket — Gyertyánosit, Bordást, Jancsó Sán­dort és Jancsó Csabát — betettek egy Landroverbe, az öreg Bölöni volt a pilóta, s egy százados kísért fegyver­rel, és így vittek fel Marosvásárhely­re. Délután ötkor ott voltunk. — Az úton beszélgettetek ? — Igen. A bogáti erdőnél megáll­tak. Ott van egy forrás, bal kéz fe­lől, a nagy kanyar előtt. Vizet ittak. Azalatt egypár szót váltottunk. — Akkor mire számítottatok, sej­­tettétek-e, hogy mi lesz ezek után? — Mi gondoltuk, hogy ennek nem lesz jó vége. Egy kicsit megleckéztet­nek, esetleg kirúgnak a suliból, az­tán jövőben visszavesznek ... s ehhez hasonlók. Nem mértük fel mi akkor, nem tartottuk olyan tragikusnak az egészet. Vásárhelyen aztán lassacskán rájöttünk, hogy nem gyermekjáték a miénk. Faggattak, vallattak külön-kü­­lön. Akkor úgy elválasztottak, hogy egyszer sem találkoztunk a tárgyalás napjáig. — Kik vallattak ? — A kihallgatóosztály főnöke, Bartos, egy őrnagy, egy borzasztó pol­gár volt. Bartos és Bölöni. Két sza­dista. — Mi az, hogy szadista ? — Az például, hogy kinyírták a Je­­hovistáknak a máját. Az egésznek, addig ütötték, amíg az egész májbeteg lett. Megvoltak ehhez a fogásaik. Megragadták a kabátot az emberen, magukhoz rántották, s ököllel be­tartottak a májához. Ez, ha sokat is­mételték, elég volt. Ott volt, például. Kapás János, jehovista volt. Kiké­szítették a máját. — Téged megvertek-e? — Nem, te. Szerencsére én átkerül­tem egy Vajda János nevezetű pol­gárhoz — most is él valahol Vásár­helyen —, nekem­­ azt adta be, hogy matematikatanár. Ez nem volt olyan durva pasas. Azonkívül, hogy délelőtt, délután hosszú órákon keresztül fag­gatott ... — És miket kérdeztek ? — Hát belőlünk csináltak egy nagy szervezetet. A jegyzőkönyvek alapján. Akár aláírtad, akár nem, ők összehoz­ták. Ez volt a Székely Ifjak Társasá­ga eredetileg. A SZIT. Aztán SZISZ-t csináltak belőle. Székely Ifjak Szer­vezete. Mi „fel akartuk a fél világot borítani“. S úgy akartuk, hogy '56 u­­tán, a magyarországiak példájára, va­lamit mi is kezdjünk itt. — És a forgatókönyv szerint mi­vel kezdtétek volna ? — Te, az igazság az, hogy ha va­lami történik itt, a Mikó ment volna! A fiatalság. Olyan volt a hangulat. A húrok mindenkiben feszültek. Nem létezett semmiféle szervezet, de ha valami kinn történik, a mikósok a ka­pun kijöttek volna. Lett volna szer­vezet egyik percről a másikra. A nép hallgatta a rádiót. Tisztában voltunk mindennel. Az iskolában is egész nap ezt osztottuk. — Nos, Vásárhelyen végül is „jól össze tudták hozni" azt a bi­zonyos SZISZ-t ? — Hát hogyne ! összehozták azok mindenkiről. Ahol három ember volt, az már szervezet. Visszaemlékszem a FÖKSZ-re. — Hát az meg mi ? — Az a Füles öreg Kulákok Szerve­zete volt. Vagy négy öreg kulákból, hetvenen jóval felüliekből, olyan ko­moly „szervezetet“ gyártottak, hogy mindeniket elítélték tíz-tizenöt évre. Aki nem csinált semmit, az kapott öt esztendőt, ha valamit beszéltél, akkor tízet, s ha többet beszéltél, tizen fe­lül. — Meddig voltatok vizsgálati fogságban ? — Március 15-től június 3-ig. Ek­kor volt a tárgyalás. Reggeltől késő estig. Eddig a dátumig szünet-szaka­datlan vallattak. Ünnepnapokon is, még május elsején is. Mikor összeál­lították a dossziét, úgy a vége felé, akkor, mondjuk, egy hetet nem zak­lattak. Csak úgy ki-kihívtak. Tárgyalás előtt ideadták az ügycso­mót, hogy olvassuk el. A mások val­lomásait is. Ebből kiderült, hogy a szervezet nagyon szépen fel van é­­pítve. A vád — nekem van aktám er­ről — „a társadalom megdöntésére szervezett összeesküvés“ volt. A tárgyaláson egy Cazan­­nevezetű ügyész horthysta-fasiszta mindenfé­léknek lehordott, s kérte a halálbün­tetésünket. Még mi is röhögtük. Mert az ember beleszokik. Én az első há­rom nap után voltam a mélyponton, amikor behozták a pokrócot,­­ a pár­nát s a lepedőt. Akkor jöttem rá, hogy itt nem két-három napról vagy egy hétről van szó. Mikor az ajtón kivittek a szeku épületében a vécére, sötét szemüveget tettek, s úgy kísér­tek. Vezettek a labirintusban. A tárgyaláson mindeniket kihall­gatták külön-külön. Fontossági sor­rendben. A legfontosabb ez a Szalay Attila volt, akit nem is ismertünk Meghalt a börtönben. Mint vezért é­­pítették be a szervezetbe. 18 évet ka­pott szegény. Mindent ránk­ hordtak. Ha elismerted, ha nem, mindegy volt — Tartsunk egy kis szünetet? E­­gyetlen lapszámba úgysem fér be­le az egész. — Tartsunk... SYLVESTER LAJOS . vs. 1991. MÁRCIUS I. HAK­UMSZtü•I

Next