Háromszék, 1993. június (5. évfolyam, 886-907. szám)
1993-06-26 / 905. szám
ATTILA HÓDÍTANI KÉSZÜL Még messze a premier, de máris akkora az érdeklődés, hogy a tervezett négy előadást újabb tizenkettővel toldották meg. Sikert kovácsolnak a Margit-szigeten. A Szabadtéri Színpadon augusztus 20-án mutatják be Szörényi Levente új rockoperáját. A címe: Attila Isten kardja. — Minek köszönhető ez a nagy várakozás? — kérdezte az MTI-Press munkatársa Koltay Gábor rendezőtől. — Az István, a király után szinte természetes, hogy ez a bemutató is felkeltette a közönség érdeklődését. Bevált az is, hogy a közönséget megszavaztattuk a szereposztásról, a válaszok majdnem egybeestek a mi elképzeléseinkkel. — Attila, a hunok királya ellentmondásos személyiség. Ki volt az Isten ostora tulajdonképpen? Barbár hódító vagy zseniális államférfi? — Szörényi Levente ezúttal is rendkívül kiterjedt és alapos kutatómunkával készült az Attila megírására — válaszolja Koltay Gábor. — Most is Nemeskürty István tanácsai, útmutatássai segítették ebben a hatalmas és kényes munkában. Magam is kezdettől fogva részt vettem az előkészületekben, ám közben nemcsak hiteles forrásokra, hanem legendákra és megválaszolatlan kérdések sokaságára is bukkantam. Az elmúlt évtizedek történelemoktatása is hibás abban, hogy keveset tudunk Attiláról, a hunokról. Attilát ijesztő ősbarbár hódítónak képzeljük el, aki leigázta a fél világot. Nos, a rendelkezésünkre álló történelmi adatok szerint a valóság más, több, mint ami a köztudatban él. Nemeskürty tanár úr A bibliai örökség című értékes és szép könyvében mélyértelműen elemzi a hun-magyar eredetmítosz kérdéseit, s ezzel nagy segítséget nyújtott a rockopera szellemiségének kialakításához. A könyv elgondolkodtató megállapításainak egyike hogy jóllehet a krónikák írói — Anonvírustól Kézai Simonig és Thúróczy Jánostól Pietro Ronzanáig — a megrendelő uralkodók szája íze szerint beszélték el és alakították az eseményeket, a hun-magyar rokonság mindegyikben szinte azonos formában nyer hangsúlyt. — Mindezek ellenére bizonyára vitákat kelt a darab történelemfelfogása. — Egy rockopera, bármilyen fontos gondolatokat is hordoz, természetesen nem vállalkozhat vitatott históriai problémák eldöntésére. Arra azonban igen, hogy a ma embere számára is érvényes tanulságokat fogalmazzon meg. Történelmi tény, hogyAttila véres hódításai egy grandiózus célt szolgáltak: azt, hogy a kínai Nagy Faltól a Rajnáig hatalmas és egységes világbirodalmat hozzon létre. Kitűnik a forrásokból az is, hogy a hunok tartósan a Kárpát-mredencében, hazánk területén telepedtek meg. De az is, hogy ebben a megálmodott hatalmas birodalomban az egyes népek, népcsoportok megőrizhették volna hagyományaikat, kultúrájukat, és együtt fejlődhettek volna egy dinamikus gazdasági, kereskedelmi és kulturális kapcsolatrendszerben. Ez volt Attila nagy álma, amely korai és váratlan halála miatt nem valósulhatott meg. Nem nehéz felismerni ezen gondolatok időszerűségét napjainkban, amikor az egységes Európa megteremtésén fáradozunk. Nem kétséges, hogy az Attila , az István, a királyhoz hasonlóan — parázs vitákat fog kiváltani történelmünkről, küldetéstudatunkról és sok más olyan kérdésről, amelyről az elmúlt évtizedekben nemigen lehetett szólni. — Beszéljünk ezután magáról a produkcióról. — Mindig is vonzódtam a nagy töretegeket mozgató, látványos előadásokhoz. Jó néhány ilyen előadást már rendeztem is, de úgy érzem, hogy az Attila mindezeknél jóval nagyobb kihívást jelent. A grandiózus díszletek között több száz táncos, kaszkadőr és statiszta működik közre, szolgálva a látványt. Kivételes élményt nyújtanak majd a korhű jelmezek. A címszerepet Vikidál Gyula alakítja. Partnerei között van Varga Miklós, Sasvári Sándor, Nagy Feró, Kovács Kati Kováts Kriszta, Sebestyén Márta, Begányi Ferenc és Daróczi Tamás. Már dolgozunk a zenei felvételeken, mert szeretnénk, hogy a bemutató idején megjelenjen a rockopera háromlemezes, díszes albuma, dupla kazettája és CD-lemeze is. garai tamás (Napló) HUNOK - SZÍNPADON Attila kardja — Nemzeti mitológia A Szörényi Levente és Lezsák Sándor szerzőpáros augusztusban mutatja be a közönségnek az általuk megálmodott Attilát. A sajtóban eddig megjelentekből sejteni lehet, hogy — szerintük — a hunok királya nem valamiféle barbár horda, hanem a kor színvonalán álló, művelt nép élén lovagolt be Európába. Ez a beállítás egyeseket meglephet, másokat megmosolyogtathat, ami az elmúlt két évszázad történelemhamisításainak és az ebből következő tájékozatlanságnak tudhatóbe. Megint mások aktuálpolitikai szándékokat vélhetnek fölfedezni mögötte — és ez akár igaz is lehet —, amennyiben annak számít a por letörlése az ősök képmásáról. A rockopera tehát egy időszerű történettudományos kérdést feszeget. Ahogy azt Padányi Viktor már fölvetette, jellegzetesen ,,nyugat-európai” és XIX. századi történetszemléletünk rosszul értesült, s mintha igazságtalan és helytelen lenne az ókori és középkori lovascivilizációkkal szemben, aminek következtében az európai ókorszemlélet felemás és egyoldalú. Az európai értékelés a lovaséletformát mindenkor civilizációs foknak (mégpedig alacsony foknak) s nem civilizációs formának tekintette. Alighanem az ismeretek (és ami esetünkben ezzel gyakorlatilag azonos: a monumentális építészeti emlékek) hiánya miatt. Ez a felületes értékelés nem vesz tudomást többek között a lovastársadalmak zenei, szőnyegszövő, öltözködési, közlekedési, fegyverkészítési, mese-, tánc-, hadi- és ötvöskultúrájáról, fejlett mitológiájáról. Pedig az létezett és magas színvonalú volt. Ennek az egykori sztyeppei (jóllehet részterületekre szorítkozó) kultúrfölénynek még ma is kimutathatóak a maradványai. Például a magyar népdalok ezreihez hasonló tömegű és szépségű zenei feinesre az európai népeknél nincs példa. Hasonlóképpen árulkodó jel az is, hogy a művelt világ ma nem az ókori parti népek hosszú ingeit, tógáit, tunikáit, dalmatikáit vagy a germánok elölhátúl lelógó és kétoldalt hónaljig szíjjal összefűzött ujjatlan ruhadarabjait, hanem a sztyeppés lovasnépek nadrágjainak, csizmáinak, öveinek, sapkáinak, csatjainak, kesztyűinek, fehérneműinek, kabátjainak korszerűbb változatait viseli. A viseletváltás Európában éppen Attila és udvara példája nyomán indult meg. A hunok egyébként télen kisebb erdei vadak prémjébe öltöztek, nyári ruhájuk pedig könnyebb anyagokból (vászonból, selyemből vagy gyapjúból) készült, amelyet színes hímzések tarkítottak. A tunikaszerű, elöl nyíló, térdig vagy combközépig érő kabátot övvel szorították öszsze. Rendszerint, kecskebőrből varrott hosszú nadrágot hordtak melynek szárát bokában összehúzták és bőrsaruba bújtatták. Fejüket csúcsos, előrehajló görbe süveg (sisak) fedte. Az előkelők kardkötőjét, saruszíját, lószerszámát arany és drágakövek ékesítették. Az alkotók tudományos kérdésekre válaszolnak például a színpadkép megtervezésekor AZ opera cselekménye a korra jellemző díszletek között folyik. A szereplők hun római stb. öltözetet, fegyverzetet, ékszereket, edényeket használnak, azaz több összetett építészeti és tárgyi környezetet kell újra megalkotni. A problematikus elemekből összeálló feladat — a hun kultúra újszerű értékelésének lehetősége miatt — különösen izgalmas Meg kelll tervezni például Attila kardját is. Eközben el kell dönteni, hogy egyenes kard vagy görbe szabivá kerüljön-e a hun uralkodó kezébe. A hun sírokból ugyanis egyenes kardokat ástak ki a régészek. Ezzel szemben egyes magyar kutatók — magyar történelmi adatokra támaszkodva — azt feltételezik, hogy a magyar királyi udvarban egy ma már Bécsben őrzött, remekmívű, ámde görbe szablyát tulajdonítottak Attila hagyatékának. Ez utóbbi lélegzetelállítóan szép, valóban isteni fegyver, habár még tisztázatlan az eredete. (Az osztrák hagyomány például Nagy Károly kardjaként tartotta nyilván, azaz hasonlóképpen kisajátította, mint a szlovák a hármashalmot és a kettős keresztet, vagy mint némelyik román szerző a székely rovásírást stb.) Ha a bécsi szablya a szent koronához hasonlóan a hun időkben készült — és ennek föltételezését a fegyvertípus ősisége esetleg megengedheti —, a hun fegyverek között akkor is kivételes jelenség lehetett, a fegyvertípust meghatározó döntés így egyúttal a szerzők véleményét is tükrözni fogja a magyar hagyományról. Ha Attila a bécsi szablyával a derekán jelenik meg a színpadon, az a magyar uralkodóház hun hagyományának elismerése is tesz. Attila palotája és annak építészeti környezete is hasonló döntés elé állítja az alkotókat. Priszkosz retor ugyan meglehetősen pontos leírást ad — és eszerint a király fapalotában lakik, és a hun falvak is faházakból álltak —, ezeket a falvakat azonban Váczy Péter a földműveléssel foglalkozó szolgarendűek (értsd: nemhunok) lakhelyének tartja Felsorol több forrást, ami szerint a hunok sátorlakók voltak, és nem sokra becsülték a kőházakat. Nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni azt a kettősséget, ami a hunok építészetéről a forrásokban föl -Az Attilának tulajdonított kard, mely az Árpád-ház kincstárából származik, fedezhető. Menandrosz szerint ugyanis a (heftalita) hunok városlakóik, Prokopiosz pedig azt írja, hogy a heftaliták nem nomádok. A kettősség magyarázata az lehet, hogy a hun birodalomban mindenféle foglalkozást űző népesség és ennek megfelelően igen különböző házféleségek is megtalálhatóak voltak. Hogy aztán ezt a kevertséget hogyan lehet jelezni egy színpadképen, amiatt főhet a díszlettervező feje (de például a fürdőház lehetne kőépütett). Maga a fapalota olyan is lehet mint amilyeneket Magyar Adorján álmodott — a székely népi építészetből kiindulva — a közelmúltban megjelent Magyar építőízlés című könyvében. Attila palotájának történeti hitelű rekonstrukciójára nincs elegendő adat, ezért a hasonló költői kiegészítésekre kell hagyatkoznunk. A nagyközönség előtt jobbára még rejtve maradtak azok a közelmúltban megszületett fölismerések, amelyek valósággal kikényszerítik a hunok művelődéstörténeti jelentőségének és a hun—magyar kapcsolatok kérdéskörének újragondolását és átértékelését. Alapos okunk van például annak töltetelezésére, hogy a hunok ismerték és használták a székely rovásírás ősét, valamikor az i.e. második e.e . .dt második felében, Kína határán. Az írástörténeti öszszefüggések tanúsága szerint a hunok az Aral-tó vidékéről kerültek ide néhány száz évvel korábban. Azt megelőző hazájuk pedig a Kaukázustól délre, Észak-Mezopotámia, Szíria vidékén — a hurrita (szabír) területeken — lehetett, így magyarázhatók ugyanis a legkézenfekvőbben azok a kapcsolatok, amelyek a székely írást a bronzkori (sumer, hetita, kínai) írásrendszerekhez, valamint a magyar és hun jelképekhez kötik. A tény, hogy a székely írásjelek némelyike genetikus kapcsolatban van néhány — hunok és magyarok által egyaránt alkalmazott — jelképpel, a székely írás keletkezésének körülményeire utalnak. Az eredeti írásrendszerek jelei ugyanis általában korábbi jelképekre vezethetők vissza. Ezen közös jelképek közé tartozik a Nimród tamga (az Orion csillagkép, azaz a benne egykor fölismerni vélt Nimród jelképe), a hármashalom, a kettős kereszt, a vörös mezőbe rajzolt fekete turulmadár és társai. Ha a zenemű alkotói is úgy akarják, akkor megjelenhetnek a színpadi sátrak oldalán, zászlókon, bőrpajzsokon, lovak nyeregtakaróján és a vitézek sisakján is. Mindezeket a jeltörténeti összefüggéseket a színpadon csak fölvillantani lehet Részletesebb taglalásukra az Írástörténeti Kutatóintézet kiadásán a közeljövőben megjelenő Bronzkori magyar írásbeliség című kötetben lesz mód, ha a kiadással kapcsolatos anyagi nehézségek megoldódnak. Ebben Simon Péter a székely írás közel-keleti forrásvidékét lokalizálja. Szekeres István pedig valószínűsíti, hogy ezt az írást Kína északi határvidékein magyarul beszélő hun népesség használta, és hogy ebből a hun/székely írásból merített a kínai, a türk és a déli germán írások alkotója is. Néhány adat szerint a magyar szent koronát is a hunok számára készítették a mervi oázisban, valamikor az V. század táján, amikor ott — hun uralom alatt — görög és római lakosság élt, s keresztény püspökség is működött. A pártázat halmainak párhuzamai ezért fedezhetők föl egy B. Marschak által ismertetett — szerinte föltehetően Méryben készült — ötvösgyáron, meg a Bóna István által közölt regölyi hun ezüstcsatán is. Vagyis — bár erre vonatkozó tényleges adatunk nincs — a szent koronát esetleg viselhette/viselhetné Attila is. Az alkotók ilyen döntését is inkább művészi indítékok támaszthatnák alá — akár az Isten kardja vagy a fapalota esetében is. A hunokról — és őseinkről — alkotott történelmi kép átformálására némi lehetőséget ad a készülő színpadi mű. Mindez azonban csak lehetőség. Ha az alkotók megfelelően élni tudnak vele, akkor a hun királyról írt opera újabb példája lesz a magyar művészet legjobb hagyományaiban mindig is fölismerhető társadalmi felelősségérzetnek. (Heti Magyarország,VARGA GÉZA) JÚNIUS 26. HÁROMSZÉK 5V