Háromszék, 1994. március (6. évfolyam, 1079-1101. szám)

1994-03-01 / 1079. szám

A VÁLASZADÁS JOGÁN „Visszaéléssel vádolják az e­gészségügy igazgatóját” A Háromszék február 17-i számában a fenti címmel megjelent dokumentumanyagunk— miként várható volt — kisebb vihart kavart. Dr. Şerban Ovidiu válaszára várva a beérkező írásokat visszatartottuk. A sajtóetika törvényei szerint joga, intézményvezetői minőségében pedig kötelessége lett volna válaszolni. Dr. Bálint Sándor nőgyógyásztól alább közölt írása átvételekor hallottuk, hogy az igazgató úrnak nem áll szándékában az ellene felhozott vádakra válaszolni. Lássuk tehát, mi a véleménye a nyilvánosságra hozottakról másoknak, a kollégáknak, vagy kiknek neve a memorandumban valamilyen formában előfordult. A PER NEM FEJEZŐDÖTT BE .A cikkben említett Bojin úr keresztneve nem Aurel, hanem Adrian. Az egészségügyi minisztérium ellenőrének jelentése nem a Muncitorul Sanitarban, hanem a Viaţa Medi­cală 1992. június 19-i, 25-ös számában jelent meg. Az igazgató nem állicitálással szerezte meg a volt tébécégondozó épületanyagait, hanem egyéni parancsra Más. Az ügyészség 1993. március 22-én a 188-as számot viselő iratcsomót lezárta, egyetlen igazolható vádponttal Szőcs Kálmán főkönyvelő öt-hat alka­lommal magáncélokra használta a kórház autóját. Ez az állítás nem fedi a valóságot. A szinte egy, éve folyó, kabarészerű per utolsó tárgyalása 1994. február 9-én volt, és március 9-re halasztották. Tehát az ügy nincs lezárva, s a „beigazolható vádpont”, míg a pernek vége nincs, nem létezik. Azt a vádat, hogy 15 alkalommal magáncélokra használtam volna a kocsit, megfellebbeztem, a kolozsvári kriminalisztikai laboratóri­umhoz fordultam az iratokkal, válaszuk megérkezett a bíróság­ra azzal az eredménnyel, hogy a 15 menetlevélből 8-at nem én írtam alá, a 6 delegációból 3-at szintén nem. A többi magán­jellegű utamról tanúkkal tudom bizonyítani, hogy hivataliak voltak.” SZŰCS KÁLMÁN nyugalmazott közgazdász, a MEGYEI EGÉSZSÉGÜGY VOLT FŐKÖNYVELŐJE MUNKATÁRSKÉNT ÉS SPORTTÁRSKÉNT „Mint dr. Şerban Ovidiu Adrian igazgató munkatársa, barátja és sporttársa, s mint olyan ember, ki nem szereti a féligazságokat, kötelességemnek tartom a következőket nyil­vánosságra hozni. Az utóbbi három évben, mióta dr. Şerban a megyei igazgató, igaz, hogy az egészségügy területén vissza­esés történt, de az meg sem közelíti az általános gazdasági zuhanást. Tudjuk, hogy az élelmiszer- és gyógyszerárak több mint százszorosára emelkedtek, de a költségvetés messze elmarad emögött. Ezt ellenben nem lehet egyetlen ember nyakába varrni, főképpen a memorandum megfogalmazói nem tehetik ezt, hisz egyesek közülük korábban a megyei kórházat igazgatták. Az is tény, hogy a recesszió dacára egyes kórházak — a kézdivásárhelyi, a kovásznai — ígéretesen fejlődtek. Hiba tehát — főképp gazdasági hozzá nem értés — a régi vezetésben is volt. Ezek közül néhányat megemlítenék: A seprű-ügy. A megyei kórház egy helyi magáncégtől — érem, ne nevessenek — 10 000 vesszőseprűt vásárolt. Ezek rögtönzött raktárhelyükön, a fertőző mögött elrohadtak. E seprűmennyiséggel, mondják, tíz évig lehetett volna takaríta­ni Sepsiszentgyörgyöt. A számítógép-ügy. Hobbim a számítógép. Azok között voltam tehát, akik sürgették az akkori vezetőségnél a számítógépes információs rendszer megvásárlását, felszerelését, kihasználását. Meg is történt. Magáncégtől 30 MB-os memóriaegységgel rendelkező gépeket vett a kórház. Ugyanakkor egy bukaresti cég 40 MB-os gépeket ajánlott jóval olcsóbban. Kinek volt érdeke a gyengébb árut drágábban megvenni? Megvásárlásuk után kerek egy esztendeig raktáron tartották azért, mert pont tizenkét hónapig ingyenes a szervizelés és javítás. Mint utólag kiderült, a cég, mely a vásárlást lebonyolította, nem rendelkezett szervizzel, cserealkatrészekkel. Végül 1993-ban helyeztük üzembe egyik gépet a szülészeten, és napi kétórai üzemeltetéssel fél év után elromlott. Vajon kinek volt érdeke, hogy ne a vásárlásuk utáni első esztendőben hibásodjanak meg? Megemlíteném a káposztavásárlást. Olyan mennyiséget vásároltak belőle, hogy a gyermekosztály csecsemőinek is-ez volt kiírva az étrendbe. Ugyancsak egy sepsiszentgyörgyi magáncégtől, drágábban, mint mások ajánlották, egyszer használatos fecskendőket vásároltak. Ismét felvetődik a kérdés, kinek volt érdeke az ilyen üzletek lebonyolítása, ki nyert rajtuk, mert a kórház nem, az biztos. Való igaz, volt a kórházban ágyszámcsökkentés, de nem azokon az osztályokon, ahol a cikk írói említik, hanem például a szülészeten, ahol Serban doktor mint szakorvos dolgozik. Diktatórikus hajlammal vádolják az igazgatót, amit én, ki 13 éve vele dolgozom, nem tudok megerősíteni. Kommunista felfogásra vallanak azok a vádak, miszerint műt, rendel a járóbeteg-gondozóban, igazgatja közben az egészségügyet. Tudniillik a kommunizmusban vált rögtön gyanússá, aki dolgozott, utazott, gondolkodott. Utazott, de hasonlóképpen cselekedett más kolléga, köztük én is. De azt, hogy ezek révén, no meg a személyes kapcsolatok eredményeként a megyei egészségügy többmillió segítséghez jutott, nem tartják említésre méltónak az írás megfogalmazói. Nem állítom, hogy Serban doktor nem követett el hibákat, ilyen például, amit a memórium szerzői is emítenek, hogy visszatartotta a régi csapat bizonyos személyeit, de ebben oroszlánrészük volt a kórház akkori vezetőinek, azoknak, kik a cikket írták. És még valami, mint sportember tudom, mi a fair play. A év alatti ütést még az ökölvívásban sem engedé­lyezik.” Dr. Bálint Sándor nőgyógyász Illúziók kora. Erdély Csattanós választ is ka­pott egyszersmind az, aki a Képtár fölöttébb szükséges voltát kétségbe vonni kíván­ta nemrég: telt ház volt ott pénteken délután, lehettünk tán többen is száznál, mert ülőhely már nem, s álló is csak szűkösen került e he­lyen, ahol B­eke Mihály And­­­rás, a fiú, és Beke György, az apa a fenti címet viselő, gyakorlatilag közös könyvüket bemutatták. Rendhagyó az ilyen kötet, mert fiú veszi fag­­gatóra tulajdon édesapját, de rendhagyó az illúziók kora­z Erdély, mert a harm­inc­­kazettányi felvételből egy olyan témakör kapcsán született könyv, amely — a szerzőt parafrazálva — „az erdélyi és romániai magyarság teljes kálváriáját ’ ’jelenti Trianontól napjainkig. Azt a három nagy illúziót boncolgatják, ame­lyet az olvasók előtt a beszél­getőpartner, az interjúalany Beke György hosszasan ecse­telt. Nevezetesen: a gyulafe­hérvári pontokról, a második világháborút követő Groza­­kormányzásról, illetve a Ceauşescu-rezsim első idő­szakáról alkotott illúziókról van szó — már akinek lehet­tek ábrándjai a Kárpátok Géni­­uszáról. Nem titkolható egy esetleges negyedik illúzió sem, a '89 utáni romániai (ál)de­­mokrácia illúziója, amelyre utalva Beke György elmondta: a romániai magyarság sze­rencsére idejekorán észre­vette, hogy az Iliescu-demokrá­­cia iránt táplált remények alaptalanok. Az úttörőnek is számítható kötetnek már van­nak, illetve leszek mind pozitív, mind negatív értékelései, de az is bizonyos, hogy eddig kevésbé ismert és talán még sehol le nem írt tényeket tár az olvasó elé. (AJTAI) A RENDŐR-FŐFELÜGYELŐSÉG IGAZOLJA MELCZER ATTILA üzemmérnök, a mentőállomás mű­szaki vezetője azon a jogon kér lehetőséget a válaszadásra, hogy nevét a Visszaéléssel vádolják az egészségügy igazgatóját című cikkben olyan összefüggésben említették, miszerint „feljelentést gyártott Şerban Ovidiu Adrian megyei igazgatóval a rendőrség címére’ ’. E vád ellen meglehetősen nehéz védekezni, tudja ezt a levélíró is, ezért kérvényt ír a rendőrségnek február 20-án, igazolnák, hogy ő nem feljelentő. Két nap múlva érkezik is az alábbi válasz: „Az 55 247. számmal február 20- án iktatott, hozzánk eljuttatott kérésére közöljük, hogy 1991-től napjainkig a megyei kórházban történtekkel kap­csolatban egyetlen feljelentés vagy panasz sem érkezett hozzánk.” Pecsét, aláírás. „Ezen igazolvány birtokában — folytatja a mentőállomás vezetője — büntetőjogi eljárással elégtételt fogok szerezni becsületsértés, valamint rágalom címén a fent nevezett memórium szerzőivel szemben.” *** A fejleményekre várva sem vállalhatja magára a szerkesztőség a döntőbíró szerepét. Épp ezért csupán elmélkedünk azon, mit jelenthet a fenti rendőrségi igazolvány? Ha tartalma fedi a valóságot, milyen alapon folytattak rendőrségi kivizsgálást a kórház több alkalmazottja ellen? Mi okból és milyen célból hallgatták ki dr. Székely Balázst, dr.Sipos Andrást, Benedek Leventét, Banciu Ioant, Miklós Károlyt és még legalább harminc személyt? Mire alapozva vizsgálják fél évnél is több ideje Cherestes doktor­i kórlapjait? S írnák meg olvasóink okulására, milyen esetben fordulhatunk a rendőrséghez magaviseleti bizonyítvány beszerzése végett. Közreadta: Simó Erzsébet Vár állott, most rapea?2 Halász Anna minapi írásából (Erős várunk-e a nyelv? — RMSZ, február 12—13., 1258—1259. szám) nemcsak kölcsönveszem, de folytatom — engedelmével — a szerző egyetlen, a helységnevek használatával kapcsolatos gondolatát. Azt nevezetesen, hogy „románul szokás minden idegen nevet franciásan ejteni, ahogy a franciák — való­színűleg még a nagyhatal­mi tudatból maradt non­­chalennce-szal teszik —, a mieink meg battyognak utánuk”. Vagyis a francia, a román hanyag előkelőséghez, nemtörődömséghez hasonlóan, mi, magyarok is franciásan használjuk a helységneveket. Például a flamandok művelődé­­si, szellemi központjának nevét a helyes „magyar” Antwer­pen helyett tévesen Anvers­­ként írjuk és mondjuk. Pon­tosan mi, magyarok, akik ugye, foggal-körömmel küszködünk és ragaszkodunk ahhoz, hogy helységeink nevét ne csak az állam hivatalos nyelvén, de anyanyelvünkön is szintúgy hivatalosan használhassuk. Folytatom tehát a sort, mert jó lenne, ha megfogalmazott igényeink mind a sajtónkban, mind a mindennapi nyelvünk­ben a gyakorlatban testet is öltenének. Ott van például a sportked­velők, a focidrukkerek népes tábora. A román sportmédiáktól átvett nevén azonosítják a legtöbben a La Gantoise és az FC Malines egyébként bel­giumi, de flamand csapatokat, és értetlenül bámulnak az em­berre, ha az netán helyeseb­ben KA Gentről, illetve KV Mechelenről beszél. Vagy i­­lyent is hallani: Spartak Trnava, illetve Slovan Bratislava. Nem lenne j­obb, ha egyszerűen csak Nagyszombatról és Pozsonyról szólnánk? Arról nem is be­szélve, hogy amikor a legnép­szerűbb magyar sportklubot, a Ferencvárosi Torna Clubot eFTéCé helyett FeTeCének becézik, az embert a frász leli. S ez csak a sport. De hogy Erdélyre s szűkebb pátriánkra, Háromszékre tereljem a szót, az embernek a háta borsódzik, amikor lépten­­nyomon Toplicát vagy Vla­­hicát hall, noha e két Hargita megyei tele­­pülésnek emezek a ro­mán, illetve az abból átvett, magyar hangzásúra alakított névváltozatai. S ha igazán ragaszkodunk a ma­gyar nevekhez, akkor Topli­­ca helyett Maroshévízt, Vla­­hica helyett pediglen Szent­­egyházasfalut kellene mon­danunk. Nem egyébért: előbb valának Maroshévíz és Szent­­egyházasfalu, mint egyéb... Rupea helyett jobb lenne a Kőhalom, Codlea helyett a Feketehalom, és így tovább. Jól is állnánk, ha nemzeti imádságunk „Vár állott, most kőhalom” sorát „Vár állott, most rupeá’ ’-ra alakítanánk... mi magunk. Ami pediglen Háromszéket illeti: lehet ugyan most már román többségű tele­pülés a Csukás alatti kisváros, de annak magyar neve nem Interszura, hanem Bodzafor­duló. Szokjuk csak meg tehát a mi szempontunkból helyes kifejezéseket, neveket. Más­különben eljutunk szépen oda, hogy például Barcelonát spanyol fővárosként emlegetjük, holott az valóban spanyolországi, de katalán, egészen pontosan Katalónia fővárosa, a hatmil­­liós spanyolországi katalán kisebbség fellegvára. Duray Miklóst, a felvidéki magyar politikust, akárcsak a csal­lóközi, hagyományainkat ápoló magyarokat, leszlovákoz­zuk — és így tovább. Ám meg­lepődünk, sőt, vérig sértődünk, ha Magyarországon valaki lerománoz bennünket... Benkó Levente NYELVEEŐ

Next