Háromszék, 1994. október (6. évfolyam, 1248-1273. szám)

1994-10-22 / 1266. szám

VESMAT, TE CSIBEAG Egyezésnélyes forradalom — BODA GYULA 1956-JA — 2. NEM KELLETT NEKEM CINKOS, SENKI SE... » Hazaengedtek. Négy hónapot tartottak ott a szekun ártat­lanul, minden ítélet nélkül. S aztán mintha az egészet elfelej­tették volna, a kutya sem foglalkozott velem többet. Egészen ötvenhatig. Október huszonnyolcadikán Csákány Jóskával hallgattam a rádiót. Akkor már javában folytak Budapesten a harcok. Hallva, hogy milyen harc, milyen vérengzés megy végbe Magyarországon, felháborodtam. Részegen, ahogy voltam, egy szál magamban mentem a néptanácshoz. Nem kellett nekem cinkos, senki se! A kezemet hátratettem, így, lehet azt gondolták, hogy fegyver van nálam. Pisztoly... vagy tudom is én, mi?... Hát bementem. Már nem emlékszem az egészre, mert, mondom, részeg is voltam, meg az idő is elmosott sok mindent. Arra emlékszem, hogy mondtam: eljött az idő, hogy követelhetjük a jogainkat. LE A KOMMUNISTÁKKAL! Amikor megláttam, hogy a milicista is ott van, kikergettem. Ha nem megy ki — mondtam neki —, elveszem a fegyverét! Vagy menjen ki, vagy álljon mellém! Járt a szám. Ilyeneket mondtam. Nemhiába folyik a magyar vér! A magyar vér Erdélyért folyik! Az oroszok és a románok menjenek ki Erdélyből!, meg ezekhez hasonlókat. De bár lett volna, akinek mondjam... A tanácsnál abban az órában csak a milicista volt, István Ágoston meg az éjjeliőrök, Balló János bá... Vinczi Guszti... Mihály András..- Éjjel volt már. Késő éjszaka... Aztán a tárgyalásra is ezeket hozták el tanúnak. Akkor este ott a tanácsnál­ ennyiben is maradt a dolog. Egyéb semmi nem történt. Csak később kezdtek keresni. Ahogy megneszeltem, hogy keresnek, hol itt húzódtam meg, hol ott. Már nem mertem otthon aludni, mert erősen döfködték meg a szénát, hogy nem vagyok-e alatta. Bujdosás közben aztán eszembe jutottak a Marosvásárhelyen tanultak, ott a magasiskolán, a szekun... Hát fogtam magam, és a párttitkár, Kékesi csűrjében húztam meg magam. Olyanokat aludtam nála, hogy le a kalappal! Este bementem, s csak hajnalban­ jöttem ki. Ez a bujkálás bizony elég sokáig tartott. Már úgy belejöttem, hogy napközben még dolgoztam is. Egyszer valaki szólt, hogy megint itt vannak a faluban. Én felültem egy kocsira, s meg sem álltam Szentgyörgyig. Itt úgy adta a véletlen, hogy összefutottam egy milicistával, aki katona­kollégám volt valamikor. — Te mit csinálsz itt? — mereszti rám a szemeit, amikor meglát. — Ki van adva, hogy körözni kell téged! — Fogd meg a szád! — vágok szemmel felé. — Mit iszol? Inkább erre felelj! Bementünk a Zöld Fába, s megittunk egy­­egy fröccsöt, majd elbúcsúztam tőle. Erősen nem jól van így, gondoltam magamban. Ez egyáltalán nem jó, ha már Szent­­györgyön is köröznek. Jobb, ha hazamegyek! Haza is jöttem. S hát itthon mi történik? Kint voltak akkor is a szekusok. Én tudtam, hogy kint vannak, de hát máskor is voltak itt... Másnap reggel jön az egyik barátom, hogy lovat akar venni vagy cserélni Baróton, s hogy menjek el vele. Jól van, mondom, elmegyek, amúgy is itt van a szekuritáté. A falu végén felültem a szekérre, s mentünk. Hát a határhídon ott áll egy kocsi, a tetején ott ül István Ágoston, de azt már nem láttam, hogy elöl a kabinban ki vagy kik vannak. István Ágoston, ahogy meglát engem, kézzel­­lábbal int, hogy térjek vissza. Eközben a két maros­vásárhelyi szekus lekászálódott a kabinból. — Melyikük Boda Gyula? — kérdik. —Ne akarják tagad­ni, hogy egyikük az, mert tudjuk, hogy itt ül a szekéren. Szálljon le! — Én vagyok — mondom. — Mi a baj? — Maga vásárolt valami lovakat, s azok lopott jószágok voltak. Ha hiteles papírral tudja igazolni, hogy vette őket, akkor nincs semmi baj, de ha a lovak lopottak, akkor baj lesz! — Van cédula róluk! — felelem megkönnyebbülve, mert csakugyan volt papírom. Nyugodt voltam, ezért nem lehet baj. — Menjünk a milíciára, hogy igazolja a lovakat! Mentünk. Eddig nem tudtam, hogy hol van a milícia Baróton. Most megtudtam. Ahogy a milícián a kapu meg­nyílott, s mi bementünk, a pisztolyt nyomban elémbe vágták: — A törvény nevében letartóztatom! — Vége — mondom. — Megadom magam. Bevisznek, s telefonálnak Szentgyörgyre. Szóltam a mili­cistának, aki vigyázott rám, amíg a mások telefonáltak, hogy legyen szíves, kísérjen ki a vécére. Ki is vitt. De nekem egészen más volt a szándékom. Azt terveztem, hogy kiütöm a kezéből a fegyvert, és elmenekülök. Kimentünk, de nem tudtam vizelni... — Úgy látom, valami rendellenes... — szól rám őrzőm. Majd egy kis idő múlva hangot vált: — Milyen szándékkal kérezett ki?!* — Úgy látszik, megijedtem — kezdtem magyarázkodni. . — Maga nem ijedt meg! — mondja. — Tudja, mit mondok magának? Az a Rózsa Sándor-élet letelt. Ma már nem lehet úgy viselkedni. Megmondom őszintén magának, én is jó magyar vagyok, sajnálom magát... Térjünk vissza. Ne sza­porítsuk a maga baját, úgy is lesz elég! Én azt nem jelentem, hogy maga mit akart csinálni. Hallgatni fogok róla. Tényleg úgy is tett. Alig vitt visszajött a kocsi. Beraktak,­­ és elindultunk Szentgyörgyre. Bibarcfalván megállíttattam a kocsit, vettem egy csomag cigarettát, gyufát, füstöltem, s közben füstölögtem magamban, mert volt­amin. Megérkez­tünk Baconba. Otthon, a szülői háznál csak anyám volt otthon. A lakásban mindent összehánytak, borogattak a nagy keresésben. Öcsémnek volt egy zöld kalapja piros-fehér­­zöld zsinórral. Arra lecsaptak, elvitték. Egyebet nem is találtak. Nem volt amit. Szegény anyám a cirkusz közepén elájult, összeesett. Amikor a házzal elkészültek, következett az istálló és a csűr. A lovak, ahogy megérezték azt a rendőrszagot, elkezdtek horkantgatni. Azt hittem, felverik a hídlást. Ebben a nagy felhajtásban igazán nem lett volna nehéz megszökni. Az eszem rajta is volt, de aztán meggondoltam magam, mert eszembe jutott, amit a baráti milicista mon­dott: ha megszököm, akkor anyámat vagy apámat hurcolják el..Talán öcsémet... Hát maradtam. Miután végeztek a ku­tatással, ismét fel a kocsira, bevittek a néptanácshoz, itt kivettek a nyilvántartóból, s irány Szentgyörgy. Van egy barátom, Nagy Gábor a neve. Annak a sógora szekus volt, s beszélt vele, úgyhogy ez a Nagy Gábor már másnap ott sétált a szeku előtt. Vásárolt nekem ezt-azt, s beküldte. Pénzt is küldött. Szentgyörgyön aztán elővettek a szekusok. Azt mondja nekem az egyik: ne ijedjen meg, el kell menni Marosra. Maga veszélyesnek van véve, két kísérő viszi majd el Maros­ra. Jól van, mondom, megértettem. Hárman mentünk fel Vásárhelyre. Vásárhelyen érkezéskor sokat nem teketóriáztak. A kocsi neki volt állítva az állomás aj­taj­ának, mint valami tankakadály, a népet szétkergették, s engem felraktak a kocsiba. Azt sem tudom, hogy merre jártunk, hol mentünk. Ahogy felléptem a kocsira, már nyomták is az orromra a sötét szemüveget, s ettől a pillanattól kezdve engem mindig, mindenüvé ezzel a sötét szemüveggel hordoztak, hogy még a cipőm orrát sem láttam. Tárgyalás, minden... Örökkétig csak szemüveggel... TOLLAS TIBOR Behádogoztak­ minden ablakot.. Az életből csak ennyi fény maradt: Csillagos ég, tenyérnyi napsugár. Ezt vártuk nap-nap, homályos falak Üregéből esténkint — délután. S elvették ezt is, a tenyérnyi napot, Bebádogoztak minden ablakot. Tágult szemekkel kék tenyerét látom, Nápolynak, s partjai felett Még vár a Vezúv, pipál és a tájon Barnára lesült boldog emberek... Látjátok Éjben élünk, mint vakok, Bebádogoztak minden ablakot. Tizek fekszünk egy fullasztó szűk lyukba', A szánk kapkodja be a levegőt, Mint partra vetett halak kopoltyúja Tátongunk némán Ú­l érzed, nincs erőd Szívni az étel­­s ürülék szagot, Bebádogoztak minden ablakot. Az Alpeseknek fenyves illatából Míg csokrot küld a hús nyugati szél. És lelket öblít fenn a tiszta távol­i mosolygó hegyek hószaga kísér. Itt tegnap társam tüdőbajt kapott! Bebádogoztak minden ablakot. Csendet hasít a sétahajó kürtje, A falon sikló leánykacagás Nem visszhangzik már zengőn a fülünkbe S az ezersípú nyár nem orgonáz. Süket a cellánk, minden hang halott, Bebádogoztak minden ablakot. Túl Barcelona kertjein szitálva Egy barna asszony meleg hangja búg És alkonyatba pendül a gitárja, Hol táncolóktól tarka még az út, S fülünkbe folynak az ólmos napok... Bebádogoztak minden ablakot. Londonban bál van, a parketten siklik A sok selyembe öltözött leány. Puha hajuknak hamvassága izzik Lágy bútoroknak tükrös hajlatán. Nyugat táncol, u­tán végképp eladott... Bebádogoztak minden ablakot. Nyelvünket most a friss tavasz zamatja. Most nyögve nyeljük nyirkos kortyait Az alvadt bűznek, hol minden falatra Émelygő gyomrod felfordulna itt.­­ De lenyeljük a végső falatot, Bebádogoztak minden ablakot. Az éhségmarta testünket telt álom Lakatja jól — és ínyenc ételek ízét kínálja Párizs, szinte látom, Hogy kúszik el a neonfény felett A Néma Rém — s nem lesz több hajnalod... Bebádogoztak minden ablakot. A rádiók csak üvöltsék rekedten A szabadságot s az ember jogát. Itt érzi csak befalazott testem A milliókkal Moszkva ostorát. S Váctól Pekingig zúgják a rabok: — Ha nem vigyáztok, az egész világon Bebádogoznak minden ablakot! ERME ESTE

Next