Háromszék, 1995. július (7. évfolyam, 1470-1495. szám)

1995-07-01 / 1470. szám

Sáfárkodás a tálentumokkal BOGDÁN LÁSZLÓ MŰHELYBESZÉLGETÉSE VERESS DÁNIELLEL (A június 24-i számban megjelent írás befejező része) — 1989 tavaszán, hatvanadik születésnapod alkalmából, volt egy bővebb gondolatcseléd Farkas Árpáddal. Zágoni Mikes Kelement jártátok körül,életét, művét,példáját. Szám­ba vettétek utókorát is, személyes részvételedet emlékezete ébrentartásában. Következő év kora őszén, Mikes születése 300. évfordulóján tömegmozgató ráemlékezés volt Zágonban, tudományos ülésszak, kiállítás Sepsiszentgyörgyön, majd Bu­dapesten, valamint kegyeleti zarándoklat Rodostóba. Azután egynémely tervezgetések, majd mintha teljesen elhalkult volna a hullámverés körülötte. —Egy-egy ünnepi alkalom ideig-óráig felpezsdíti a közérdek­lődést múltbéli nagyjaink körül. A felidézés, méltatás, ünneplés, szerepüket és munkásságukat értékelő ülésszak, emléktábla-, netán épp emlékházavatás, szoborállítás szavakban és valósá­gosan, hanem válik túlgerjesztett hagyományfeszti­vizmussá, igen jó, helyes és szükséges. Különösen nagy tömeglélektani hatása, egy-egy ilyen alkalom valóságosan kohézív erőként hat. Nagy­­jainkat büszkén és alázattal becsülnünk kell, fenntartani és ápolni emléküket kötelességünk. De ez a búvópatak-kegyelet még nem elég, önmagában éppenséggel kevés. A felidézettnek pillanat­nyilag ugyan van fénye, de nem világít az utat mutatva. Hogy feladataikat ma be tudják tölteni, elődeinket a gondban és gondolkodásban, eszmerendszerüket tudatosítani kell. Bele kell olvasztanunk eszméletünkbe, valóságérzékelésünknek, erkölcsi szabályzórendszerünknek részeivé kell válniok. — Nyilvánvalóan te most Mikesre gondolsz. — Rá, illetve rá is. Meggyőződésem, hogy Mikes példás emberi és írói nagyságának teljes, az eddiginél hitelesebb értékeléséhez ezután fogunk eljutni, ha abból a döntő felismerésből indulunk ki, hogy minden személyiségnek, írói műnek van egy csak rá jellemző sajátos és egyedülvaló evidenciája. Mikeszől bennünk, az egész magyarságban egy némileg egyoldalú és átromantizált kép él. Nem csak az olvasókban, a tanítómesterekben és az írókban is. Hozzá kell tennem, hogy egy, az eddiginél többsíkúbb, gazda­gabb, színesebb s ami ma különösen fontos, konstruktívabb Mikes-jellemarc kimunkálásának csak az elmúlt években te­remtődtek meg a tárgyi feltételei, miután HOPP LAJOS maradan­dó tudományos érdemeként hat könyvben, hét vaskos kötetben megjelentek Mikes Összes Művei. Alapja teremtődött a nagyon időszerű nagymonográfia megírásának. Ez az irodalomtudomány soron következő feladata a Mikes-ügyben. — Mintha ezzel a kijelentéssel a magad önként vállalt feladatát befejezettnek tekintenéd? Tulajdonképpen érez­­hetsz így( hiszen írtál róla kismonográfiát, életrajzot, már magad sem tudod, hogy hány tanulmányt, s közreműködtél három Leveleskönyv kiadásában. Jól emlékszem egy, mintegy ötvenoldalas értekezésedre, mely a TISZATÁJ-ban jelent meg. Sok mindent összefoglaltál benne. — Valóban az elmúlt harminc évben sokszor és sokat írtam Mikesről, még színművet is. Azonban a vele való foglalkozás ingere változatlanul erős. Az ember ugyan a jelenkorban bot­ladozik, de ugyanakkor a múlt szellemárnyai közt mozog, néha otthonosabban, mint egynémely zavart kavaró kortársa között. Számomra igény Mikes ismétlődő megidézése. Ennek az érzésnek jó táptalaja a visszavonultság és a magány, hiszen végezetül minden szellemi ember a szíját Rodostójában él, mely nyilván nem földraj­zi hely, hanem emberi állapot, és egy egzisztenciális közérzet, hol fojtogatóbb, hol lazább rossz közérzet. — Melyet az a tény, hogy nyugdíjas vagy, erősít, talán súlyosbít is. Ezt érzem ki a hangodból. — Ne bújjunk ujjunk vagy a kormány demagógiája mögé: nyugdíjasnak lenni, akár íróként, akár másként, ebben az ország­ban lényegében nyomorúságos állampolgári helyzet, állapot. Egyetlen előnye van, a nem korlátozott, nem szabályozott szabad idő. Dolgozhatsz leharcoltan is, fogyó erőd s kedved hullámzása szerint, a magad választotta körben és tárgyon, hiszen a nyugdí­jason — és a munkanélkülin — kívül kinek van ideje, és csak az, átolvasni több ezer oldalas életműveket, hónapokat pepecselve mindenrendű szövegeken? A lehetőség nyomasztó árnyoldala a krajcáros napi gondokkal való viaskodás. Az állami obsit a létmini­mumot sem éri el, kiegészítésre szorul. Honnan és hogyan? Normá­lis az lenne, ha az író írásai tiszteletdíjából pótolhatná úgymond alapjövedelmét. Itt jön a bökkenő. A hatvanas évek vége fele, két éven át, írói munkámból tartottam el családomat. Ma ez el sem képzelhető. Az árak felfele száguldanak, a mindenrendű közkölt­ségek szüntelenül növekednek, akár egy könyv megvásárlása is súlyos gond, a lapok, folyóiratok, könyvkiadás csak vergődnek. Van lap, melyik akár hetekig meg sem jelenik, s mikor igen, csökkentett oldalszámmal. A bukaresti A Hétre gondolok, mely öt nagy tanul­mányomért ez ideig egyetlen garas honoráriumot sem tudott fizetni. A nyolcvan gépiratos oldalon fél évig dolgoztam Természetesen, nem kívánd­ panasznapot tartani Neked, közismert dolgokról van szó. Egészében véve mellveregetés és kolompolás ide meg oda, így Európa, úgy Európa, szellemellenes politikai és adminisztratív légkörben, viszonyok közt élünk. Sok mindenre akad bőségesen pénz az országban, a legkevesebb a művelődési életre, a mecenatúra pedig csak kialakulóban. Ez az állandósult „átmenetiség” vezetett el oda, hogy leginkább önkéntes munkaként, tulajdonképpen puszta elkötelezettségből írunk, ami meglehetősen torz dolognak tűnik a piacgazdálkodás körülményei között. — Sajnos, a mondottakat csak kiegészíthetném, de inkább azt kérdezem meg, hogy van személyes példád is? — Van, egy éppen kiindulási tárgyunkhoz tartozó. Egy kis Mikes-könyv összeállításával régi, többször megtorpantott szándé­komat valósítottam meg. Ha bízni lehet a nyomda ígéreteiben, miután hónapok óta várakozik kiszedve és betördelve, talán ki is nyomják. Akár júliusban megjelenhetne. Persze, ezt én is csak akkor hiszem, ha könyvként kézbe vehetem. Van e téren is egy­két korábbi keserves tapasztalatom, ígéretek, már a nyomdai munkálatokat megelőzőek, melyekre gondolni sem kívánok. — Mondj valami újy többet erről a Mikes-könyvről. —Az Édes Néném meglehetősen egyedülálló, kettős értelem­ben vallomásos összeállítás. Törzsszövege szemelvényes válogatás a Törökországi levelekből. Mintegy száz, önálló tartalmú és művészi értékű részlet, célirányosan rostálva, ekként sajátos breviárium. Egy kisantológia tartozik hozzá, magyar klasszikus és kortárs költők Mikesről, Mikes ürügyén írt, az elmúlt másfél század során keletkezett versei. Ez a két anyag, a kiadvány mintegy kétharmada olvasmány a szó nemes értelmében. Hinni szeretném, hogy Mikes szavával „mind az elmének mulat­ságára, mind a szívnek megjobbítására”. Hogy a kétszáz oldalas könyvecske nagyobb hasznára legyen az olvasóknak, a Mikes iránt behatóbban érdeklődőket is kielégítse, a főszövege­ket egy tanulmány, életrajzi táblázat, bő jegyzetanyag, könyvészet egészíti ki, nemkülönben a KÓNYA ÁDÁM által rajzolt pompás térkép. Berde Zoltán barátom, akivel mint hosszú gyakorlattal bíró tanárral konzultáltam, meggyőződéssel vallja, hogy jó segéd­eszköz lesz diáknak, tanárnak egyaránt. Jólesik hinnem. — Milyen vagy melyik társaság, egyesület, alapítvány, kiadó költségén jelenne meg ez a Mikes-könyv? — Említett helyekre nem vagyok bejáratos. Meglehet, hogy nem is tudnak munkásságomról, vagy ha egykor tudtak, mára elfeledték. Az emlékezetromlás furcsa eseteivel találkozhatunk manapság, de erről majd máskor. A könyv megjelentetésének tetemes anyagi terhét egyetlen személy, egy üzletember, FŐCZE GYULA vállalta. Miként én, Mikes önzetlen szolgálatában, „pénz és taps nélkül” végeztem a munka rám tartozó részét, úgy vette ő magára a kiadás anyagi terhét. Megbecsülendőnek tartom azt, ha valaki, tulajdonképpen magánemberként, jószántából nemzetiségi közművelődésünk ügyét szolgálja. Mikesnek, ahogy én ismerem, évtizedeken keresztül nem a maga haszna, hiszen honnan és mi lett volna az?, hanem a használni akarás volt munkásságában az ébrend­tartója. Úgy érzem, ha az örök vadász­mezőkön találkozhatunk, nem kell előtte szemlesütve állnom. — Kanyarodjunk másik nagy szenvedélyedhez, az erdélyi történeti emlékírókhoz és emlékirodalomhoz. — Hát igen, csakugyan szenvedély, hiszen ehhez is kellett a szívbéli vonzódás. Ez egyik legkorábbi állandósult témám. Az Erdély öröksége tíz kötetét — az első hat nemrég jelent meg hasonmás kiadásban, de Ravasz László bevezetője nélkül —1951 számomra forró és reménytelen nyarán olvastam egy omladozó öreg udvarház elvadult kertjében, egy 1811-es évszámot viselő kőbálványon üldögélve. Diákkoromból Apor Péter Metamorpho­­sisát ismertem. Máig fülemben Sombori (Salamon) Sándor hang­ja, ahogyan értőn és hatásosan fejtegette az öregúrnak a najmódi elleni dohogásait, a fejedelmi kor utáni sóhajtozását. A tanár úr velem átellenben lakik az Iskola utcában. Munkaszobáink ablaka közt légvonalban nem több mint harmincöt-negyven méter a távolság. Mikor felgyújtja az íróasztallámpát, sejdítem, hogy megint dolgozik. Néha jó lenne elbeszélgetnünk. Gondolom, összeöregedtünk, több van, ami összekapcsol, mint ami elválaszt. Sokszor eszembe jut a régi mikós diákélet, a Körösi Csom­a Sándor Önképző Kör. Alighanem ott kezdődött írásra hangolódá­­som, az ötven évvel ezelőtti vitatkozásokban. — Ha ennyire foglalkoztat, előbb-utóbb megírod. — Vagy én, vagy más, hogy fennmaradjon. De hadd térjek vissza az emlékírókhoz. Egymást követő hetvenhárom szerzővel megismerkedni elemi erejű élmény volt. Mondhatom, sokkszerű, nyilván nem esztétikai, hanem ha úgy tetszik, ontológiai értelem­ben. Ez az első találkozás velek valójában egy nagy rácsodálkozás volt: világcsoda, hogy­ az időben mögöttünk lévő öt évszázad után még él magyarság Erdélyben! Jó ideig ennek a valószínűtlen túlélésnek a magyarázatát kerestem a történeti emlékiratokban. A nemzeti sors szemszögéből nézve a kérdésgubancot, az emlékírá­sok nyilvánvalóan nem adnak, nem adhatnak általános érvényű magyarázatot. Maga a történelem sem, mely inkább elmélyíti és sokszorozza, mint feloldja az utólag feltehető kérdéseket. Azokat, melyeket szinte rejtélynek érzünk. Viszont idézett írásokban szinte testközelből szemlélhetjük az embert, a történeti — tehát mindenkori — embert, a sorsfordulók, az élet drámai, gyakran tragikus pillanataiban. Az emberek rendszerint sorsuk vízválasz­tóján fordulnak vissza személyes múltjukhoz, maguk is magyará­zatot s tetteik igazolását keresve. Az élet alkony, a megrozogult test jobb lakhelye a tűnődő-faggatózó szellemnek, mint a fiatal. A fiatal él, cselekszik, az öreg inkább meditál és vall. — Mindez a kérdés lélektani vonatkozásai felé visz, de gondolom, van más megközelítése és vetülete is? — Csak jelezni akartam, hogy fokozatosan figyeltem fel magára a műformára. Elkezdtem keresni szabályait, törvényeit, kialakítani egy elméleti általánosító érvényű modellt, mely nem történetírás-történeti és nem irodalomtörténeti, mindkettő szűkít, hanem teljesebb: művelődéstörténeti. Miután negyedszázad során körülbelül negyven publikációm jelent meg e tárgykörön belül, egy féléves Soros-ösztöndíjnak hála, nekiülhettem, tulajdonkép­pen már másodszor, egy összefoglalásnak. Ebből elkészült har­minchét fejezet, jó kétszáz oldal, vázlatosan a folytatás is. Az egész címe "A XVI—XVIII. századi erdélyi magyar kortör­ténetek és emlékírások életrajza és jellegtana. Lehetséges, hogy lesz még időm és erőm befejezni. — Ez túl borúlátóan hangzik. Persze, tudom, hogy a vád­­rád törő betegség is befolyásol, hiszen három éve alig lépsz ki a lakásból De gondolnod kellene kiadásukra is, erre a könyv­re, a Wesselényire, hiszen rengeteg munka fekszik bennük. —Nézd, László, én egy régi, szükségképpen tegnapi nemzedék tagja vagyok. Felfogásom szerint az íróember dolga — írni s nem kilincselgetni, instanciázni, kofaként kínálgatni termel­vényeit. A szellemi áru tipográfiai legyártása,forgalmazása egy másik tevékenységi szférába tartozik, melyben nem csak teljesen járatlan vagyok, hanem számomra idegen is. Mindenki szereti, ha munkája meg­jelenik, de nem bármiképpen. Amíg az ember fiatal, jobbadán a sikerélményre törekvés hajtja. Ennek helyét idővel a hasznosság­­tudat foglalja el, melyhez egy személyes gond is társul: el kell számolnia a tálentumokkal, a Máté evangéliumában foglaltak szellemében. Nem összetévesztendő a tálentummal, tehát a tehet­séggel. Azzal magának és nem a világnak számol el az ember. —Beszélgetésünkbe sok komorság, hellyel-közzel keserűség is vegyült, azért kérdezem, hogy ugye van néhanap örömed is? — Mint mindenkinek, Gerzson fiam versei, az Ezer énekből vérzem című kötet megjelenésének jobban örültem, mint a sajátomnak egyáltalán örülnék. Önmegnyugtatásként szoktam idézni az öreg, búskomorságba süllyedt Kemény Zsigmond sza­vait: „Hatottunk, megtettük kötelességünket, és most már me­hetünk.” — Köszönöm a beszélgetést Monodrama MAGYAR BIBLIOFIL TÁRSASÁG I VERESS DÁNIEL Amgteresztett MISZTÓTFALUSI! KIS MIKLÓS MONOLÓGJA AZ ERUZSIAKÖVETÉS UTAS'

Next