Háromszék, 1995. október (7. évfolyam, 1549-1574. szám)

1995-10-02 / 1549. szám

Magyar küldöttség a romániai oktatásról Hazatért a román oktatási állapotokat vizsgáló magyarországi delegáció. A magyar küldöttség Honti Máriának, a magyar művelődési és közoktatási minisztérium politikai államtitkárának vezetésével az anyanyelvi oktatás, a szakmai képzés, a közép- és felsőfokú tanulás jelenlegi állapotáról kívánt hű képet kapni. Honti Mária szerint a küldöttség nem keresett semmiféle bújtatott kettősséget, és szó sem volt arról, hogy a törvény jobb megvalósítási feltételéről tárgyaltak volna. A kormány tisztségviselője határozottan kijelentette, hogy vannak a törvénynek olyanfajta kitételei, amelyeket semmiféle végrehajtási rendelkezéssel nem lehet enyhíteni. Iliescu szerint megtalálják a megoldást A NATO veszélyesen megnövelné a feszültségeket Kelet- Európában, ha úgy dönt, hogy a Varsói Szerződés volt tagállamai közül egyes országokat a többieknél hamarabb vesz fel a szervezetbe —jelentette ki a Reuter Televíziónak adott interjúban Ion Iliescu elnök. Románia szeretné véglegesen elnyerni a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény státusát. Meg fogjuk találni a megoldást a kisebbségi problémákra—állította a román államfő, hozzátéve, hogy országa kapcsolatai Budapesttel nagyon jók. Területi kompromisszum nem jöhet szóba Franjo Tudjman elnök megerősítette a horvát álláspontot, miszerint szóba sem jöhet semmiféle területi kompromiszszum a kelet-szlavóniai, baranyai és nyugat-szerémségi megszállt területeket illetően. Horn támogatja a vajdasági autonómiatörekvéseket Horn Gyula miniszterelnök elmondta a vajdasági magyarok Budapestre látogatott képviselőinek, hogy a magyar kormány támogatja a vajdasági magyarok egységes európai normákhoz igazodó autonómiatörekvéseit. Miként Tabajdi Csaba, a miniszterelnöki hivatal politikai államtitkára elmondta: a vajdasági magyarok és a magyar állami vezetés képviselői megegyezésre jutottak, hogy a vajdasági magyarságnak egységes autonómiaelképzelés kidolgozására kell törekednie. Fogolycsere Tuzlában Tuzlában fogolycserére került sor a kormánycsapatok és a szerbek között. 106 szerb foglyot adtak át 100 bosnyákért, akik több mint egy évet töltöttek fogolytáborban. Belgrádi értesülések szerint a NATO már felkészült arra, hogy a béketerv aláírása után 2-3 héten belül elhelyezi békefenntartó csapatait Boszniában. Ezek az ENSZ kéksisakosait váltanák fel. A mintegy 50 ezres kontingens felét amerikaiak alkotnák. Lakáspanamak— fent és lent .» (folytatás az első oldalról) A 19/1994-es kormányrendelet szintén korrupcióra, csalásra ad lehetőséget. Nem is egyszer írtunk már arról, hogy e kormányrendelet nyomán a közeljövőben 55 és 70 milliós „csodalakások’ ’ épülnek Kézdin. Persze, fiatal házasoknak! A szóban forgó rendelet előírja, hogy az illetők csak akkor igényelhetnek állami támogatással és hosszú lejáratú hitellel felépítendő lakást, ha nincs megvásárolt és állami alapokból épült házuk. Amikor a kézdivásárhelyi sürgősségi névsort összeállították, valóban több igénylő nevén még nem szerepelt megvásárolt lakás, de azóta változott a „gyermek fekvése’ ’, a jelenlegi lakás megvételéből, ami egy bicikli árával egyenlő, a „fiatal házasok’ ’ amint eladják lakásukat, 15—20 millió lej előleget máris lefizethetnek. Ez a 19/1994-es kormányrendelet kiskapuja! Ezek a lenti korrupciós ügyek soha nem kerülnek a tanácsülések napirendjére, tabutémát képeznek, „nem illik” ezeket emlegetni. Mert való igaz, hogy mifelénk is virágzik a korrupció, csak éppen korrupt személyek nincsenek... A balneológia jövője (folytatás az első oldalról) nincs pénzük, hogy az orvosi kezelést vállalják, fizessék. Ilyen körülmények között siker, hogy Kovásznán egész évben telt ház van. Dr. Bálint Zsuzsa elmondta: A fő probléma, hogy a balneológia ugyan szükséges, de költséges dolog. Ha valaki meg kell fizessen egy húsznapos kezelést, az közel félmillióba kerül. Egyetlen megoldás az életképes társadalmi biztosítási törvény lenne, ami magában foglalná a balneológiát, nem mint luxust, hanem mint szükséges létkérdést. Különösképpen tekintettel kell lennünk a nyugdíjasokra, akiknek legnagyobb szükségük van a balneáris kezelésre, és akiknek legkevesebb a jövedelmük ahhoz, hogy a költségeket fedezni is tudják. — IFJÚSÁGI KARAVÁN Hazatérő bicikliküllők Miután Kolozsvártól Strasbourgig végigkerékpározták a figyelmeztető 1600 kilométert, miután az európai műutakra irányított politikustekintetek végignézték a bicikliküllők felkiáltójelekké alakulását, mára a karaván tagjai újra köztünk, iskoláinkban vannak. A Mikókollégium tizenkettedikese, Csáki Árpád meséli élményeit. Meggyőződése, hogy szeptember 1—II. között nem kirándultak: egy karéjnyi történelmet írtak. Céljukat elérték, hiszen Európán átkarikázva felhívták magukra, magunkra a figyelmet, s tájékoztattak felelős politikusokat, a nagyvárosok polgármestereit és bárkit, aki ránk volt kíváncsi Az anyanyelv szentségéről s a béklyóztató szándékról Nemcsak találkozókon és sajtótájékoztatókon vettek részt, magyar, román, német, angol szórólapokat is vittek. Úgy érezték, az európai polgárokat érdekli sorsunk, bár a megértő tekintetek mellé felsorakozott a tájékozatlanság is. Nem azért fogadták őket szimpátiával, mert fiatalok és messzire kerékpároztak, hanem azért, mert egy közösség sóhaját tolmácsolták Őrültek a figyelemnek, leginkább mégis az hatotta meg őket, amikor szolidarizáló fiatalok bicikliztek mellettük Már Ártándon öten várták, Budapest határából mintegy ISO középiskolás karikázott velük együtt az Országházig, majd Szlovákia egész területén kísérték őket. Keményen hajtottak: ötkor keltek, és tizenkettőkor feküdtek, Észak-Ausztriában és Bajorországban, az út legszebb részét zuhogó esőben tették meg, s olykor 200—270 kilométert is kerékpároztak naponta. Csáki Árpád politológiára készül Tarsolyában Strasbourg légkörével Addig is anyanyelvén tanult Mózes László. ÚJABB MAGYAR SZAKMAIKULTURÁLIS SZÖVETSÉG (folytatás az első oldalról) A szövetség megalakítását kétnapos szakmai tanácskozással egybekötve ejtették meg. Hiánypótló voltát jellemzi az is, hogy a nagyszámú résztvevő, a akik a múzeum három termébe zsúfolódhattak csak be Hétfalutól Kalotaszegig, Beszterce legeldugottabb falvaiig képviseltették magukat, s jelen voltak, természetesen, Kolozsvár, Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely, Kovászna, Bárót és ezek környékének neves alkotói és szakemberei. Több tájegység, mint a székelyudvarhelyi, erdővidéki, csíki, gyergyói, kézdivásárhelyi, orbaiszéki és mások testületileg vettek részt az alakuló ülésen. Képviseltette magát az EMKE —ennek ernyője alatt működik a szövetség — és a megyei művelődési felügyelőség. Ezek vállalták a tanácskozás anyagi költségeinek java részét is. A csernátoni tájmúzeum ideális környezet bármilyen népi vagy más jellegű rendezvény számára, de a tárgyi népművészet esetében, lévén élő múzeum, sokféle népi mesterség alkotótáborainak helyet adó, teremtő munkára ösztönző hely, ahol az épületek, a természeti környezet és az emberi lélek természetes harmóniában leli fel magát, a résztvevők számára nemcsak feledhetetlen emlék marad, hanem alkotásra, a népművészet tiszta forrásainak őrzésére és kortársi világba vezető ereinek felfedésére ösztönző belső parancsolat. „ A régi utca — asztali értekezés a Golgotában — „.Aztán eljött az idő teljessége, és én egyedül maradtam. Magamra hagytak tollal és papírral, ahogyan az egy közismerten emberbarát balkáni szervezetben volt szokásban kies, ámde gyönyörű hazánkban, a század ötvenes, hatvanas, hetvenes, nyolcvanas éveiben. Magamra vessek, szóltak vissza mindég kék szemű, magas, derék, kis túlzással daliás kihallgatóim, ha nem az igazat vallom be, ők úgyis mindent tudnak. Ez nem volt igaz, mint később mégiscsak kiderült, a Bourbonokra is csak annyiban hasonlítottak, hogy ők se tanultak, felejteni viszont buzgón felejtettek. Még mindig előttem van egyikük arca, amikor épp azt olvasta, hogy én bevallottam: „szeretem a sötétet és a szélzúgást”, s hogy kimondhatatlanul boldog vagyok, mert itt és most — azok a sötét nyolcvanas évek, ahogy román költőbarátom mondogatta: noi am rimas undeva pe marginea luminii—mindkettőben lehet bőséges részem!... Egy kisördög azt súgta bennem, miközben a vakítóan fehér papírlapot néztem, amelyre írnom kell: „a világban minden azért történik, hogy egyszer megírásra kerüljön”. Az egész várost újraírni nem tudom, bizonytalanodtam el. Mintha csak olvastam volna saját gondolataimban, akkor így biztattam magam magam: magam! magad, uram, ha szolgád nincs — akkor csak azt a néhány utcát, házat, embert. És az Ottót is, természetesen. Gyermekkorom — kezdtem el tűnődve — az akkor éppen Malinovszkij marsallról elnevezett, azelőtt is, ma is Csíki utcában zajlott le. Milyen is volt eme híres utca? Nyugodt lélekkel jelenthetem, véreim: csúnya. De számomra, mivel ott voltam gyermek, egyre szépült az emlékezetemben, s azután jól — túl jól! — ismertem a homályos, sötét, árnyékos udvarokat és a napfényben fürdő, akkor még meglévő kerteket is. S azután ott volt a köpködő is, ahová medvecukorért jártunk be, s olyan feketéket köptünk tőle, amilyeneket még a négerek sem bírtak volna köpni. Láthattuk ott jártunkban, milyen fegyelmezetten várják a fogyasztók a sört. Érthető, hogy akkortájt söröslé szerettem volna lenni, úgy gondoltam ötévesen, hogy így okozhatok igazán és garantáltan örömet embertársaimnak. A Csíki utcát szelte át a Debren pataka, a híd alatt a hely s a patak partja is tele volt, hogy is fejezzem ki magam: száradó emberi ürülékkel. Barátom hős atyja , aki boldogabb időkben daliás termetére való tekintettel egy tenger nélküli admirális testőre volt, s úgy gondolta, épp elég mélyre zuhant akkori, ötvenes évek eleji helyzetében ahhozproli szabó lett a Csíki utcában), hogy ne kelljen lakatot tennie nyelvére, mondogatta is mindig: ő igazán nem tudja, mit szólna a Marsall elvtárs ahhoz, ha megtudná, vagy uram bocsá’, meglátná — eventyel, ha erre járna!—, hogy a róla elnevezett utat átszelő patak partján mennyi a szar. Arra, hogy nincs elveszve Óbuda, míg nagydolgozni tud a székely, aki maga is magaírt, azon egyszerű oknál fogva nem gondolhat, mert nem ismeri ezt a bölcs mondást, s azonfelül ő igazán tudja, hogy Buda is veszve van még akkor is, ha nem olvasta a Buda halálát. Ezután következett a kormányzói palota felidézett negyvennégyes ostroma, s mi hamarosan mehettünk futólépésben a Köpködőbe fél liter savanyú borért. Talán ott futok azóta is a Csíki, akkor Malinovszkij utcán, üres üveggel kezemben.6. A szervezet neve hirtelen nem jut eszembe, azt hiszem, essel kezdődött. Magyarul essz... Pssz!... a falnak is füle van. 2. Kemény Zsigmond-szöveg, melyet kihallgatóm nem ismert. 3. „Mi ott maradtunk valahol a fény szélén.” (nyersfordítás) 4. Borges- (vagy Mallamlé?) szöveg. 5. Ellentétben mondjuk dr. Ion Cojával: a székelyek nincsenek elmagyarosítva. Maguk is magyarok! Erről mindenki meggyőződhet, aki akar, aki ismeri a nyelvet vagy eljő ide közénk a világ végére, az Isten háta mögé. Aki viszont nem ismeri a nyelvet, s minket se ismer, annak valóban ab ovo gyanús lehet az ügy. Az tehát csak gyanakodjék nyugodtan tovább. Ideje van, s ám-lám, oka is. 6. Azaz gyermekkorom — ellentétben városom „arcával” — igenis, szép volt, derűs, voltak benne vesszőparipák is, rajtuk lovagoltunk légváraink felé. Mert légváraink is voltak még... (folyt. köv.) BenH.