Háromszék, 1997. november (9. évfolyam, 2183-2207. szám)

1997-11-01 / 2183. szám

NEGYVEN ÉV SZÍNPADON Molnár Gizella November 20-án a Fészek Klubban nyújtják át a ma­gyar színikritikusok el­ismerését kifejező kitün­tetést, a Szentgyörgyi István­­életműdíjat a Tamási Áron színház egyik legmar­kánsabb egyéniségének, MOLNÁR GIZELLÁNAK. Honnan jött ez a nemcsak balladamondó, de balladás sorsú színésznő, aki idén megszakítás nélkül épp negyven éve él a sepsiszent­györgyi színpadon? — kér­dezhetném, de nem teszem, mert tudom, hogy a Gyime­­sekből, és sejtem, hogy on­nan hozta szívósságát, pu­ritán egyszerűségét, zárkó­zott szótlanságát. Mikro­világa, környezete, otthona is a Gyimesközéplokot idézi, puritán egyszerűség. Köny­vek, szürke csergék, szülei fiatalkori fényképe a falon. Mintha nem is színésznő otthona lenne. Tudom, sok­szor hallottam, ma is szoro­san kötődik szülőföldjé­hez, szereti azt a vidéket, az ott élő embereket. Tisz­teli szívósságukat, hatal­mas munkabírásukat, gyűj­tőszenvedélyüket, rendsze­­retetüket, mely mindent ragyogóvá tesz körülöttük, azért más a színe ott az er­dőnek, az égnek, a fűnek — mondja. Egyénisége, szép, ma is hibátlanul sudár terme­te, az önfegyelemtől feszült arca, beszédes, meleg szeme, az önmagával békességben élő ember nyugalma megkap. És az is, hogy semmi színésznői allűr, semmi smink, festék. Sem viselkedésében, sem arcán. Az egy tömbből fara­gott emberek lefegyverző ő­­szinteségével beszél, jóról és rosszról,életéről és pályájáról. —Szótlan vagyok? Igaz. Az édesapám természetét örököltem. Gyimesi gazda volt, aztán eladta a földjét, molnárkodott, egész gyermekkoromban dolgoztam, de nem esett nehezemre, az effajta fegyelem és puritanizmus meghatározta későbbi életemet. 1947-ben kulákbilloggal illették, s utána zilált évek jöttek. Igaz, akkor már édesanyánk akarata szerint bátyámmal együtt tanultunk, egyik héten bevettek az iskolába és a bentlakásba, a következőn kitettek. Apámat kitelepítet­ték, a Regátban munkásként dolgozott, hoztuk onnan az igazolványt, hogy kétkezi munkás, bevettek az iskolába, a faluból írtak, hogy kulák, kitettek. Szabályosan játsztak velünk. Végül mégis befejeztük a középiskolát, mi több, egyetemet is végeztünk, de édesapám például soha nem ment vissza a Gyimesekbe, illetve egyszer próbálkozott, nem jutott be a házunkba, mert más lakott ott, s utána soha többé. Édesanyám ellenben pár év múltán hazament, a házat, a csűrt s egy kis földet szabályosan visszafoglalt, aztán eladta, s Marosvásárhelyre költöztek. Én húsz év után vettem erőt magamon, s hazamentem. A malmunk, fűrészünk, gyapjúfésülőnk már nem volt meg, a malom helyén lévő árok fölé építettem egy kis házat. — Térjünk vissza a pályaválasztáshoz. — 1953-ban érettségiztem, nem adták ki a bizonyítványt. Apám a maga paraszteszével azt mondta, próbáljam meg a színin, hátha oda papírok nélkül is felvesznek. S lett. Nyol­can kezdtünk Kolozsváron, hatan végeztünk, Marosvásár­helyen. Már akkor nehezen oldódtam fel, a nagy sokk másodéven ért, akkor tértünk át a néma gyakorlatokról a beszédre, ráadásul két hét késéssel mentem vissza, mert nagyon beteg voltam. Első nap Kovác­­ György engem nyaggatott, rettenetes volt, de sikerült mégis kioldania belőlem a görcsöket. Tompa Miklós, Csorba foglalkozott velünk. Akkoriban nem volt nagy hajtás, kényelmesen, ráérősen dolgoztunk. Tilos volt például táncolni és éne­kelni. Operettellenes hangulat volt, a Sztanyiszlavszki-iskola uralta az Akadémiát, tanáraink passzusokat másoltak ki s olvastak fel nekünk. Ma már sokkal komplexebb a színész­képzés, s ez nagyon jó. A hazai magyar színházi világ ellenben elkeserítő. — 1957 őszén negyven esztendeje kerültél ide. Miért, hogyan és milyen volt négy évtizeddel ezelőtt a fiatal színész élete Szentgyörgyön? — Akkoriban minden színházba kellett a színész. Leg­inkább Sepsiszentgyörgyre. Hívtak, jöttem, s jól éreztem magam. Mikor megérkeztemm, nem is láttam a színházat, épp javították. Az udvarán, egy kicsi lyukban laktam, de pálya­futásomat a Csíki utcában, az Iparosotthonban kezdtem. Először Sica Alexandri Selyemrokolyájában léptem fel, falusi szerelem, kollektív gazdaság, fiatalasszony, majd Tomcsa Utolsó szalmaszálában volt egy kis szerepem, de azt már örököltem, akkor tavasszal ment el innen Vadász Zoltán és Lencsi, a felesége, s Dálnoky Bandival vettük át az ő szerepüket egy másik nagy sikerű előadásban, a Re­ményben is. Nagy kihívás volt számomra, szép drámai szerep, aztán jött az Úri muri, Rozika, sok-sok szovjet darab és természetesen hazai szerzők művei. — Kik rendeztek akkoriban? — Bán Ernő, Völgyesi Bandi, Czompók Mihály. A fő­iskoláról előttem Földes Laci jött ide, de az első leányzó én voltam. Jó hangulata volt azoknak az éveknek, összeszokott gárda dolgozott itt, az alapemberek Kolozsvárról jöttek, hozzájuk csapódtak, kolozsváriak, temesváriak, vásárhe­lyiek és a régi nagyok, akik tulajdonképpen a színházal­apítók voltak. Az akkori színházvezetés nem volt túl nagylelkű velünk, fiatalokkal. Játszottak, mert nem volt más válasz­tásuk, de komiszul keveset fizettek, mi itt hatszáz lejt kaptunk, míg egy kezdő színész Váradon például 960 lejt. Öt évig nyomorogtunk, hányódtunk, mert nem volt sem lakásunk, sem pénzünk. Albérletben laktunk öregasszo­nyoknál, a dupla ágy előtti díványon aludtunk, de bírtuk, jól bírtuk. Sokat játsztam, s maradtam, mert közben megsze­rettem a várost, az embereket, pont megfelelt az én csendes életigényemnek. J­ól éreztem magam a társulatban is, nem mintha világraszól­ó nagy barátságokat kötöttem volna, hanem mert úgy láttam, elfogadják az én zárkózott ter­mészetemet. — Milyen volt akkoriban a város és a színház viszo­nya? — A városnak kellett a színház, szerette színészeit, megbecsülte őket. Az alapító tagok nagyon jól be voltak helyezkedve az itteni világba, remek lakásaik voltak, nagy baráti körük. A hivatalosságok ellenben nem voltak túl kedvesek hozzánk. Mentünk lakást kérni, mindig azzal fizettek ki, hogy elvtársnő, előbb a textilgyári, dohány­gyári munkásnak kell lakás. Később már adtak a szín­háznak is, általában a legutolsó emeletek lakásait kaptuk. Ilyen Szentgyörgy, tisztelnek, becsülnek bennünket, de azt nem ismerik el, hogy igényeink is lehetnek. Igaz, akkoriban is lakáskrízis volt, az államosított házakat szab­dalták fel. Az otthonunk valójában a színház volt, ott mostunk, fürödtünk, ott éltünk, csak aludni jártunk el onnan. Nem voltak akkoriban olyan igények, mint ma, két rend ruha, egy cipő, egy kabát, néhány fehérnemű, ennyink volt. Akinek többre tellett, titkolta. — Szellemi műhely volt-e a színház? — Igen. Az irodalmi titkárunk Salamon Sándor volt, csodálatos előadásokat tartott, a bemutatókat mindig elő­készítette, körrajzot olvasott fel, bemutatta a szerzőt, a darab történetét, a szerepeket. A lehető legnagyobb elis­meréssel emlékezem rá. Salamon nagyon szép verses műso­rokat állított össze, ki is osztotta, s nagyon összehozta ez az embereket, az újakat, régieket. Nem tartottunk belőlük túl sok előadást, de bemutattuk az Iparosotthonban, falusi mű­velődési otthonokban, és közben roppant jól éreztük ma­gunkat. Később jött az egyéni műsorok időszaka, ami szét­választotta az embereket, mindenki a maga útját próbálta járni. Talán azért, mert nem volt már olyan személyisége a színháznak, aki összefogta volna. Igaz, közben a kor is változott, mások lettek az igények. Plugor Sándor albumából Molnár Gizella — ...és Dukász Anna lett az igazgató. — Más világot hozott a színházba, igaz. És ami talán még fontosabb, nagyon sok fiatalt szerződtetett. Öt év alatt ragyogó gárda verődött össze. Továbbra is nagyon vidéki színház maradtunk, de remek hangulat volt, nagy kiszállá­sok, közös utazások, egy zörgő, de meleg autóbuszban, hóban, rettenetes szélben. Játsztunk, volt közönségünk. Ez ad értelmet a színész életének, tehát nem háborogtunk, nem fáradtunk el, holnap is mentünk, holnapután is. Ma nagyon fáj, hogy nincs közönsége a színháznak, s kiszállni nem járunk, amit én nem nagyon értek. Néhány évvel ezelőtt ügyeltem egy darabban, Homokóra volt a címe, elmentünk Csíkba, hazafele jövet 45 fokos hidegben elfagyott az autó­buszunk, ott hagytuk, begyalogoltunk az állomásra, vonat­tal haza, s másnap egy más autóbusszal újra visszamentünk Csíkba. Érthetetlen számomra, hogy ma miért nem tájolunk, hisz nyilvánvaló, hogy a Székelyföldnek kell a színház. Azt hiszem, ma is abból a közönségből élünk, amelyet akkor meghódítottunk. Igaz, most őket szállítjuk be a színházba. Elfogadom én, hogy úgy tájolni, ahogyan régen tettük, anyagi okok miatt nem lehet, de a környékre, beleértve Csíkot, Gyergyót, Udvarhelyt, Brassót, mehetnénk, hisz tíz évvel ezelőtt is hazajöttünk, s ha másnap előadás volt visszatértünk. Azért nem tudok szabadulni ettől a gon­dolattól és témától, mert érzem, leromlik rólunk a közönség, elidegenedik. Ugyancsak nagy bajnak tartom, hogy a ma­gyar drámairodalom eltűnt a színpadunkról, a mai fiatalok nem ismerik Madáchot, Katonát, Németh Lászlót, Illyés Gyulát, de a kortárs drámaírókat sem. — Milyen színházat fogadna el a mai közönség? — Hogy őszinte legyek, nem tudom, hogy ma milyen színházat kellene csinálni, vagy mit várna a mai közönség. Egy bizonyos: jót, de azt már nem tudnám megmondani, mi ■lenne jó a mi közönségünknek. A minőségből nem szabad engedni, egyértelmű az is, hogy nem akármit kell játszani, de az utóbbi hét esztendő azt bizonyítja, nem tudjuk, milyen irányba kellene elindulni. Hódít a televízió, de az, amit ott nyújtanak, nem pótolja a jó színházat. És a színész életének értelme is­­a színpad, az előadás. Én akkor éreztem jól magam, mikor délelőtt próbáltam, délután vagy este játsz­tam. De most nincs közönség. — Valamilyen közönségnek mégiscsak kell lennie. Talán a fiatalokat nem sikerül becsalogatni színházba? — Alig van közönség, bemutató után egy-két ház, és kész. Én azt hiszem, a közönség vár valamire, valami jóra. A fiatalok, akiket az utóbbi években a színházban láttam, nagyon vegyes társaság. Hána zenés műsoraira tömegesen eljönnek, de színházi előadásra nagyon kevesen. Nem tu­dom eldönteni, hogy a színház nem érdekli vagy a mi előadásaink. Volt olyan időszak, hogy a vendégszínhá­zaknak volt közönségük, nekünk nem, egyértelmű volt te­hát, hogy minket nem szeretnek. Ma már vendégjáték sincs. — A Figura betagolódása a színházatokba hozott-e változást? — Én a figurásokat is nagyon szívesen fogadtam, mert a színháznak égető szüksége volt új arcokra. Jó, hogy jöttek, de nem tudták s tudják pótolni azt az űrt, ami volt és ma is van. Ők kellenek, csak sajnos, nem elegek. Nekem hiányérzetem van most is, bizonyos szerepeket most sem lehet kiosztani. Például egy nagy történelmi drámát vagy ehhez hasonlót. Mégis jó, hogy vannak, s akarnak is, ezt meg kell becsülni. Különben az a véleményem, ha egy jelentős darabot be kíván a színház mutatni, s nincs alkalmas színésze, hívni kell olyat, akiért a közönség minden este bejön. Nálunk inkább vendégrendezőket hívtak, holott az van. Ilyen szem­pontból marasztalom el a színházvezetést azért, hogy a látványt — a színpadi ugrabugrán kívül —, egy-egy nagy színész fizikai jelenlétét nem tartja fontosnak. — Tudsz-e a fiatal rendezőkkel dolgozni? — Én úgynevezett könnyű színész vagyok, szeretek eleget tenni a rendezői elvárásoknak. Tudom, a színész nem látja, nem hallja magát, tehát elfogadom a rendezői utasítá­sokat. Nagyon szerettem annak idején Völgyesi Andrást, Bán Ernővel is jól dolgoztam és Seprődi Kiss Attilával. Most Bocsárdival is szeretek, tudok dolgozni, Barabás Olgával sem volt semmi differenciám. Igaz, jó pár évig pihentettek, de pályámon volt már ilyen, túléltem. — Melyik volt a legkedvesebb szereped? — Erre nem tudok válaszolni. Munka közben minde­­niket megszerettem, ha kis nyúlfarknyi jelenésem volt, ak­kor is, ha főszerep volt, azt is. Hatalmas nagy sikereim, mint az egykori nagy sztároknak, talán nem is voltak, de jól éreztem magam. Igaz, azok a szerepek, melyeken nagyon sokat dolgoztam, és nagyon akartam, úgy érzem, nem igazán sikerültek. Nem vezettem statisztikát sem arról, hány szere­pem volt, sem arról, hányszor léptem fel, a fényképezést sem szeretem, és nincs fényképgyűjteményem se. Igazi nagy sikereim azok voltak, amit játszi könnyedséggel csináltam meg. — A vers- és balladamondásba menekültél, vagy bel­ső kényszer vezetett oda? — Véletlenül kezdődött, de lehet, később magam is eljutottam volna hozzájuk. Csíkszeredában érettségiztem, az iskola 300. évfordulója alkalmából felkértek, mondjam el a Bartók-féle kolindát, a Szarvassá változott fiúkat, s azzal kezdtem. És valahogy megkívántam, hasonló fajsúlyú műveket kerestem, szinte természetes tehát, hogy eljutot­tam a magyar népballadákhoz. Említettem, előpróbálkozá­­sok voltak már a színházban, Ady-, József Attila-, Petőfi­­estek. Sokat jártam az újsággal is közönségtalálkozóira. Most újra a verssel, balladákkal maradtam, ünnepségekre, találkozókra járok és zsűrizni. Molnár Gizella a Tamási-centenárium tiszteletére bemutatott Vitéz lélekig évekig nem volt jelen a sepsi­szentgyörgyi színpadon. Nem felejtettük el, mert a jó színész nemcsak egy polgára a városnak, hanem jelképe is. Még olyan korban is, mikor a teátrumnak nincs közönsége, nincsenek csillagai, a színész a körülmények rossz összejátszása miatt beolvad a szürke, rosszkedvű tömegbe. Negyven év — emberöltőnyi idő, fél élet — Thalia szolgálatában olyan teljesítmény, mely elismerő főhajást s egy emlékfelidéző beszélgetést megérdemel. Simó Erzsébet

Next