Háromszék, 1998. október (10. évfolyam, 2460-2486. szám)

1998-10-24 / 2480. szám

1­956-RA EMLÉKEZÜNK „A világ i megtelik jövendővel” Tavaly, Tamási Áron születése centenáriumának évében az író baráti köréhez tartozók Emlékkönyvvel tisztelegtek. Fontos, izgalmas és in­tim könyv, mondhatnók, képeskönyv, hisz húsznál is több fotóművész, alkalmi fotós munkáit gyűjtötték a zöldes színű borítólapok közé, többek között Gink Károly alkotásait. Az Emlékkönyv Tímár Máté dedikált ajándékaként került e sorok írójának birtokába. A kötet egyik — talán a legnagyobb — szenzációja, hogy a Tamási-rajongó, a jó barát Tímár Máté először adja közre Tam­ási Áron 1955—1956-os és hatvanas évek­beli, rendkívüli értékű naplójegyzeteit. Nemes feladatra érdemesül, nagy­­uram! — emlékezik Tímár Máté 1­965-nek a vége felé járó napjaira, amikor a házi kezelésen lévő Tamási az Alkotás utcai lakásába kérette. Több helyről hallom, hogy az írói hagyatékot megtizedelik, ezért kiemel­tem naplóim közül a három legked­vesebbet, és a kegyelmed felelős kezeire bízom, míg Erdély az ön­magáé lesz megint! Vállalja-e? A „három legkedvesebb” napló­jegyzetet a szülőfölddel, a rokonokkal, barátokkal való találkozás öröme aranyozza be. Megfigyelőképessége bámulatos, úgy a finom részletek körül mutató, hogy Székelyföld akkori állapota, lakói sorsának indázása a lényeges vonásaival, az író rálátásában van jelen. ’56 előszele, a felgyülemlett elégedetlenség az egyéni történetek­ben, sokszor a szemérmes elhall­gatásokban van jelen. És az em­lékekben. Beállít Horváth László régens református pap például, és arról az Olteanu-bandáról beszél, akik a szárazajtai vérengzés után az ő lakását tisztelték meg 1945-ben, a vérlázító plakátokról szól, ame­lyekkel a magyarság teljes kipusztí­tására buzdítanak. A románok szá­mon tartják az eladó házakat, pénzt kerítenek, s a földekkel együtt felvásárolják. Általános és reánk nézve szomorú jelenségnek tartja — mármint a pap —, hogy a ma­gyar leányok seregestől román fér­fiakhoz mennek feleségül. „...ki­beszélte magát, megnyugodott, az­tán a hideg szélben eltávozott” — zárja le a napló eme passzusát Ta­mási, majd hozzábiggyeszt egy mondást: „Úgy prüsszög, mint a macska a köményes létől. " Gink Károly híressé vált — és mégsem eléggé közismert — fotóit ebben a kötetben egymás mellé il­lesztve találjuk. A sorozatot 1957- ben készítette, a kötet szerkesztője, Tasnádi Gábor dr. emlékezete szerint „Abban az esztendőben, amikor az írót hossza, hónapokon át vallat­ták, és több ízben idézték. Faggat­ták a Magyar Fohász, a Gond és Hitvallás és más írásai, a forrada­lom alatti és a forradalom leverése utáni történések miatt. Lakatos István költő közzétett 1957—58-as perirataiban olvasható, hogy az írószövetség képviseletében a par­lamenti küldöttségeink mind a legtekintélyesebb írókból tevődtek össze. Mind a szovjet hatóságokkal, mind a magyar kormány képvise­lőivel általában Illyés Gyula, Ve­ress Péter, Háy Gyula, Tamási Áron tárgyalt. ” Tanúskodnia több írótársa ügyé­ben is kellett, így például Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán és Tardos Tibor „nagy” íróperében a hírhedt vérbíró, Vida Ferenc tanácsa előtt is meg kellett jelennie. Tar­dos Tibor A tengervíz sós című re­gényének vonatkozó részeit (1994) lapunkból is ismerheti az olvasó. Szabó Zoltán Rendkívüli ember című, ragyogó visszaemlékező írá­sában Tamási 1960-as londoni meg­hívásának epizódjait örökíti meg. Tamási igazi formájában van: paj­zán kajánkodó, érzésünk szerint a játék kedvéért a fiatal korában Ame­rikát is megjárt író a székely kópé­­ságban gyökerező mókázást sem felejti a Hargita alján vagy Budapesten. — Kovács Imre barátod-e még mindig? — kérdezi Tamási. — Hogyne volna — mondtam. — Ha írnánk neki? Adtam levélpapírt, kicsavarta a tol­lát, rá tette gondos, csúcsíves betűit. Tizenöt sor lett a levél, ami mehetett Amerikába. „Akármelyik dombon is áll a pásztor, ugyanazon a nyá­ron a szeme — olvasom benne. (...) Hazai gondjaiból a nagyobb rész a székelyek szétszóratásának jutott, első helyen. A másik hely annak jutott, hogy kevés a gyermek Magyarországon. A latolgató re­ménység azt tapogatta, hogy lehet­­e s miként a forradalom céljaiból valamit valóra váltani az adott ke­retekben. A helyzet abroncsai közt. Kedvvel a forradalmas napokra em­lékezett, kedvvel, de gondterhel­ten. Hibáztunk— vélte —, nem lett volna sza­bad megengedni, hogy a forradalom a Szovjetunió külpoli­tikai szövetséghálózatát megboly­gassa... — Megengedni? — kér­deztem, irreálisnak érezve a szót. ” Tasnádi Gábor, aki már fiatal diák­ként önzetlen apródként szegődött Tamásihoz, a Magyar Fohász feled­hetetlen emlékét rögzíti: 1956 októberében, akár az 1848-as Erdély­ben, „a világ megtelik jövendővel”, „nagy idők” tanúi lehettünk. Budai lakásunkban szüleimmel és testvére­immel együtt vártuk a híreket a rádió mellett. Mivel az utcai szobákba a körtér felöl fáradt golyók csapódtak, a rádiót az udvarra néző konyhába vittük. Tisztán emlékszem, hogy október 26-án este ott ültünk a készülék mel­lett, amikor a Kossuth Rádióban el­hangzott: Kedves hallgatóink, Ta­mási Áron írását olvassuk fel! Aztán a felejthetetlen Magyar Fohász következett... Nem egyszeri hallásra és olvasásra íródott, mint ahogyan a Biblia szavai sem. Október forradalmas napjaira emlékezünk, olvassuk együtt újra. Sylvester Lajos BENKŐ LEVENTE Volt egyszer egy ’56 RÉSZLET A MOST MEGJELENT KÖNYVBŐL 1996 őszén maréknyi volt politikai elítélt útra kelt, és felkereste kálváriájának néhány stációját. Brassói, Csíkszeredai, kolozsvári, marosvásárhelyi, sepsiszentgyör­gyi és erdő­vidéki hajdanvolt fiatalokat, a ma emlékezőket azért vetette súlyos börtönökbe, megsemmisítő internálótáborokba a kommunista hatalom, mert másként gondolkoz­tak, mint ahogyan akkor, az ’56-os forradalom előtt és után szabadott. Az alábbi részletben a jilavai börtönben tett látogatáskor szólalnak meg az emlékezők. A B-szektor jobb szárnyába kalauzolnak. A turnu-măgurele-i tankos alakulat mozdult ahol a folyosó végében, jobb oldalt levő négyszer négyes cellában tartották fogva az 1944. augusztus 23-án Mihály király által le­tartóztatott nácibarát Ion Antonescu marsallt. Innen vezették a kivégzőosztag elé a több mint hetvenezer iaşi-i zsidó, illetve ogyesz­­szai ember lemészárlásáért felelős hóhért. A jilavai börtön foglya volt egykoron a Szoboszlay-féle szervezkedésben részt vevő, ma Csíkszeredában élő Orbán Péter is. A torjai központú szervezkedés célja az volt, hogy fegyveres erővel megdöntsék a kom­munista hatalmat Romániában. Egykori, koromsötét cellájának ajtajában Orbán Péter elmondja: — Mi 1956 augusztusára terveztük a romániai forradalom kirobbantását. Már akkor tudtuk, hogy Magyarországon októberben forradalom lesz. Tehát a terv szerint itt ha­marabb kellett volna kirobbannia a forradalom­nak, mint Budapesten, illetve Magyarországon. Szoboszlay Aladár, a szervezőnk kapcsolatba lépett a magyarországi forradalmárokkal. Én voltam az ő küldönce, értesítettem az em­bereket, hogy jöjjenek, mert ekkor s ekkor, itt és itt lesz Szoboszlay, s beszéljünk vele­­volna elsőként Drăgăniţă Constantin vezetése alatt. Lehet, hogy most utólag gondolva egy kicsit naivnak tűnik ez a terv, hiszen semmi­lyen erő nem állt a hátunk mögött, egyedül ez a turnu-măgurele­ i tankezred volt be­szervezve, s az is jelképesen. Ez a tankos alakulat azért volt beszervezve, mert az ezredes­nek a felesége Moghioros (Mogyorós Sándor — B. L.) miniszternek volt az unokahúga. Engem Temesvárról hoztak ide Jilavára, s itt két hónapot töltöttem, innen Galacra, Maros­­vásárhelyre, végül Szamosújvárra vittek át. Édesapámat viszont itt, Jilaván kivégezték... — Tudják, hol van eltemetve? — Nem. Csak annyit tudtunk meg róla, hogy itt végezték ki. Remélem, megkapjuk a támogatást, hogy megtaláljuk. Mindent meg fogunk tenni, hogy felderítsük, s hogy le­galább a hamvait hazavigyük... Őt 1957. október 12-én, engem november 23-án, nővéremet pedig december 6-án tartóztatták le. Habár elveszítettük édesapánkat, én nem tudok neheztelni senkire. Én akkor már ti­zenhét-tizennyolc éves fejjel gondolkoztam, és saját magam vittem bele a bajba. Úgyhogy én nem gondolok vissza lesütött fejjel. Mert mi olyan tevékenységet indítottunk volna el, amely, ha sikerül, javára lett volna az em­beriségnek. Orbán Pétert huszonöt évre ítélték. 1964-ben az általános amnesztiával szabadult. A Szo­­boszlay-ügyben egyébként 1957—­58 között összesen ötvenhét embert tartóztattak le. Közülük tízet, név szerint Szoboszlay Aladárt, Huszár Józsefet, Orbán Károlyt, Orbán Istvánt, dr. Kónya Béla Istvánt, Tamás Imrét, Tamás Dezsőt, Lukács Istvánt, dr. Fîntînar Ştefani és Ábrahám Árpádot kivégezték. A tizenhármas erőd a­ maga nemében hát­­borzongató. A fekete cellák meg egyenesen rémisztőek. Belépünk az egyikbe. Talpunk alatt cuppog a ragadós, lucskos, agyagos föld. A körülbelül tizenkétszer tíz méteres boltíves helyiségben töksötét. A filmesek lámpái végigpásztázzák a kormos, fekete fa­lakat. Sehol egy ablak. Olyan az egész erőd, mintha egy óriás vakond alagútrendszere lenne. Sötét és hideg minden. Ráadásul rozsdás vasajtókkal, rácsokkal, bilincsekkel és acélkalodákkal teli. Kérdésemre, hogy milyen érzés újra itt lenni, Jancsó Csaba könnyeivel küszködik, s megpróbálja legyűrni torkán a keserű galuskát. Őt akkor hozták ide Marosvásárhelyről, amikor odahaza, Szentgyörgyön a volt iskola- és osztálytársak tanévkezdésre készülődtek. — 1958. szeptember 14-én vittek Maros­­vásárhelyről Jilavára — emlékszik. — Es­tefelé hat-hét óra körül volt, még látni lehetett. Kemény őrséggel kivittek a nagyállomásra. Az emberek úgy néztek..., nagyon sokan sajnáltak. Képzeld el, mindenkinek van ott­hon gyermeke... Szeptember 15-én korán reggel öt órakor, amikor az iskola kezdődött, itt jöttünk keresztül, Sepsiszentgyörgyön. Valahogy hírt szerettünk volna adni a szülőknek, hogy itt vagyunk, most visznek át Szentgyör­gyön. De hát hogyan? A rabszállító kocsi­nak az ablakain hússzor húszas vinklivas volt, de az is olyan sűrűn, hogy alig lehetett kilátni. Éppen csak valami levegő jött be rajta. Bent húsz centi széles fapadokon ültünk, amelyeket ha felemeltük, alatta volt a vécé. Egy-egy ilyen négyzetméternyi vagoncellában hárman voltunk. No, de hogy adjunk hírt? Kispekuláltuk, hogy egy ingdarabunk csak van, egy kicsi vérünk még van, s vérrel levelet írtunk, majd kidobtuk az ablakon. Egy gidófalvi fiatalember reggel korán öregélt Szentgyörgy felé. A sínek között megkapta a rongydarabot, amelyiken rajta volt a cím, s elvitte Jancsó Sanyiéknak a szüleihez. — Mi volt az üzenet? — Tudattuk a szülőkkel, hogy Maros­­vásárhelyről visznek Jilavára. Csak ennyi. Jó két hetet voltunk Jilaván, aztán elvittek Nagyaknára, Râmnicu Vâlcea mellé. — A kiskorúak börtönébe? — Oda. Nagyaknán egy évben két be­szélő volt, tehát minden hat hónapban egy. Egy évben egyszer beszéltem édesapámmal, s egyszer édesanyámmal. Nem tudom, ez a beszélő jó-e vagy rossz. Én azt hiszem, hogy nagyon rossz volt, mert amikor engem utoljára láttak a szüleim, egy pirospozsgás, virgonc kicsi gyermek, igazi gimnazista voltam. Aztán, amikor egy évben egyszer szegény édes­anyám meglátott egy ronda, kopott, rossz, foltos csíkosban, kupacon, holtsápadtan, én azt hiszem, nem hiszem, hanem biztosan tudom, hogy hazáig sírt szegény... Képzeld el, milyen érzésekkel megy haza a szülő, és mennyit fantáziál hazáig, amikor vele is pont olyan durvák voltak az őrök, mint velünk. 1998. OKTÓBER­­24. Magyar Fohász Az idők gyógyító lázában él a magyar. Történelmünk ezer éven át lobog az emberi Géniusz üzenete, mely nemzeti hőseink példáit emeli elénk s költőink fénylő szavait idézi. Nincs módunk kitérni a hűség elől. Tizenegy éve élünk őrhelyünkön, ezen a földön, szomjazva az emberi és a nemzeti lét igaz voltára. Éltünk vágyakozásban az enyhület után, de szomjúsá­gunkban itthon a hazugság italát nyújtották nekünk, a világ pedig vegyes főzetekkel kábított minket. Ebben a zavaros veszélyben, a hosszú sóvárgás után, emberi és nemzeti létünkben tehettünk-e mást, mint amit tettünk? Magunk főztünk enyhítő és éltető italt magunknak. A kor, melyben élünk, s amelynek ablakán a jövőbe nézünk, vért csordított ebbe az italba. Örök intelem ez, mely egyformán szól nekünk magunknak és a világnak. Minket arra int, hogy a kor forradalmát magunknak kellett volna végbevinnünk. Mivel nem ezt tettük, hanem ajándékba fogadtuk el, olyan esz­tendők rakódtak történelmünkre, amelyek hagyo­mányainkat elferdíteni törekedtek, természetünket gúzsba kötötték és jövendőnk felől kétségekkel kínozták. Ebben a hamis és igaztalan állapotban a nép nem találhatta meg nyugodalmát, és alkotóerejét bénaság fenyegette. Ezért kellett megtörténnie annak, ami történik. A kehely, amelyben magyarok vércseppjei szen­telik meg az éltető italt, a világot arra inti, hogy nagyobb gonddal és tisztább lélekkel őrködjék az emberi lét méltósága fölött. A hatalmak, melyek a maguk rendszerében élni jónak és helyesnek látják, adják meg nekünk a lehetőséget, hogy mi is a ma­gunk emberi és nemzeti formánkban élhessünk. Ez a forma nem más és nem is lesz más, mint a társadalmi demokrácia és a nemzeti függetlenség formája. Ezt a formát, kormányzás dolgában, egy nemzeti kormány tudná a nép akaratával megtölteni; a művelődés szel­lemével pedig a magyar léleknek azok a mesterei, akik az elmúlt évtized alatt is a nép hűségében éltek. Szenvedő lélekkel áhítjuk, hogy a rontó harcok megszűnjenek, s kérjük az emberi bölcsesség szelle­mét, hogy a harcok küzdőit igazságtalan ítélet ne érje. Méltó életünkért szóban és cselekedetekben a történelemhez fohászkodunk. Fohászkodunk mind­nyájan, munkások, parasztok és ifjúság, nemkülön­ben jövőt álmodó költők, akik mind és mindig rendü­letlenül hívei vagyunk hazánknak. HÁROMSZÉK

Next