Háromszék, 1999. május (11. évfolyam, 2635-2659. szám)

1999-05-01 / 2635. szám

A költő írja: Egy budai klinikán születtem, de eszmélésem első emlékei a Kiskunsághoz tapadnak, édesanyám szülőföldjéhez. A délibábbal én nem Petőfi verseiben találkoztam először, hanem a nagypapa szikes legelőjén. Szüleink nem írattak be minket, gyerekeket az elemi iskolába. Én még az első gimnáziumban is magántanuló voltam, s az iskolát később sem tudtam megszokni. Azt hiszem, egész életemre magántanuló maradtam. De hálátlan volnék, ha nem említeném meg, hogy — már nagydiákként — három évre Sárospatakra kerültem, a református gimnáziumba, s erről a kis városról és nagy iskolájáról igen erős és jó emlékeim vannak. Érettségi után voltam teológus, majd festőnövendék lettem Pesten, a Képzőművészeti Főiskolán, s végül bölcsész Kolozsvárott, ahol doktoráltam összehasonlító irodalomtörténetből. Disszertációm lett első könyvem: Villon Magyarországon (1942). Egy év múlva befejeztem Villon Testamentumának fordítását (1943). A háború utáni új világban a színház vonzásába kerültem. Színészvizsgát tettem a szakszervezetben (bár ennek a szakmának is csak magántanulója voltam), s lett belőlem segédszínész, majd dramaturg. Azután Párizsba kerültem ösztöndíjjal, de többet forgolódtam a színházak közül, mint a Sorbonne-on , ahogy magántanulóhoz illik. Hazatérve sokat fordítottam, javarészt drámát és verset. Eredeti verseim sokáig publikálatlanok maradtak. E kötetemen kívül még ezeket a könyveimet tartom fontosnak: Villon és a többiek (1966); Shakespeare új tükörben (1972); Önarckép retus nélkül (1975); Esszék és asszák (1978); A teljes Villon (1980); Századok színháza (1982). A kötet versei persze sötétebb égboltok alá is elvezérelnek. De a legfeketébb sorok közein is át-átdereng valami abból a kacér sugárzásból, amiért mindig érdemes volt élni ebben a gyötrelmes és gyönyörűséges világban. Először gyűjtöm össze egy nyalábba verseim és versfordításaim javát — benne A teljes Villonnal, mely talán a kötet szíve... Ez utolsó szavammal nem a saját verseim kórusát akarom halkabbra fogni. Olyan költő könyve ez, aki sohasem tett különbséget eredeti és fordított versei közt: tulajdon vérével éltette valamennyi magzatát. Mészöly Dezső Villontól Shakespeare-ig beszélgetés Mészöly Dezsővel Amióta Árkoson beindult a Shakespeare-ház, többször is Sepsiszentgyörgyre látogatott a legnagyobb élő magyar Shakespeare-fordító, Mészöly Dezső, aki tanulmányaiban, naplójegyzeteiben is kitartóan és fáradhatatlanul elemzi és értelmezi a nagy angol drámaíró művét. A Szent György-napokon a sepsiszentgyörgyi megyei könyvtárban, egy igen hangulatos, izgalmas író-olvasó találkozón is hallgathattuk, csodálhattuk a tévécsevelyeivel, a Lyukasórával országosan is ismertté és népszerűvé váló Mészöly Dezsőt. (Külön öröm, hogy az MTV 2 mellett, ahol nyolc éve változatlanul megy a havonta jelentkező Lyukasóra, és hamarosan sor kerül a jubileumi századik kiadásra, legújabban Katedra nélkül címmel a Duna TV is megkezdte az első műsorok vetítését...) Shakespeare mellett Mészöly Dezső másik szenvedélye Villon. Fordításairól, verseiről beszélgettünk a költővel... — — Mikor jártál először Erdélyben? — A negyvenes években, amikor a teológia és a Képzőművészeti Főiskola után úgy döntöttem, hogy filológus leszek. Akkoriban édesapám, Mészöly Gedeon, a finnugor nyelvészet professzora is itt tanított, de itt adott elő a kiváló Zolnai Béla, akinek szakterülete a francia irodalom volt, de összehasonlító irodalomtudománnyal is foglalkozott. Én akkoriban készítettem első nagyszabású műfordítói vállalkozásomat, a teljes magyar Villont, s ebből írtam doktori disszertációimat is Zolnainál Villon Magyarországon címmel. Miközben Villon magyar irodalomban betöltött szerepéről értekeztem és a magyar fordításokat elemeztem, fordítottam at nagy testamentum verseit. Ez a disszertáció után egy évvel, 1943-ban készült el. Sokkal később kezdtem fordítani Villon tolvajnyelven írott verseit. Ezek először egy kísérő tanulmánnyal a Nagyvilágban jelentek meg (1966. január). Ezekről a sokáig megfejthetetlennek ítélt, rejtelmes versekről tudott az irodalomtudomány, egy részük Stockholmból került elő (!), a svédek híres Krisztina királynője valamikor 1650-ben látogatott Párizsba, ahol könyveket, kódexeket is vásárolt. Az egyik ilyen kódexből több argóban írott Villon-kézirat került elő, s én megkíséreltem a különben gazdag, szerteágazó francia tanulmányok idevonatkozó fragmentumainak felismeréseit hasznosítva — magyarítani. Akkor, amikor az udvari költő, Marót hat tolvajnyelven írott verset is felvett a Villon-kiadásba, talán még meg lehetett volna tökéletesen is fejteni a szöveget, ma már csak találgatásokra vagyunk ítélve bizonyos kifejezéseket illetően. Fordítóként tehát nem volt könnyű dolgom, s mivel ezek a versek ún. tolvajnyelven íródtak, én megpróbáltam a Villon korabeli francia argót mai magyar nyelven, argó kifejezéseket használva visszaadni. Mi az érdekes ebben? Azt hiszem, főleg az, hogy a költő mindig keresi azokat a kifejezéseket, amelyek nem váltak még sablonossá, nem koptak el. Így fordulhatott Villon a tolvajnyelv felé, amellett bizonyos lelki tartalmak kifejezésére is lehetőséget látott az argó használatakor. Izgatta a rejtély, a sokszínűség... Amikor sárospataki diákként, pesti egyetemistaként, kolozsvári bölcsészként a disszertációmat írtam, megnéztem azt is, hogy bizonyos közép-keleteurópai irodalmakban mikor kezdték először fordítani Villont, s azt is, hogy egyáltalán mikor merült fel a neve. Büszkék lehetünk arra, hogy legelőször Magyarországon, a magyar irodalomban kezdett kialakulni egy Villonkultusz, mely a harmincas években tetőződik. — Ennek mi lehet az oka? Faludy magyarításainak hatalmas népszerűsége? Volt valami a kor levegőjében, amire érzékeny membránként rezonálhatott a Villon-vers? — Kétségtelen, Faludy hozta divatba, de akkortájt már készült Szabó Lőrinc és Vas István Villonja is, s bizonyos verseit József Attila is magyarította... Faludy nagy port felvert Villonjáról el szeretném mondani, hogy ezek megítélésem szerint nem „átköltések”, hanem Villon álarcában írott versfüzér. Nem véletlen, hogy később Faludy György a világ legtermészetesebb módján sorolja be őket saját versei közé! Tudni kell azonban azt is, hogy amikor Faludy nagy sikerű Villon-átköltéseit írta, nem francia szövegekből indult ki (!), ő közismerten Brechtnek volt a rajongója, s hatottak rá a Koldusopera songjai. Ebbe a darabba Brecht dalbetéteket is beilleszt, s ezek közé saját fordításában Villon-fragmentumokat is. Faludy összekeverte a Brecht-verseket a Villon-szövegekkel, s így alakította ki saját vonzó Villonálarcát. Az ő hangneme Brechthez áll közel... — ...le is fordítja a Koldusopera dalbetéteit... — De ez csak színesebbé teszi az egészet. Emellett Faludy kötete sok olyan regényes elemet tartalmaz Villon életéből, amelyre érzékenyen reagál az olvasó... Faludy különben írt egy verses testamentumot is Villonról az álarcversek modorában... Mindez megragadta a közönséget, felkeltette az érdeklődést a középkor vagabundus költője után, s nem véletlen, hogy viszonylag nagy érdeklődés fogadta Szabó Lőrinc és Vas István „igazi” fordításköteteit is. Az én disszertációm végighalad a Villon-kultuszon, s az utolsó része hosszú műfordítás-kritika is, behatóan foglalkozom a Szabó- és a Vas-féle fordítások elég gyakori nyelvi, gondolati félreértésével is... Csak egy kirívó példa: Szabó Lőrincnél fordul elő a földről a „sárgolyó” kifejezés, ami félreértésekre adhat alkalmat, hiszen Villon korának geocentrikus világképében ez a kifejezés egyszerűen abszurdum... Nem szabad elfelejteni, hogy Villon minden intimitása, életközelsége ellenére is középkori költő!... — Ez a disszertáció később megjelent Villonnal foglalkozó könyveidben? — Sokáig nem, illetőleg csak az első fejezete, az arcképvázlat Villonról. Aztán írtam egy újabb könyvet Politikai divatok és a magyar Villon-kultusz címmel, s ide bevettem a disszertáció teljes szövegét, persze némileg „költői” formában. Karinthy Frigyes kiváló elbeszéléséből, a Találkozás egy fiatalemberrel ötletéből kiindulva szembesítettem késői magam korai énemmel... fiatal Mészöly Dezső megkérdi az öregebbtől, hogy tulajdonképpen hogyan vélekedik disszertációjáról? Szemrehányást tesz az öregnek, hogy miért csak az első fejezetét közli. Az öreg énem szabadkozik, hogy hát régóta nem járt a kezében a szöveg, mire a fiatal azonnal ajánlkozik, ha így áll a dolog, akkor ő szívesen felolvassa. Egy feltétellel, szabadkozik az öregebb, ha időnként ő is közbeszólhat, elmondhatja véleményét, így ez a csapongó esszé a két én vitája is Villonról. Hol az egyiknek, hol a másiknak van igaza, és adok előnyt — s úgy érzem, joggal — a fiatalabb énemnek is... Szabó Lőrinc elemzése után behatóan foglalkoztam Vas István 1940- ben megjelenő változatával is, s minden elismerésem dacára sorozatosan pécéztem ki félrehallásait, félrefordításait. Vas utána többször is kiadta saját Villonját, természetesen átdolgozva. Sőt, az én fordításomból is számos passzust változatlanul vagy alig módosítva átvett, persze a forrás megjelölése nélkül. Mindez bizonyíthatta számomra, hogy elfogadta az én kiveséző kritikámat. Ironikusan jegyzem meg, számomra tulajdonképpen megtisztelő, hogy mintegy folklorizálódtak Villon-fordításaim... — Az író-olvasó találkozón anekdotikus vallomásodban árultad el, hogy még Villon előtt sárospataki diákként Goethét, majd Hoffmansthalt fordítottál. Shakespeare, másik nagy szerelmed mikor jön be a képbe? — Az első fordításom Antonius és Kleopátra volt. Huszonöt esztendősen, mindenféle megszorítás és felkérés nélkül saját szakállamra kezdtem hozzá. A darabot nagyon szerettem, talán azért is, mert Kleopátra a legsokszínűbb Shakespeare nőalakjai között. Amikor elkészült a fordítás első fele, elvittem a Nemzeti Színház dramaturgjához, Szűcs Lászlóhoz. Azt sem reméltem, hogy válaszol, nagyon meglepett, hogy néhány hétre rá levelezőlapot kaptam az aláírásával. Bátorított. Azt írta, hogy fordításom igen kellemesen lepte meg, s előleget is ígért, 1000 pengőt, ami akkor nagyon szép összeg volt... — „ Még havi kétszáz sose telt" írta József Attila. — Igen, s a kor népszerű „táncdalszövege” is erről beszél. „Havi kétszáz pengő fixszel ma az ember könnyen viccel...” Mivel én akkortájt elég szűkösen éltem, az összeg meglepett, bátorított. Mire befejeztem a fordítást, Németh Antal már nem is volt igazgató, darabom pedig ott hevert a dramaturgián, a kézirattemetőben. Történt azonban, hogy a Nemzeti új igazgatója, Major Tamás kedveskedni akart Bajor Gizinek, a korszak nagy színésznőjének. Bajor élete egyik nagy sikerét, A kaméliás hölgyet szerette volna felújítani, ifjabb Dumas népszerű darabját azonban Major szívből utálta, így több darabot is elküldtek Bajor Gizinek, az én Antoniusomat is. Az öreg dramaturg, Szűcs László abból indult ki, hogy Bajor a modern darabokat szereti, de Kleopátra szerepére „ráharap”, pláne, ha a fordítás is... modern, így is történt, nagyon fellelkesedett. Nyugodtan mondhatom tehát, hogy a másik felfedezőm, hiszen Kleopátrát végül is nagy sikerrel játszta el. Én akkoriban már segédrendezőként, sőt, segédszínészként is a Nemzetinél tevékenykedtem. Saját fordításomba, egy kisebb szerepbe, Eupronius, a követ szerepébe többször be is ugrottam egy színész megbetegedése folytán. — A színpadon is Shakespeare követe lettél tehát. Verseket akkoriban írtál? — Igen. Bár itt tennem kell egy kitérőt. Első verseim megjelenésekor, 17—18 éves koromban Sárospatakon a helyi lap támogatott. Utána Herczegh Ferenc hetilapjában, az Új Időkben, majd Schöpflin Aladár folyóiratában, a Tükörben közöltem. 1948 után viszont egy olyan korszak következett, amikor engem — aki nem írtam a Párt szája íze szerint — amúgy sem közöltek volna. Akkoriban eredeti verset nem is publikáltam. Bizonyos értelemben a műfordítás mentett meg, elkönyvelték hivatalos helyen, hogy fordító vagyok, s nem kérték számon az elmaradt publikációkat, a politikai irányvonal követését... Hallgatásom tehát az irodalompolitika irányítóinak szemében nem volt gyanús. Elfogadták, hogy fordítok, és én eleget is tettem elképzeléseiknek, főként, mert egybeestek saját céljaimmal. A színházak is foglalkoztattak, sorban jelentek meg Shakespeare-fordításaim, a Szeget szeggel, az Otelló, amelynek bemutatójára elsősorban Bessenyei Ferenc parádés alakítása miatt emlékszem... Ahogy oldódott a légkör, eredeti versek közlésére is sor került, de első verseskönyvem, az Önarckép retus nélkül csak 1975- ben jelent meg. Fiókban maradt verseimet 1998 őszén a induló Hitel első számában tettem közzé... Lejegyezte: Bogdán László Mészöly Dezsőt az utóbbi években az irodalombarátok a televízióban közkedvelt műsorában, a Lyukasórában is hónapról hónapra láthatják. A versfeladványokat is tartalmazó műsorhoz hasonlóan a költő egy versét olvasta fel a szentgyörgyi találkozón, s azt kérte a hallgatóságtól: igyekezzenek kitalálni, melyik három sort akarta a nyolcvanas évek végén (!) kihúzni a szövegből az Élet és Irodalom buzgó versszerkesztője. A titokra akkor nem derült fény, így ma is érvényes a kérdés: íme a vers: " Halottak hatalma Hogy tudnak ütni a halottak! Élő nem sújthat akkorát. Tőből fordulnak ki a fák, Ős boltozatok beomolnak, Mikor a halott odavág. Hogy tudnak ölni a halottak! Ki élő, lágy, s tán megbocsát, de a halott pardont nem ád, a holtak némán kaszabolnak, hogy belesáppad Góliát. Hogy tudnak győzni a halottak! Ráérnek ők, nem félnek ők. Jó ágy a hant, jó vár a föld, jeltelen sírja a halottnak, bevehetetlen szirt-ered.