Háromszék, 2002. október (14. évfolyam, 3676-3702. szám)

2002-10-01 / 3676. szám

KÉZDIVÁSÁRHELY Egy hektárt sem kaptak vissza Az Apor Péter Iskolaközpontban a hozzá tartozó esti líceumban és technikumban, va­lamint az Áchim András utcai, illetve Csipke­rózsika Óvodával együtt az új tanévet 1130 tanuló és óvodás kezdte meg. 870-en a nap­pali tagozatra járnak, ami létszám tekinteté­ben a tanintézet történetében egyedülálló. Ki­lencvenkilenc pedagógus foglalkozik velük. Dezső Vencel tanár, az iskolaközpont igaz­gatója érdeklődésünkre elmondta: idén négy líceumi és négy szakiskolai kilencedik osztály indult, a megyében csak itt létesült autótech­­nikusi osztály, s száz százalékban teljesítették a beiskolázási tervet. Az autótechnikusi osz­tály végzősei technikusi oklevelet, érettségi diplomát és két kategóriában (C és D) hajtási jogosítványt kapnak. Hamarosan egy dániai mezőgazdasági iskolával lépnek testvérisko­­lai kapcsolatba. Diákcseréről egyelőre nem lehet szó, mert a gyakorlati tevékenységet nincs, ahol megszervezniük. A gondok az új tanévben is a régiek maradtak: az Állami Va­gyonügynökség eladta Erdély Edének az­ is­kola egykori tangazdaságát, és a kilencven­­egy hektáros földterületből szántóból, le­gelőből és erdőből — nem sikerült egyetlen hektárt sem visszaszerezni. Föld nélkül aligha lehet mezőgazdászokat képezni. Ötven hektár­ra lenne joguk, de egyelőre azt sem kaphatják vissza, mivel hajdani földjeik a burgonyakí­sérleti állomáshoz, illetve a növényfajta-kísér­leti állomáshoz kerültek. Amikor az igazgató egykori jussukat kérte, azt a választ kapta, hogy nincs elég mezőgazdasági jellegű osztá­lyuk. Hol és hogyan legyen mezőgazdasági szakosztály, ha nincs földünk? kérdezi az igazgató. Pedig igény lenne rá, hiszen hiába nevezik e vidéket a nadrágok völgyének, majd mindenki a mezőgazdaságból él. Az igaz­gató a prefektus segítségét kérte, de látva, hogy nincs eredmény, egy, az iskolával együtt­működő bukaresti mezőgazdasági egyetemen keresztül próbálnak eljutni Adrian Năstase miniszterelnökig, hogy egykori jogos tulajdo­nukat visszakaphassák. (Sociom) Felfüggesztett csődeljárás Öt hónap kegyelmi időt kapott adóssága törlesztésé­re a kézdivásárhelyi közüze­mek a csavargyártól tud­tuk meg Slezinger László igazgatótól, aki azt is el­mondta, hogy jelenlegi adós­ságuk 979 millió lejre rúg. A csavargyár és a közművek vezetői megállapodást írtak alá, mely szerint a közüzemek arra kötelezte magát, hogy jövő év március elsejéig tel­jes mértékben törleszti közel egymilliárd lejes tartozását, ami azt jelenti, hogy havon­ta kétszázmillió lejt utal át a csavargyár számlájára. A megállapodás idejére a csa­vargyár által kért csődeljárá­si-átszervezési eljárást fel­függesztik. Slezinger véle­ménye szerint határidőre ki tudják fizetni tartozásukat. A napokban több nagy adósuk fizetett: a kórház 220 milliót törlesztett 317 millió lejes összadósságából, az El-Co Rt. 148 milliót, míg a RO­D Transport Kft. 69 millió lejt. A lakosság tartozása szep­tember folyamán sem apadt, még mindig tízmilliárd lejre rúg. (Sochom) Futószőlő a ház falán Kézdialmási faluközpont Sylvester Lajos felsőháromszéki riportja a 7. oldalon Egy nap se teljen el alkotómunka nélkül A címben foglalt jelszóval nyitotta meg tegnap a hatodik tanévet a kolozsvári Hadas- Bolyai Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi főiskolája. A Tamási Áron Színházban tartott ünnepi megnyitón 150 elsőéves hallgatót köszöntött a főiskola vezetősége, helyi és megyei elöljárók. (fekete) TANÉVNYITÓ A FŐISKOLÁN Máról holnapra Gaudeamus...? Ala országszerte megnyílta­k az egyetemek és főiskolák kapui, kezdetét veszi a 2002—2003-as főiskolai tanév. Örömü­nnepnek kellene lennie e napnak, s hogy mégsem az, azért nem a diákok és az oktatók felelősek, hanem az egész fejtetőre állított oktatási rendszer, mely tizenkét esz­tendő állandó reformjai ellenére — vagy éppen ezek miatt — ma kuszáltabb és esetlenebb, mint valaha. A nagy „demokratikus nyitás", a magánegyetemek, kihelyezett tagozatok létrehívása csak mennyiségi rob­banást hozott, s felszínre buktatta e téren is azt, ami az egész romániai társadalom sajátja, a szélhámosságot és a korrupciót. És tanúi lehetünk a nagy garral beindult magánegyetemek szégyenteljes bukásának, a súlyos mil­liókat költő diákok csúfos átvezetésének, a kenőpénz állami intézményekben való ,,intézményesítésének", a diákotthonok tájékán uralgó balkáni állapotoknak, a tanárok megvesztegethetőségének, szóval mindennek, ami salak lehet a felsőoktatás tájékán, es egészen az oklevelek hamisításáig. Pedig ezekre már voltaképpen szükség sem lenne, hiszen a mai vadkapitalista fertőben a felvételtől a diplomáig minden megvásárolható. Annyit is ér egyébként, s ha e dzsungeltörvényes szövevényben azért fölleljü­k a tisztesség, az igényesség, a becsületes­ség és a minőségi képzés szigeteit is, úgy százszoros tisz­telet illeti azokat, akik tesznek a hazai felsőoktatás be­csületéért. Akár állami, akár magánintézményről legyen szó. E szomorú képhez még azt is hozzá kell tennünk, hogy a megszerzett oklevél sem belépőjegy, immár az Életbe, nem a társadalmi megbecsülés és ráfigyelés kitöltetlen bizalmi csekkje, hanem egy értéktelen papír legtöbbször, s az eg­zisztenciális harc voltaképpen a diplomázás után kezdő­dik: talál-e egyáltalán munkát az oklevél birtokosa? A gyakorlat azt mutatja, hogy nem igazim, s ebből származik az a korjelenség, hogy fut innen, aki csak teheti. Ennek egyik oka a társadalmi igény és a képzés közötti mennyi­ségi, minőségi és szakosodásbeli szakadék, másrészt pe­dig az anyagi megbecsülés hiánya. A mindenkori kormány — tessék-lássék! — próbál jó szándékot mutatni az integ­rálódás megkönnyítésére, de ezek az intézkedések vajy ke­veset segítenek a pályakezdők életépítésében. Ez a leltár — érzem — elég szomorúra sikeredett, pedig itt és most nem kedvszegés lenne a cél, hanem éppen bizta­tás, a kiút keresése. Szinte kötelezően. Vegyünk hát számba ! utólag, minek örvendhetünk mi, romániai magyarok az új egyetemi tanév kezdetén. Az anya­nyelvű felsőoktatás kétségtelenül gazdagodott, színesedett az elmúlt tucatnyi év során, s ha mindmáig nem is sikerült a nagy 1990-es cél, az önálló állami magyar tudomány­egyetem helyreállítása, megszaporodtak a szakok, nőtt a kihelyezett tagozatok száma, s ma a ,,magyar vonalak" — durva számítással! — tízannyi hallgatót fogadhatnak, mint a rendszerváltozás előtt. Az intézmények újjászervezésének reménye viszont egyre inkább a távoli jövő ködébe vész, pe­dig arról lemondani nem szabad, hiszen biztonságot, jövőépí­tést csupán az önálló intézményrendszer garantálhat, a „kö­zös lovukból" nemigen kér a romániai magyar társadalom, hiszen százszor megtapasztalhatta, hogy azok nyergeiből sor­­ra-rendre kitaszítgatják a „társbérlők". Ezért föl­háborító az a cinizmus, hogy a jogos igény kielégítése elöl most a ,,multikulturalitás" áldásainak hangoztatásával térnek ki a román hivatalosságok, tudva tudván, hogy amíg a nagy kö­­zösködés tart, addig a fészekbe betelepült kakukkfiókák ural­kodhatnak mindenütt, s kuss az egykori gazdáknak. Ha nem ismernénk e mentalitást, biz’ isten lelkeskedhetnénk és tapsi­kolhatnánk, hogy lám, mennyi mindent kiverekedtünk ma­gunknak, hogy még a brassói egyetemen is indult magyar képzés, s megfeledkezhetnénk arról­, hogy állami magyar mű­szaki oktatás ma sincs, hogy’ a zenei és képzőművészeti intéz­ményekben is kétségbeesett harcot kell vívni néhány tantárgy anyanyelvi oktatásáért... Számunkra — pedig kénytelen-kel­letlen romániai adófizető polgárok lennénk! — marad az örök újraképzés, az új és új fészeképítés esélye. Ilyen a Sapientia névre hallgató Erdélyi Magyar Tudományegyetem, mely az anyaország nagylelkűségéből született. És abbéd tartatik fenn. De jé­, hogy’ van, s ha Sepsiszentgyörgy, érthetetlen módon, ki is maradt az egyetemalapítás nagy munkájából, mégis földe­reng a remény: ez a miénk lesz, ez alapköve lehet egy igazi nagy erdélyi magyar (s állami!) univerzitás fölépítésének. Higgyünk benne. Tehát: mégis Gaudeamus! Magyari Lajos (folytatása a 3. oldalon)

Next