Háromszék, 2002. október (14. évfolyam, 3676-3702. szám)
2002-10-01 / 3676. szám
KÉZDIVÁSÁRHELY Egy hektárt sem kaptak vissza Az Apor Péter Iskolaközpontban a hozzá tartozó esti líceumban és technikumban, valamint az Áchim András utcai, illetve Csipkerózsika Óvodával együtt az új tanévet 1130 tanuló és óvodás kezdte meg. 870-en a nappali tagozatra járnak, ami létszám tekintetében a tanintézet történetében egyedülálló. Kilencvenkilenc pedagógus foglalkozik velük. Dezső Vencel tanár, az iskolaközpont igazgatója érdeklődésünkre elmondta: idén négy líceumi és négy szakiskolai kilencedik osztály indult, a megyében csak itt létesült autótechnikusi osztály, s száz százalékban teljesítették a beiskolázási tervet. Az autótechnikusi osztály végzősei technikusi oklevelet, érettségi diplomát és két kategóriában (C és D) hajtási jogosítványt kapnak. Hamarosan egy dániai mezőgazdasági iskolával lépnek testvériskolai kapcsolatba. Diákcseréről egyelőre nem lehet szó, mert a gyakorlati tevékenységet nincs, ahol megszervezniük. A gondok az új tanévben is a régiek maradtak: az Állami Vagyonügynökség eladta Erdély Edének az iskola egykori tangazdaságát, és a kilencvenegy hektáros földterületből szántóból, legelőből és erdőből — nem sikerült egyetlen hektárt sem visszaszerezni. Föld nélkül aligha lehet mezőgazdászokat képezni. Ötven hektárra lenne joguk, de egyelőre azt sem kaphatják vissza, mivel hajdani földjeik a burgonyakísérleti állomáshoz, illetve a növényfajta-kísérleti állomáshoz kerültek. Amikor az igazgató egykori jussukat kérte, azt a választ kapta, hogy nincs elég mezőgazdasági jellegű osztályuk. Hol és hogyan legyen mezőgazdasági szakosztály, ha nincs földünk? kérdezi az igazgató. Pedig igény lenne rá, hiszen hiába nevezik e vidéket a nadrágok völgyének, majd mindenki a mezőgazdaságból él. Az igazgató a prefektus segítségét kérte, de látva, hogy nincs eredmény, egy, az iskolával együttműködő bukaresti mezőgazdasági egyetemen keresztül próbálnak eljutni Adrian Năstase miniszterelnökig, hogy egykori jogos tulajdonukat visszakaphassák. (Sociom) Felfüggesztett csődeljárás Öt hónap kegyelmi időt kapott adóssága törlesztésére a kézdivásárhelyi közüzemek a csavargyártól tudtuk meg Slezinger László igazgatótól, aki azt is elmondta, hogy jelenlegi adósságuk 979 millió lejre rúg. A csavargyár és a közművek vezetői megállapodást írtak alá, mely szerint a közüzemek arra kötelezte magát, hogy jövő év március elsejéig teljes mértékben törleszti közel egymilliárd lejes tartozását, ami azt jelenti, hogy havonta kétszázmillió lejt utal át a csavargyár számlájára. A megállapodás idejére a csavargyár által kért csődeljárási-átszervezési eljárást felfüggesztik. Slezinger véleménye szerint határidőre ki tudják fizetni tartozásukat. A napokban több nagy adósuk fizetett: a kórház 220 milliót törlesztett 317 millió lejes összadósságából, az El-Co Rt. 148 milliót, míg a ROD Transport Kft. 69 millió lejt. A lakosság tartozása szeptember folyamán sem apadt, még mindig tízmilliárd lejre rúg. (Sochom) Futószőlő a ház falán Kézdialmási faluközpont Sylvester Lajos felsőháromszéki riportja a 7. oldalon Egy nap se teljen el alkotómunka nélkül A címben foglalt jelszóval nyitotta meg tegnap a hatodik tanévet a kolozsvári Hadas- Bolyai Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi főiskolája. A Tamási Áron Színházban tartott ünnepi megnyitón 150 elsőéves hallgatót köszöntött a főiskola vezetősége, helyi és megyei elöljárók. (fekete) TANÉVNYITÓ A FŐISKOLÁN Máról holnapra Gaudeamus...? Ala országszerte megnyíltak az egyetemek és főiskolák kapui, kezdetét veszi a 2002—2003-as főiskolai tanév. Örömünnepnek kellene lennie e napnak, s hogy mégsem az, azért nem a diákok és az oktatók felelősek, hanem az egész fejtetőre állított oktatási rendszer, mely tizenkét esztendő állandó reformjai ellenére — vagy éppen ezek miatt — ma kuszáltabb és esetlenebb, mint valaha. A nagy „demokratikus nyitás", a magánegyetemek, kihelyezett tagozatok létrehívása csak mennyiségi robbanást hozott, s felszínre buktatta e téren is azt, ami az egész romániai társadalom sajátja, a szélhámosságot és a korrupciót. És tanúi lehetünk a nagy garral beindult magánegyetemek szégyenteljes bukásának, a súlyos milliókat költő diákok csúfos átvezetésének, a kenőpénz állami intézményekben való ,,intézményesítésének", a diákotthonok tájékán uralgó balkáni állapotoknak, a tanárok megvesztegethetőségének, szóval mindennek, ami salak lehet a felsőoktatás tájékán, es egészen az oklevelek hamisításáig. Pedig ezekre már voltaképpen szükség sem lenne, hiszen a mai vadkapitalista fertőben a felvételtől a diplomáig minden megvásárolható. Annyit is ér egyébként, s ha e dzsungeltörvényes szövevényben azért fölleljük a tisztesség, az igényesség, a becsületesség és a minőségi képzés szigeteit is, úgy százszoros tisztelet illeti azokat, akik tesznek a hazai felsőoktatás becsületéért. Akár állami, akár magánintézményről legyen szó. E szomorú képhez még azt is hozzá kell tennünk, hogy a megszerzett oklevél sem belépőjegy, immár az Életbe, nem a társadalmi megbecsülés és ráfigyelés kitöltetlen bizalmi csekkje, hanem egy értéktelen papír legtöbbször, s az egzisztenciális harc voltaképpen a diplomázás után kezdődik: talál-e egyáltalán munkát az oklevél birtokosa? A gyakorlat azt mutatja, hogy nem igazim, s ebből származik az a korjelenség, hogy fut innen, aki csak teheti. Ennek egyik oka a társadalmi igény és a képzés közötti mennyiségi, minőségi és szakosodásbeli szakadék, másrészt pedig az anyagi megbecsülés hiánya. A mindenkori kormány — tessék-lássék! — próbál jó szándékot mutatni az integrálódás megkönnyítésére, de ezek az intézkedések vajy keveset segítenek a pályakezdők életépítésében. Ez a leltár — érzem — elég szomorúra sikeredett, pedig itt és most nem kedvszegés lenne a cél, hanem éppen biztatás, a kiút keresése. Szinte kötelezően. Vegyünk hát számba ! utólag, minek örvendhetünk mi, romániai magyarok az új egyetemi tanév kezdetén. Az anyanyelvű felsőoktatás kétségtelenül gazdagodott, színesedett az elmúlt tucatnyi év során, s ha mindmáig nem is sikerült a nagy 1990-es cél, az önálló állami magyar tudományegyetem helyreállítása, megszaporodtak a szakok, nőtt a kihelyezett tagozatok száma, s ma a ,,magyar vonalak" — durva számítással! — tízannyi hallgatót fogadhatnak, mint a rendszerváltozás előtt. Az intézmények újjászervezésének reménye viszont egyre inkább a távoli jövő ködébe vész, pedig arról lemondani nem szabad, hiszen biztonságot, jövőépítést csupán az önálló intézményrendszer garantálhat, a „közös lovukból" nemigen kér a romániai magyar társadalom, hiszen százszor megtapasztalhatta, hogy azok nyergeiből sorra-rendre kitaszítgatják a „társbérlők". Ezért fölháborító az a cinizmus, hogy a jogos igény kielégítése elöl most a ,,multikulturalitás" áldásainak hangoztatásával térnek ki a román hivatalosságok, tudva tudván, hogy amíg a nagy közösködés tart, addig a fészekbe betelepült kakukkfiókák uralkodhatnak mindenütt, s kuss az egykori gazdáknak. Ha nem ismernénk e mentalitást, biz’ isten lelkeskedhetnénk és tapsikolhatnánk, hogy lám, mennyi mindent kiverekedtünk magunknak, hogy még a brassói egyetemen is indult magyar képzés, s megfeledkezhetnénk arról, hogy állami magyar műszaki oktatás ma sincs, hogy’ a zenei és képzőművészeti intézményekben is kétségbeesett harcot kell vívni néhány tantárgy anyanyelvi oktatásáért... Számunkra — pedig kénytelen-kelletlen romániai adófizető polgárok lennénk! — marad az örök újraképzés, az új és új fészeképítés esélye. Ilyen a Sapientia névre hallgató Erdélyi Magyar Tudományegyetem, mely az anyaország nagylelkűségéből született. És abbéd tartatik fenn. De jé, hogy’ van, s ha Sepsiszentgyörgy, érthetetlen módon, ki is maradt az egyetemalapítás nagy munkájából, mégis földereng a remény: ez a miénk lesz, ez alapköve lehet egy igazi nagy erdélyi magyar (s állami!) univerzitás fölépítésének. Higgyünk benne. Tehát: mégis Gaudeamus! Magyari Lajos (folytatása a 3. oldalon)