Háromszék, 2010. október (22. évfolyam, 6100-6125. szám)
2010-10-02 / 6101. szám
KULTÚRA TÁRLATNÉZŐ A BUDAVÁRBAN Agyagba gyúrt történelem Találkozás Józsa Judit kerámiaszobrásszal KISGYÖRGY ZOLTÁN Restelkedve kellett tudomásul vennem, hogy nemcsak a magyar fővárosban, hanem az egész mai Magyarország területén, de még az óceánon túl is többen és jobban ismerik e fiatal művészt, a magyar történelmet, a magyar nép hagyományait és jeleseit egy csokorba kötő műveit és munkásságát, mint Erdélyben. Erről győzött meg nagy sikerű kiállítása, a vele való találkozás a Magyar Kultúra Alapítvány Szentháromság téri Budavár kiállítótermében. " Kevés olyan kellemes helye van a Budavárnak, mint Fortuna istenasszony udvara. Vonzóvá varázsolja a kitűnő rendezvényeket szervező Litea irodalmi teázó. Ebben az udvarban léphetünk be Józsa Judit terrakotta kisplasztikáit, művészeti alkotásait kiállító üzletébe, a Tiszta forrás Galériába. Ha pillanatnyilag nem tartózkodik ott a művésznő, Györgyi asszony készséggel és hozzáértéssel ajánl és igazít el minden látogatót-vásárlót. Nekünk szerencsénk volt. Szerencse istenasszony éttermében, majd a Magyar Nagyasszonyok III. nevet viselő kiállítás megtekintése után is beszélgetni tudtunk Józsa Judittal. A fiatal szobrászművész Korondról indult felfelé ívelő művészi pályáján. Édesapjával, Józsa János ismert keramikus népművésszel nem egy alkalommal látogatták meg a Székely Nemzeti Múzeum népi fazekasmunkákat bemutató gyűjteményét, keresve a legrégibb, köröndi cserépre-kancsóra festett díszítéseket, egyszóval a tiszta fonást. Józsa Judit Magyar Nagyasszonyok című harmadik sorozatának kiállítását rengeteg látogató tisztelte meg, hiszen kit ne érdekelt volna olyan jeles személyiségek alakja, mint a mi erdélyi régész és barlangkutató Torma Zsófiánk, a háromszéki származású Téglás Gábor régész elődje és kutatótársa, az író Tormay Cécile, a két Zsolnay lány, a politikus Kéthly Anna, a czegei gróf Wass család tagja, az Erdélyi Múzeum Egyesület pártolója és jótevője, Wass Otília és három női szent: Szent Hedvig, Portugáliai Szent Erzsébet és István királyunk unokája, Skóciai Szent Margit. A Magyar Nagyasszonyok két korábbi sorozatában találkozhattunk Sarolt fejedelem asszonnyal, akiről az erdővidéki hiedelem azt tartotta, hogy kedvenc tartózkodási helye a bibarcfalvi Tiborcz-vár volt, Árpád-házi Szent Erzsébettel, Izabella királynénkkal, Lorántffy Zsuzsannával és Árva Bethlen Katával. Történelmünk forgatagából Józsa Judit kiemelte Sziszit, a jelenlegi brit uralkodó Erzsébet ükanyjaként ismert erdőszentgyörgyi Rhédey Claudia grófkisasszonyt, Teleki Blankát, aki Barabás Miklós kolozsvári tanítványa volt, a cigány csodaprímás Cinka Pannát, az első ásványtankutatónőt, a ditrói kendi Máriát. Megtisztelő helyen tündöklik—fő ékességként—a Patrona Hungáriáé, vagyis Magyarország Védőasszonya, a Boldogságos Szűz Mária és Wass Albert múzsájaként a mifelénk „termett” nemes kristályokra felépített Erdély című munkája. Köröskörül örök példát mutató és példás életű asszonyok, akik személyiségükkel, életükkel és tevékenységükkel írták be nevüket a magyar történelembe, akiknek alakját a példaképeket állító és azokat tisztelő Józsa Judit gyúrt agyagba, a patinázott terrakotta kisplasztika mestere, a köröndi keramikus dinasztia leányutódja. — Ehhez a minuciózus, aprólékos munkához különleges összetételű agyagkeverék szükséges, amelyet a hazaiak mellett külföldről kell beszereznem — részletezte Judit. — Valóságos laboratóriumi munka az, amíg az alapanyagokból képlékeny, magas tüzű agyag lesz, az alakok patinázása pedig külön titkos recept alapján történik. A tárlatvezetés során arról már ön is meggyőződött, hogy minden alak külön élet, külön történelem, amelyet tanulmányozni és elsajátítani kötelességemnek tartottam. Korondon és Székelyudvarhelyen végeztem iskoláimat, de második iskolapadom édesszüleim műhelye volt, ahol a ma már fazekasmester bátyámmal gyúrtam, agyagoztam, formáztam, festettem. Első kisplasztikámat Szeretet címmel tizenegy éves koromban készítettem, egy keresztre boruló öregasszonyt ábrázolt. 1994 óta élek Magyarországon, Budapesten, ahol a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának művészettörténeti szakán szereztem diplomát. Tizenhat esztendő nemes termését nincs lehetőségünk bemutatni, miként azokat a kiállításokat sem tudjuk felsorolni, amelyeknek helyszíne nemcsak a mai Magyarország volt, hanem Bukarest, Európa más városai, az Amerikai Egyesült Államok, Ausztrália és a nagyon távoli Kína. A Terrakotta kisplasztikáim, a földfestékkel festett pasztellszínnek a székely és magyar népi életképeket, kihalófélben levő népi mesterségeket, az archaikusan patinázottak pedig a magyar honfoglalás alakjait a vezérektől a korabeli mesterségeken át a táltosokig, az Árpád-házi szenteket és a magyar nagyasszonyokat történelmi hitelességgel mutatják be. Az élet vize, a tenger a Terraga világában jelent meg, de emellett megmintáztam a magyar irodalom kiemelkedő személyiségeinek Múzsáit, a Magyar mesevilágot és a gyönyörű Magyar táncokat is. Torma Zsófia a tordosi cserépkorong régészeti leletével HIVATÁSOS TÁNCEGYÜTTESEK TALÁLKOZÓJA Ami ma kortárs, holnap már hagyomány FEKETE RÉKA Az erdélyi hivatásos néptáncegyüttesek múlt heti találkozóján a legtöbbet vitatott kérdés az volt, létezik-e hagyományos korszerűség, ha igen, mi annak az ismérve. A neves szakemberekből álló zsűri egyöntetűen megfogalmazta: hagyomány az, amit eleinktől tanultunk, ami azáltal válik kortárssá, hogy ennek a kornak az embere foglalkozik vele, tehát kortárs történet. Ami az utánunk jövő nemzedék számára már hagyomány. A Kínában turnézó Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes kivételével minden hivatásos erdélyi magyar táncegyüttes részt vett a Sepsiszentgyörgyön megrendezett hetedik találkozón, mely az időnként személyeskedésbe fajuló viták ellenére sok tanulsággal szolgált. A bemutatott előadásokat, az erdélyi néptáncszínpad sokszínűségét, az együtteseknek a színházi műfajok felé fordulását elemző beszélgetésekből kiderült, azzal mindannyian egyetértenek, hogy létjogosult az autentikus folklórműsor és a táncszínházi produkció is, a kettő közötti arányról ellenben nem gondolkodnak egyformán az együttesek, miként arról sem, hogy egy adott táncjátékon, táncszínházi produkción belül mit, mennyit és hogyan használjanak népzenei és néptáncörökségünkből. A találkozón a Háromszék Táncegyüttes és a Maros Művészegyüttes folklórműsort mutatott be játékos, illetve „vegytiszta” formában, míg a Nagyvárad Táncegyüttes táncdrámát, az Udvarhely Táncműhely mozgásszínházi előadást vitt színpadra. A különböző műfajokban megszületett alkotásokról, valamint azok előadóiról, a táncosokról sok jó, illetve olykor durván elmarasztaló vélemény hangzott el, többek között, hogy nincs dramaturgiájuk a produkcióknak, fölösleges, illetve hiányos Háromszék Táncegyüttes — Maurice Ravel: Bolero (rendező, koreográfus Orza Călin) FOTÓ: HENNING JÁNOS elemeik vannak a koreográfiáknak, egyes táncosok nem elég képzettek testileg és lelkileg, mások nem tartják be a színpad alapvető törvényeit, a fiatalok puhányak, nincs kiforrott technikájuk, hiányos a gesztusrendszerük, de az is baj, ha a tisztán néptáncos mozdulat annyira precíz, hogy már-már művi. A találkozó kiértékelője után Stoller Antal néptánc-koreográfus, táncfolklorista, a zsűri elnöke lapunk érdeklődésére elmondta: szükség van erre a műfaji sokszínűségre, létjogosultsága van az autentikus folklórműsoroknak és a táncszínházi produkcióknak is a hivatásos együttesek színpadán, de figyelembe kell venni a közönség befogadókészségét, meg kell tenni azokat a lépéseket, hogy a nagyérdemű nyitottá, a szokatlan iránt is befogadóvá váljék. A hagyományos korszerűségről szólva hangsúlyozta: „Mi most a paraszti hagyománnyal foglalkozunk, de amikor kezdtük ezt felgyűjteni, már akkor sem élt eredeti funkciójában. Tehát eleink közül valakik ezzel kezdtek foglalkozni, ez is hagyománnyá vált, aztán mi színpadra vittük. Hagyomány nekünk az, hogy ezt megtanultuk, de a gyermekeinknek hagyomány lesz az, hogy színpadra emeltük.” Látva láttató VÁRYO. PÉTER Kovács László Attila: Ablak előtt Az idei, X. Nemzetközi Magyar Fotóművészeti Pályázatra hét országból 127 alkotó 1143 képpel jelentkezett, a szakmai zsűri 59 fotós 76 felvételét javasolta kiállításra. Azok a képek jutottak be a tárlatra, amelyek a lehetséges 30 pontból legalább 20-at elértek, díjat a 27 pontos képek kaptak. Szám szerint hat alkotó: egy-egy magyarországi, délvidéki, felvidéki és három erdélyi fotóművész — köztük a sepsiszentgyörgyi Kovács László Attila. Akinek nem ez az első kiemelkedő szereplése a Magyar Fotóművészek Világszövetsége által szervezett megmérettetéseken, 2004- ben a világszövetség különdíjjal jutalmazta, majd 2005-ben és 2007-ben a pályázat nagydíjával tüntették ki. Fotósunk, Kicsikovácslaci úgymond predesztinált. Fényképezőgépek között nőtt fel, édesapja, Kovács László nem csupán elismert háromszéki fotográfus, de megszállott gyűjtője is a fényképészeti felszereléseknek. Nem csoda hát, ha autók helyett régi fotómasinákkal játszott (olykor egyik-másik, ma már technikatörténeti gépet szétverve is akár), állványokból készített tankkilövőt — tény, hogy a fotózás technikáját akarvaakaratlan elsajátította. Művészi fejlődése viszont az őstehetségek autodidakta módján történt, szakmai folyóiratokat, könyveket, albumokat bújva próbálta megfejteni egy-egy csodálatos fénykép titkát. Vonalak, árnyékok, beállítás, kompozíció —ha eleinte szakmai fogalmakként ismeretlenek is voltak számára, ösztönösen ráérzett használatukra. S amikor már a folyóiratokat is kinőtte, keresni kezdte fotós csoportok társaságát. És ha nem talált, hát szervezett. Előbb a Képvidék Alkotócsoportot, mely — azontúl, hogy fotóik elemzésével, megbeszélésével az egymástól tanulás, egymás tanítása által nyújtott fejlődési lehetőséget — egy érdekes elképzelést is útjára indított: Háromszék mai állapotainak fotódokumentációs megörökítését. Hadd idézzünk egy gondolatnyit ennél a programnál. Néhány év alatt tizenöt települést fotóztak végig, kevéske pályázati támogatással, inkább a csoport tagjainak elhivatottságából jutva el idáig. Programjukat ismertették egy Csíkszeredai kulturális fórumon, a Hargita megyeiek meg azonmód felismerték jelentőségét, s le is csaptak rá: ők okosabban, jobban csinálják, intézményi szintű szervezéssel, Csíkszeredai és székelyudvarhelyi központtal, az anyagi háttér biztosításával, Erdély, Magyarország legjobb etnofotósainak meghívásával szerveznek évente féltucatnyi tábort. Talán nálunk sem lenne késő felkarolnia a megyevezetésnek a ki nem fulladt, csupán takaréklángra állított kezdeményezésüket. Visszatérve Kicsikovácslacira: előszeretettel készít portréfotókat, vagy ahogy ő mondja: életképeket. Mert szeret, s véli, tud is kommunikálni a falusi emberekkel, akik „egyszerűek, őszinték, tiszták”, akik ha érdeklődő társra találnak, megnyílnak — és máris adott a jó fotó lehetősége. A jó fotó pedig, akár egy Munkácsy-festmény, amit a művész láttatni akar, azt kihangsúlyozza, a többi, a háttér lényegtelen, így Kicsikovácslaci is némi utómunkával éri el azt, hogy a néző szemét vezesse. Az alkotás folyamatát szereti, mindig új szöget, új látásmódot keresni — erről szól a művészet, az állandó keresésről, vallja. Nem pályázatokra dolgozik, nem díjhajhász. Persze, mint minden alkotónak, jólesik az elismerés, a visszajelzés, hogy jó úton halad. Csak látni kell, és nyitott szemmel járni, no meg a témára hangolódni. Ennyi Kicsikovácslaci titka. HÉTVÉGE 2010. október 2., szombat