Háromszék, 2010. október (22. évfolyam, 6100-6125. szám)

2010-10-02 / 6101. szám

KULTÚRA TÁRLATNÉZŐ A BUDAVÁRBAN Agyagba gyúrt történelem Találkozás Józsa Judit kerámiaszobrásszal KISGYÖRGY ZOLTÁN Restelkedve kellett tudomásul vennem, hogy nemcsak a magyar fő­városban, hanem az egész mai Ma­gyarország területén, de még az óceá­non túl is többen és jobban ismerik e fiatal művészt, a magyar történelmet, a magyar nép hagyományait és jele­seit egy csokorba kötő műveit és munkásságát, mint Erdélyben. Erről győzött meg nagy sikerű kiállítása, a vele való találkozás a Magyar Kultúra Alapítvány Szentháromság téri Buda­vár kiállítótermében. " Kevés olyan kellemes helye van a Budavárnak, mint Fortuna istenasszony udvara. Vonzóvá varázsolja a kitűnő rendezvényeket szervező Litea irodal­mi teázó. Ebben az udvarban léphetünk be Józsa Judit terrakotta kisplasztikáit, művészeti alkotásait kiállító üzletébe, a Tiszta forrás Galériába. Ha pillanatnyi­lag nem tartózkodik ott a művésznő, Györgyi asszony készséggel és hozzá­értéssel ajánl és igazít el minden látoga­­tót-vásárlót. Nekünk szerencsénk volt. Szerencse istenasszony éttermében, majd a Magyar Nagyasszonyok III. ne­vet viselő kiállítás megtekintése után is beszélgetni tudtunk Józsa Judittal. A fiatal szobrászművész Korondról indult felfelé ívelő művészi pályáján. Édesapjával, Józsa János ismert kera­mikus népművésszel nem egy alkalom­mal látogatták meg a Székely Nemzeti Múzeum népi fazekasmunkákat bemu­tató gyűjteményét, keresve a legrégibb, köröndi cserépre-kancsóra festett díszí­téseket, egyszóval a tiszta fonást. Józsa Judit Magyar Nagyasszonyok című harmadik sorozatának kiállítását rengeteg látogató tisztelte meg, hiszen kit ne érdekelt volna olyan jeles szemé­lyiségek alakja, mint a mi erdélyi ré­gész és barlangkutató Torma Zsófiánk, a háromszéki származású Téglás Gábor régész elődje és kutatótársa, az író Tormay Cécile, a két Zsolnay lány, a po­litikus Kéthly Anna, a czegei gróf Wass család tagja, az Erdélyi Múzeum Egye­sület pártolója és jótevője, Wass Otília és három női szent: Szent Hedvig, Por­tugáliai Szent Erzsébet és István kirá­lyunk unokája, Skóciai Szent Margit. A Magyar Nagyasszonyok két korábbi sorozatában találkozhattunk Sarolt fe­jedelem asszonnyal, akiről az erdővi­déki hiedelem azt tartotta, hogy ked­venc tartózkodási helye a bibarcfalvi Tiborcz-vár volt, Árpád-házi Szent Er­zsébettel, Izabella királynénkkal, Lo­­rántffy Zsuzsannával és Árva Bethlen Katával. Történelmünk forgatagából Józsa Judit kiemelte Sziszit, a jelenlegi brit uralkodó Erzsébet ükanyjaként is­mert erdőszentgyörgyi Rhédey Claudia grófkisasszonyt, Teleki Blankát, aki Barabás Miklós kolozsvári tanítványa volt, a cigány csodaprímás Cinka Pan­nát, az első ásványtankutatónőt, a dit­­rói kendi Máriát. Megtisztelő helyen tündöklik—fő ékességként—a Patro­na Hungáriáé, vagyis Magyarország Védőasszonya, a Boldogságos Szűz Mária és Wass Albert múzsájaként a mifelénk „termett” nemes kristályokra felépített Erdély című munkája. Körös­körül örök példát mutató és példás éle­tű asszonyok, akik személyiségükkel, életükkel és tevékenységükkel írták be nevüket a magyar történelembe, akik­nek alakját a példaképeket állító és azokat tisztelő Józsa Judit gyúrt agyag­ba, a patinázott terrakotta kisplasztika mestere, a köröndi keramikus dinasztia leányutódja. — Ehhez a minuciózus, aprólékos munkához különleges összetételű agyag­keverék szükséges, amelyet a hazaiak mellett külföldről kell beszereznem — részletezte Judit. — Valóságos laborató­riumi munka az, amíg az alapanyagok­ból képlékeny, magas tüzű agyag lesz, az alakok patinázása pedig külön titkos recept alapján történik. A tárlatvezetés során arról már ön is meggyőződött, hogy minden alak külön élet, külön tör­ténelem, amelyet tanulmányozni és el­sajátítani kötelességemnek tartottam. Korondon és Székelyudvarhelyen vé­geztem iskoláimat, de második iskola­padom édesszüleim műhelye volt, ahol a ma már fazekasmester bátyámmal gyúrtam, agyagoztam, formáztam, fes­tettem. Első kisplasztikámat Szeretet címmel tizenegy éves koromban készí­tettem, egy keresztre boruló öreg­asszonyt ábrázolt. 1994 óta élek Ma­gyarországon, Budapesten, ahol a Páz­mány Péter Katolikus Egyetem Böl­csészettudományi Karának művészet­­történeti szakán szereztem diplomát. Tizenhat esztendő nemes termését nincs lehetőségünk bemutatni, miként azokat a kiállításokat sem tudjuk felso­rolni, amelyeknek helyszíne nemcsak a mai Magyarország volt, hanem Bu­karest, Európa más városai, az Ame­rikai Egyesült Államok, Ausztrália és a nagyon távoli Kína. A Terrakotta kisplasztikáim, a föld­festékkel festett pasztellszínnek a szé­kely és magyar népi életképeket, kiha­lófélben levő népi mesterségeket, az archaikusan patinázottak pedig a ma­gyar honfoglalás alakjait a vezérektől a korabeli mesterségeken át a táltosokig, az Árpád-házi szenteket és a magyar nagyasszonyokat történelmi hitelesség­gel mutatják be. Az élet vize, a tenger a Terraga világában jelent meg, de emel­lett megmintáztam a magyar irodalom kiemelkedő személyiségeinek Múzsáit, a Magyar mesevilágot és a gyönyörű Magyar táncokat is. Torma Zsófia a tordosi cserép­korong régészeti leletével HIVATÁSOS TÁNCEGYÜTTESEK TALÁLKOZÓJA Ami ma kortárs, holnap már hagyomány FEKETE RÉKA Az erdélyi hivatásos néptáncegyüttesek múlt heti találkozóján a legtöbbet vitatott kér­dés az volt, létezik-e hagyományos korszerűség, ha igen, mi annak az ismérve. A neves szakemberekből álló zsűri egyöntetűen megfogalmazta: hagyomány az, amit eleinktől ta­nultunk, ami azáltal válik kortárssá, hogy ennek a kornak az embere foglalkozik vele, te­hát kortárs történet. Ami az utánunk jövő nemzedék számára már hagyomány. A Kínában turnézó Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes kivételével minden hivatásos erdé­lyi magyar táncegyüttes részt vett a Sepsiszent­­györgyön megrendezett hetedik találkozón, mely az időnként személyeskedésbe fajuló viták ellené­re sok tanulsággal szolgált. A bemutatott előadá­sokat, az erdélyi néptáncszínpad sokszínűségét, az együtteseknek a színházi műfajok felé fordulását elemző beszélgetésekből kiderült, azzal mind­annyian egyetértenek, hogy létjogosult az autenti­kus folklórműsor és a táncszínházi produkció is, a kettő közötti arányról ellenben nem gondolkod­nak egyformán az együttesek, miként arról sem, hogy egy adott táncjátékon, táncszínházi produk­ción belül mit, mennyit és hogyan használjanak népzenei és néptáncörökségünkből. A találkozón a Háromszék Táncegyüttes és a Maros Művész­együttes folklórműsort mutatott be játékos, illetve „vegytiszta” formában, míg a Nagyvárad Tánc­­együttes táncdrámát, az Udvarhely Táncműhely mozgásszínházi előadást vitt színpadra. A különböző műfajokban megszületett alkotá­sokról, valamint azok előadóiról, a táncosokról sok jó, illetve olykor durván elmarasztaló vélemény hangzott el, többek között, hogy nincs dramaturgiá­juk a produkcióknak, fölösleges, illetve hiányos Háromszék Táncegyüttes — Maurice Ravel: Bolero (rendező, koreográfus Orza Călin) FOTÓ: HENNING JÁNOS elemeik vannak a koreográfiáknak, egyes táncosok nem elég képzettek testileg és lelkileg, mások nem tartják be a színpad alapvető törvényeit, a fiatalok puhányak, nincs kiforrott technikájuk, hiányos a gesztusrendszerük, de az is baj, ha a tisztán néptán­cos mozdulat annyira precíz, hogy már-már művi. A találkozó kiértékelője után Stoller Antal nép­tánc-koreográfus, táncfolklorista, a zsűri elnöke lapunk érdeklődésére el­mondta: szükség van er­re a műfaji sokszínűség­re, létjogosultsága van az autentikus folklórmű­soroknak és a táncszín­­házi produkcióknak is a hivatásos együttesek színpadán, de figyelem­be kell venni a közönség befogadókészségét, meg kell tenni azokat a lépé­seket, hogy a nagyérde­mű nyitottá, a szokatlan iránt is befogadóvá vál­jék. A hagyományos korszerűségről szólva hangsúlyozta: „Mi most a paraszti hagyománnyal foglalkozunk, de amikor kezdtük ezt felgyűjteni, már akkor sem élt eredeti funkciójában. Tehát eleink közül valakik ezzel kezdtek foglalkozni, ez is hagyománnyá vált, az­tán mi színpadra vittük. Hagyomány nekünk az, hogy ezt megtanultuk, de a gyermekeinknek ha­gyomány lesz az, hogy színpadra emeltük.” Látva láttató VÁRYO. PÉTER Kovács László Attila: Ablak előtt Az idei, X. Nemzetközi Magyar Fotóművészeti Pályázatra hét országból 127 alkotó 1143 képpel jelentkezett, a szakmai zsűri 59 fotós 76 felvételét ja­vasolta kiállításra. Azok a képek jutot­tak be a tárlatra, amelyek a lehetséges 30 pontból legalább 20-at elértek, díjat a 27 pontos képek kaptak. Szám szerint hat alkotó: egy-egy magyarországi, dél­vidéki, felvidéki és három erdélyi fotó­művész — köztük a sepsiszentgyörgyi Kovács László Attila. Akinek nem ez az első kiemelkedő szereplése a Magyar Fotóművészek Világszövetsége által szervezett megmérettetéseken, 2004- ben a világszövetség különdíjjal jutal­mazta, majd 2005-ben és 2007-ben a pályázat nagydíjával tüntették ki. Fotósunk, Kicsikovácslaci úgymond predesztinált. Fényképezőgépek között nőtt fel, édesapja, Kovács László nem csupán elismert háromszéki fotográfus, de megszállott gyűjtője is a fényképé­szeti felszereléseknek. Nem csoda hát, ha autók helyett régi fotómasinákkal ját­szott (olykor egyik-másik, ma már tech­nikatörténeti gépet szétverve is akár), állványokból készített tankkilövőt — tény, hogy a fotózás technikáját akarva­­akaratlan elsajátította. Művészi fejlődé­se viszont az őstehetségek autodidakta módján történt, szakmai folyóiratokat, könyveket, albumokat bújva próbálta megfejteni egy-egy csodálatos fénykép titkát. Vonalak, árnyékok, beállítás, kom­pozíció —ha eleinte szakmai fogalmak­ként ismeretlenek is voltak számára, ösztönösen ráérzett használatukra. S amikor már a folyóiratokat is kinőtte, keresni kezdte fotós csoportok társasá­gát. És ha nem talált, hát szervezett. Előbb a Képvidék Alkotócsoportot, mely — azontúl, hogy fotóik elemzésé­vel, megbeszélésével az egymástól ta­nulás, egymás tanítása által nyújtott fejlődési lehetőséget — egy érdekes el­képzelést is útjára indított: Háromszék mai állapotainak fotódokumentációs megörökítését. Hadd idézzünk egy gondolatnyit en­nél a programnál. Néhány év alatt tizen­öt települést fotóztak végig, kevéske pá­lyázati támogatással, inkább a csoport tagjainak elhivatottságából jutva el idáig. Programjukat ismertették egy Csíkszere­dai kulturális fórumon, a Hargita megye­iek meg azonmód felismerték jelentősé­gét, s le is csaptak rá: ők okosabban, jobban csinálják, intézményi szintű szer­vezéssel, Csíkszeredai és székelyudvar­helyi központtal, az anyagi háttér bizto­sításával, Erdély, Magyarország legjobb etnofotósainak meghívásával szervez­nek évente féltucatnyi tábort. Talán ná­lunk sem lenne késő felkarolnia a megye­vezetésnek a ki nem fulladt, csupán taka­réklángra állított kezdeményezésüket. Visszatérve Kicsikovácslacira: elősze­retettel készít portréfotókat, vagy ahogy ő mondja: életképeket. Mert szeret, s vé­li, tud is kommunikálni a falusi embe­rekkel, akik „egyszerűek, őszinték, tisz­ták”, akik ha érdeklődő társra találnak, megnyílnak — és máris adott a jó fotó lehetősége. A jó fotó pedig, akár egy Munkácsy-festmény, amit a művész lát­tatni akar, azt kihangsúlyozza, a többi, a háttér lényegtelen, így Kicsikovácslaci is némi utómunkával éri el azt, hogy a néző szemét vezesse. Az alkotás folya­matát szereti, mindig új szöget, új látás­módot keresni — erről szól a művészet, az állandó keresésről, vallja. Nem pá­lyázatokra dolgozik, nem díjhajhász. Persze, mint minden alkotónak, jólesik az elismerés, a visszajelzés, hogy jó úton halad. Csak látni kell, és nyitott szemmel járni, no meg a témára hango­lódni. Ennyi Kicsikovácslaci titka. HÉTVÉGE 2010. október 2., szombat

Next