Háromszék, 2011. július (23. évfolyam, 6326-6351. szám)

2011-07-01 / 6326. szám

NYILTTER___________________________________________________________________________ 7€íi, 2011. július 1., péntek DUMITRU KATALIN, Sepsi­­szzentgyörgy. A június 22-ei Három­székben Járdák, utcák, parkolók címmel megjelent írás kapcsán szeretném meg­jegyezni, hogy „a Csíki utcában a pár éve lebontott néhai börtön helyén kelet­kezett nagy udvar” rendezéséről talán minket, ott élőket is meg lehetne kér­dezni. A régi börtönt ugyan lebontatta a polgármesteri hivatal, csak éppen ott hagyta a sok szemetet nekünk, lakóknak, egy téglát nem vitetett el. Szekeresek jöttek-mentek heteken keresztül, éjjel­nappal, s mindig féltünk, hogy mit pa­kolnak fel a mi javainkból is (a tűzifa­rakásokból). Majd amikor az is elfogyott, ami nem kellett volna, mi, lakók - és hangsúlyozom: nem a tanács emberei - összetakarítottunk, elegyengettük a he­lyet, befumagoztuk, virágokat kezdtünk ültetgetni, és idénre ki is alakult a hely, büszkék vagyunk rá. Most meg jön a hivatal, és szépen bebetonoz minden talpalatnyi zöldövezetet. Teheti, nem a sajátunk. A környezetvédelem majd fel­világosít, hogy mennyi négyzetméter zöldövezet is, járt egy embernek! Kell a parkoló, igaz, de amíg mi szépen meg tudunk egyezni, mindenkinek megvan a kis helye a tömbház előtt, és a jó leve­gője is, nem az aszfalt nyomja este vissza a meleget, hanem egy parkosított terület szolgál friss oxigénnel. Elnézést kérek, ha bárkit megbántottam, ez csak egy érintett véleménye. KOCSIS ZOLTÁN, Alsócserná­­ton. Június 26-án mintegy ötvenen gyűltünk össze megünnepelni az IKE- csoportunk megalakulásának 21. év­fordulóját. Az istentisztelet után a te­metőbe mentünk, és énekeltünk, igét hallgattunk Nagy L. Géza és Gajdó Erika sírjánál. Ebéd után megnéztünk egy régi filmet az 1995-ös csoportunk­ról, majd fényképeket vetítettünk az elmúlt huszonegy évről. Makkai Péter lelkipásztor IKE-órát tartott, ahol az Istenbe vetett bizalom fontosságáról beszélt, és arról, hogy minden körül­mények közt engedelmeseknek kell lennünk Urunknak. A bibliaórán több résztvevő hozzászólt a felolvasott igé­hez, és ennek kapcsán felelevenedett a jelenlévők számos ikés élménye. Többen bizonyságot tettek arról az Az utca hangja Úrról, akit az Alsócsernátoni IKE kö­zösségében ismerhettek meg egykor. Éneklés, imádkozás után felmentünk a Haszmann Pál Tájmúzeumba, ahol gyönyörű fotókiállítást tekintettünk meg. Az ikések közül többen énekel­tek, majd az Üzenet együttes koncertje és tábortűz zárta a találkozót. VERES ANNA, Lemhény. Úgy lá­tom, nálunk mindenki kénye-kedve szerint alkalmazza a törvényt. Május elején beadtam egy kérést a polgármes­teri hivatalba, hogy a 2000/189-es tör­vény értelmében mentesítsenek a helyi illetékek kifizetése alól. A jegyzőnő vette át, és három hét múlva ígért vá­laszt­ meg is kaptam júniusban, közöl­ték, hogy nem vagyunk jogosultak erre a kedvezményre. Ismét elmentem a jegyzőhöz, és megkérdeztem: hogyan lehetséges, hogy Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, egész Erdélyben megadják, csak Lemhényben nem? Felhívta az almási községházát, és megkérdezte, hogy ott fizetek-e adót, majd hazugnak nevezett, mert azt mond­tam, hogy nem. Nem értem az össze­függést az adófizetés és a kérésem kö­zött, ezért pár nap múlva újra próbáltam tisztázni az ügyemet, de akkor már nem állt szóba velem. Megkerestem a pol­gármester urat, ő nem tudott semmiről, a 189-es törvényt sem ismeri - hát va­jon ki tárgyalta akkor? Vagy azt gon­dolták, hogy megijedek, és nem járok utána? Jelenleg tisztázatlan az 1279 le­­jes túlfizetés az adóba, és az a 10 száza­lék, amit azért nem adtak meg, mert nem fizetem az éjjeli őrséget. PÉTERFI SÁNDORNÉ: Közép­­ajta. Falunk lakóinak többsége egye­dül élő idős személy, tele gonddal, egészségügyi problémával. De létezik a Diakónia szervezet, amelynek két dolgozója ellátja a betegeket, ügyei­ket. Csodálatra méltó Kisgyörgy Lenke és Vajda Ildikó nővérek hozzá­állása, kedvessége, megértése, csak örvendeni lehet sikeres munkájuknak. Sebeket gyógyítanak, szeretetet adnak a rászorulóknak, sok fiatalnak is pél­dát mutatva. Valóban igaz, hogy a be­teg ember a kedves gondoskodástól is gyógyul, az ápolók pedig minden tisz­teletet megérdemelnek áldásos tevé­kenységükért. Az oldalt szerkesztette: Demeter J. Ildikó Kárpátalján jártunk Összebeszéltünk négyen, hadd nézzük meg Vereckét, hogyan keltek át a Kárpátokon a mi őseink, kik is élnek még azon a tájon. Aztán mi is vegyünk egy mély lélegzetet, vigyünk egy kis erdélyi levegőt régen ott élő testvéreinknek, így indultunk el június 13-án: Keresztes László, Bartha János, Zelenák József és magam erre a nagy útra. Mellékesen, de Isten iránti hálával, ró­mai katolikus, evangélikus, református egy úton, egy gépkocsiban és békességes együttlétben. Első megállónk Erdődön volt, a tó partján, ahol egykor jó Petőfi Sándorunk is megállt. Nagykárolyban megnéztük Petőfi szobrát és egy kicsit a szép várost is. 14-én átléptük az ukrán határt. Megérkezés Beregszászba, jelen­ben a legnagyobb magyar városba Kárpát­alján. Örömmel tekintünk fel a magyar gimnázium­ra, amelynek oldalán a sokatmondó felirat ekkép­pen szól: „Tanulj nálunk anyanyelveden, hogy ne csak diplomád, tudásod is legyen!” Találkoztunk a református lelkipásztorral, aki elmondta, hogy a templomban ülők helye 1200. Jó tudni, hogy az egyházközségben öregotthon, árvagyermek-ellá­­tás, szegénykonyha, iszákosmentő szolgálat mű­ködik. Összeölelkeztünk Benkő László nagy hírű magyarországi énekessel és barátaival, akik a re­formátus templomban tartandó koncertjük előké­szítésén dolgoztak. Marien magyar tanárnő (aki híven ápolja a kapcsolatot Keresztes László tanár barátunkkal és az iskolával) megmutatta Bereg­szász nevezetességeit (Petőfi-szobor stb.). Nagydobrony a legnagyobb magyar község Kárpátalján. Sokan mondják, nincsen csoda! Mi négyen tanúsítjuk, hogy igenis, van, mert amit ott tapasztaltunk (az ukrajnai körülményeket tud­va), az csodálatos volt. Kilenc és fél hektáros te­rületen működik az árva, nyomorúságban élő, mozgásképtelen leánygyermekek számára létesí­tett otthon. Vezetője Ratkó László. Jelenleg 73 leánygyermeknek ad boldog otthont négyévestől tovább, amíg férjhez nem mennek, vagy jobb munkát nem találnak. Csodálatos tangazdaságot tart fenn, kertészetet, gyümölcsöst. Traktora van, ló-, tehén-, disznótartással működik önállóan, nagyon kevés állami hozzájárulással, alapítvá­nyok, külföldi támogatók és kárpátaljai hívő em­berek támogatásával. Ott tapasztaltuk, hogy mit jelent az Istenbe vetett hit. (Ha valamelyik gyer­mek rosszul viselkedik, „büntetése”, hogy vasár­nap nem mehet templomba!) Ott tapasztalhattuk, hogy igaz, nyelvében él a nemzet, de Kárpátalja bizonyságtétele, hogy Istenbe vetett hitben él a magyarság. Legyen egyetlen bizonyosság emel­lett, hogy az utak szélén, a falvakban gyönyörű meggyfákon mint egy-egy koszorú lógott a szép piros meggy, de azt csak a gazdája szedheti le, és egyetlen törött ágat sem láttunk. Ott valóság a „Ne lopj!” Ott találkoztunk három keresztyén or­vossal, 50 év körülivel és 28 évessel is, akik szol­gálatnak tekintik a hivatásukat - ami szintén cso­dálatos. Azok a kislányok megtanulnak zöldséget termeszteni, főzni, mosni, takarítani, minden há­zimunkát elvégezni. Néhányan már férjhez men­tek, és boldog családanyák! Június 15., csak vázlatosan: indulás Munkács várába, óh, milyen felemelő látvány a vár maga, megállni Zrínyi Ilona és gyermeke, II. Rákóczi Ferenc szobra mellett. Munkácson is van refor­mátus templom és gyülekezet. Nagyszerű törté­nelem szakos tanárnő volt az útikalauz, öntuda­tos, pontos ismerettel beszélt. Verecke. Idézem: „Az emlékjel kápolna alakú, a hét honfoglaló törzset jelképező hét kőtömbből áll. Középen gránit oltárkő találha­tó, amely a vérszerződéshez használt helyeket jelképezi.” Sajna, vandál kezek gyakran meg­rongálják, de hithű magyar kezek ismét meg­javítják. Reméljük, az emberek ezt a kicsinyes törpelelkűséget egyszer kinövik. Visszafelé jövet megálltunk Ungváron, Kárpátalja legszebb városában. Mintegy 120 000 lakosa van, amelyből 16 000 magyar. Legszebb a görög katolikus templom, amely­ben három nyelven tartanak istentiszteletet, magyarul is! De láttunk rengeteg, az „új hon­foglalást” bizonygató, most épülő pravoszláv templomot is... A történelmi hűség kedvéért a szolyvai emlékműnél tett szomorú látogatá­sunkat is leírom. Szolyva a Latorca két partján terül el. 1944 őszén itt gyűjtőtábort alakítottak ki, ennek a területén tartották fogva az ide el­hurcolt több tízezer embert. Őket aztán a Gulágra vitték, a szovjet munkatárborokba. A csel az volt, hogy csak néhány napra viszik el őket, hogy a háború által lerombolt épületeket helyreállítsák. A sors fintora, hogy olyan fiata­lok is voltak ott, akik az öregek helyett mentek el önként, mert jobban bírják a munkát, és mi az a néhány nap? Aztán soha nem jöttek vissza. A hálás utókor gyönyörű emlékparkot létesí­tett, fekete márványtáblára írták a 12 000 áldo­zat nevét, akiket a sztálini rendszer pusztított el. Ez a mi magyar siratófalunk. Június 16-án indultunk hazafelé. Elkísért Beregszászig a kedves házigazdánk, Ratkó László, és milyen jó érzés leírni, hogy ott Marien tanárnő és a beregszászi Bethlen Gábor Gimnázium igazgatója, Keresztes László régi barátai vártak, és elkísértek a határig... Nem lenne teljes a beszámoló, ha kihagy­nám a szatmárcsekei világhírű, kopjafás, csol­­nokos formát mutató temetőt. Ilyen a világon csak egy van! Tisztelegtünk Kölcsey sírja előtt, és miért ne írnánk le befejezésképpen: Isten, áldd meg a magyart! Nagyon kérek mindenkit, hogy — Róma, Velence, Párizs, Svájc, Horvátország stb. után, előtt — menjen el Kárpátaljára, várnak minket, és nagyon tudnak szeretni. INCZE SÁNDOR nyugdíjas református esperes Együtt a Balaton partján A sepsiszentgyörgyi Váradi József-iskola egy kis csoportja Péterffy Csilla tanárnővel nagy útra indult június 19-én, vasárnap. Balatonlellére mentek, hogy megismerkedjenek más kisebbségben élő magyar gyerekekkel és anyaországi társaikkal. A házigazda testvérvárosunk, Ferencváros volt. Meghívott csapatok jöttek a kárpátaljai Beregszászról, a felvidéki Király­­helmecről és a vajdasági Magyarkanizsáról is. Már az úton, a kisbuszban is tetőfokán volt a hangulat. A kora reggeli órákban érkeztünk meg Nagylak határátkelőhöz, Ópusztaszert csak kerülve közelíthettük meg, de ezt hamar elfeledtük a Feszty-körkép láttán. Öt óra volt, amikor elértük a tábort, és mindenki felszabadult boldogsággal éljenzett... Másnap, kedden kis traktorvonat vitt körbe minket Lellén, majd a Balaton partjára érve mindenki belecsobbant a hűsítő vízbe. Szerda délután a Balaton legnagyobb vitorlásával tettünk egy kört, csütörtökön egész napos kirándulásra indultunk. Vonattal utaztunk Fonyódig, innen hajó vitt át minket a túlsó partra, ahol megmásztuk a Balaton egyik szimbólumát, a badacsonyi krátert. Péntekre lehűlt az idő, este a vidámparkba látogattunk el. Szombat reggel indultunk haza, tele élményekkel, új barátokkal. Sima utunk volt, mindenki aludt, mint a bunda. Mesélnivalónk van bőven, köszönjük! BISZAK ÁBEL

Next