Háromszék, 2012. december (24. évfolyam, 6760-6780. szám)

2012-12-29 / 6780. szám

arom­szeri TUDOMÁNYOS MAGAZIN 190 ÉVE SZÜLJETETT Petőfi lehetséges iv­ngherye Új lendületet adhat a Petőfi-kutatásnak Szűcs Gábor Petőfi halála - Fehéregyháza, 1849. július 31. című kötete, a fiatal Petőfi-kutató ugyanis könyvében a költő sírjának lehetséges helyét is meghatározza.­ ­ PETŐF SÁNDOR „Nem titkolt célom volt, hogy a Petőfi Sándor halálával kapcsolatos tévképzeteket eloszlassam. Sok olyan tudományosnak lát­tatott állítás kering még manapság is, ame­lyeket semmilyen forrás vagy más kézzel fogható bizonyíték nem igazol” - fogalma­zott Szűcs Gábor az MTI-nek. Példaként a legismertebb, úgynevezett Ispánkút-elmé­­letet említette, amely szerint a költőt vélhe­tően a Héjjasfalva felé vezető úton érte a halál. Itt ma emlékmű is magasodik. „A Petőfi Sándor halála körüli bizonyta­lanságnak számos oka van, ezek közül az egyik, hogy a költőn kívül még egy Petőfi nevű honvéd is részt vett a csatában. Ezzel magyarázható, miért látták egyszerre több helyen is” - tette hozzá a kutató. Nem segítette a történtek megismerését, hogy az utókor nem kezelte helyén a tanúval­lomásokat, bizonyos emberekét, például Heydte osztrák ezredes csaknem 80 évvel ké­sőbbi emlékezését túlbecsülték. Másokéval, többek közt bizonyos Kurka Mihály ’48-as honvédhuszár vallomásával nem foglalkoz­tak, pedig — emelte ki a szerző - valószínűleg ő volt az, aki utoljára látta élve a költőt. Szűcs Gábor szerint Heydléről gyanítható, hogy sem életében, sem holtában nem látta Petőfit. A kutató arról is beszélt, a honvédek maguk sem tudták, Petőfi a táborban van-e, sőt, való­színűleg azt sem, hogy néz ki a költő. „Verseit valószínűleg nem olvasták, ám valószínűleg hallottak már róla” - jegyezte meg Szűcs Gábor. Hozzáfűzte, hogy az ellenség ugyan körözést adott ki a személyleírással, de ennek általánosságain maga Petőfi is mosolygott „Mindenki Petőfiből indult ki, nem pedig a csatából. Pedig ahhoz, hogy rekonstruálni tudjuk a történteket, tudni kell, hogyan zajlott le az ütközet, miként kerítették be az ulánus csapatok a települést, milyen volt az időjárás. Ezek alapján ki lehet zárni a hamis tanúvallo­mások többségét, amelyek csak torzítják az összképet” - fejtegette Szűcs Gábor. A könyvben két térkép segíti a topográ­fiai eligazodást, ezeken a szerző felrajzolta az egyes kulcsszereplők mozgását, vala­mint a csapatok vonulásának útvonalát is. Az ütközetről szóló tömör összefoglaló se­gít megérteni a csata főbb történéseit, és Szűcs Gábor bemutatja, hogyan került Petőfi a harctérre, milyen egészségi álla­potban volt, illetve elemzi a csapatok har­cászati erejét is. „Megpróbáltam rekonstruálni, mit tett, merre járt Petőfi az ütközet napján, majd a halálával kapcsolatos különféle elméleteket ismertetem” - magyarázta. Szűcs Gábor a költő elestének legvaló­színűbb helyszínét is kikövetkeztette. A kö­tet szerint a menekülő Petőfi a fehéregyházi csata fő helyszínétől „egy öreg ágyú lövés­­nyire, a Szöllőhegy nyugati lábánál” elterü­lő kukoricásban lelte halálát. Az is szerepel a könyvben, hogy nem dzsidával, hanem karddal oltották ki az akkor már fegyverte­len és holtfáradt költő életét. Szűcs Gábor az MTI-nek elmondta, hogy a könyv megjelenése óta már többen is megkeresték egy lehetséges expedíció ötle­tével. „Elmondtam nekik, hogy ehhez mi­lyen szakemberek, felszerelés, engedélyek kellenek, és azt is, a vizsgálatok mit tudnak majd kimutatni, illetve egy lehetséges költ­ségvetést is­ felvázoltam. Meglátjuk, meg­valósul-e az expedíció” - fogalmazott. A kutató szerint Magyarországnak egyet­len nemzeti költője van, az ő sírhelyét meg­találni az utókor kötelessége. „Valószínűleg egy hevenyészett tömegsírba temették, akár több száz honvéddel együtt. Ezt nem tekint­hetjük nyughelynek” - magyarázta, miért kellene felkutatni Petőfi Sándor holttestét. „Általában tőle csak azt a sort idézik, hogy »Ott essem el én, A harc mezején«, holott néhány sorral később úgy folytatja, »Ott szedjék össze elszórt csontomat«” — idézte a költőt a kutató, aki szerint még rengeteg munka van Petőfivel kapcsolat­ban. Mint fogalmazott, következő köte­tében - amelyet több szerzővel együtt kí­ván megírni — a költő legendáriumával foglalkozik. Idegsebész a túlvilágról Egy hétig feküdt kómában egy jó nevű amerikai idegsebész, aki most azt állítja, hogy ezalatt az univerzumnak egy másik, mélyebb dimenziója tárult fel előtte. Meg van győződve róla, hogy a halál nem a tudatosság vége, sok­kal inkább egy nagy, kiszámíthatatlan, pozitív utazás újabb fejezete. A Newsweek címlapon hozta, de más külföldi lapok és az elektronikus média is kiemelten foglalkozott dr. Eben Alexander történetével, aki azt állítja, hogy egy agyhártya­gyulladás során bizonyosságot szerzett a túlvilág létezésé­ről. Tapasztalatairól, illetve az orvostudomány halálközeli élményekről vallott nézeteiről könyvet írt, amely az Egyesült Államokban most jelent meg. „Mint idegsebész, korábban nem hittem a halálközeli élményekben. A tudomány világában nőttem fel, az apám is idegsebész volt. Követtem a pályán, és kutatóorvos let­tem, oktattam többek között a Harvard Orvosi Intézetében és számos más egyetemen is. Értem, hogy mi történik a halál közelében lévők agyában, és eddig úgy gondoltam, hogy a tudomány kielégítő magyarázatot ad a klinikai halál állapotába kerülők testen kívüli, túlvilági utazására. Az agy elképesztően összetett, de egyben rendkívül finom szerke­zet, amelynek oxigénellátottsága, ha csak minimális mér­tékben is csökken, annak hatása lesz a tudatra. Korábban sem lepett meg, hogy súlyos sérülésen átesett emberek az oxigénhiányos állapotból furcsa történetekkel tértek vissza. Ám úgy gondoltam, hogy ez még nem jelenti azt, hogy utazásaikból bármi is valós lenne” - írja a Newsweek­­ben megjelent írás bevezetőjében Alexander. Az idegsebész 2008-ban, egy őszi reggelen nagyon erős fejfájással ébredt. Állítása szerint néhány órán belül az agykérgének - amely a gondolatok, érzelmek kontrollálá­sáért felel, vagyis lényegében ez az agyterület, amely az embert emberré teszi - működése leállt. A virginiai Lynch­burg Általános Kórházba került, ahol abban az időben dol­gozott, és ahol kollégái rövid időn belül megállapították, hogy nagyon ritka, leginkább újszülötteknél előforduló, bakteriális eredetű agyhártyagyulladásban szenved. Az agy-gerincvelői folyadékba bekerült E. coli baktérium órá­ról órára az agya egyre nagyobb területét pusztította el. Az intenzívre kerülve rövidesen tetszhalottá vált: hét napon keresztül feküdt kómában, teste egyáltalán nem reagált az ingerekre, magasabb rendű agyfunkciói nem működtek. Alexander arról számolt be, hogy miközben kómában fe­küdt, elméje - tudata, belső lénye­­ eleven volt, sőt, jól érez­te magát. Miközben az agykéreg idegsejtjei állítólag egyálta­lán nem mutattak aktivitást, „az agytól független tudatossága előtt az univerzumnak egy másik, nagyobb dimenziója tárult fel”. „Olyan dimenziók, amelyek létezéséről soha még csak nem is álmodtam, és amelyeket a régi, a kóma előtti énem lehetetlenségnek nyilvánított volna” - írja az idegsebész. Tapasztalásai nagy vonalakban megegyeznek a mások ál­tal is leírt halálközeli élményekkel. „Megtapasztaltam, hogy többek vagyunk, mint a testünk és az agyunk, hogy a halál nem a tudatosság vége, sokkal inkább egy nagy, kiszámítha­tatlan, pozitív utazás újabb fejezete” - írja. „Nem én vagyok az első ember, aki megtapasztalta, hogy a testen kívül is léte­zik tudatosság. De úgy tudom, senki nem utazott még e di­menziókba oly módon, hogy egyrészt az agykérge igazoltan teljesen leállt, másrészt az utazás teljes ideje alatt a teste fo­lyamatos orvosi megfigyelés alatt állt.” Az előbbi ténynek azért van jelentősége, mert a legtöbb magyarázat szerint a halálközeli élményeket az agy csökkent oxigénellátottsága idézi elő. Alexander azonban azt állítja, hogy esetében doku­mentálhatóan nem az alulműködő agy furcsa kisüléseinek eredménye volt az élmény, az ő agykérge a CT-felvételek és a neurológiai vizsgálatok során egyáltalán nem jelzett aktivi­tást. „Az orvostudománynak az agyról és az elméről vallott mai felfogása szerint abban az állapotban, amelyben én vol­tam, még halvány, beszűkült tudatosságot sem tapasztalhat­tam volna, nem beszélve arról a rendkívül kalandos, és telje­sen koherens utazásról, amelyen átmentem” - olvasható a Newsweek cikkében. „Az utazásom a felhőkben kezdődött. Nagy, fodros, ró­zsaszín-fehér felhőkben, amelyek éles kontrasztban álltak az ég kékes-feketés színével. A felhők felett átlátszó, csillogó lények cikáztak az égen, hosszú csíkokat hagyva maguk mö­gött” - olvasható a beszámolóban. Ezek a lények egyetlen földi élőlényre sem hasonlítottak az idegsebész szerint, fej­lettebbek voltak nálunk, az élet magasabb formáját képvisel­ték. Beszámolója alapján fentről lefelé örömzene hangjai áramlottak, de a hang mintha anyagszerű lett volna, mint mi­kor az ember érzi a bőrén az esőt, de mégsem lesz tőle vizes. Ebben a világban nem létezett elkülönülés: úgy tűnt, hogy nem lehet csak megfigyelőnek vagy a zene hallgatójának lenni, az ember mindenképpen részévé vált. Minden min­dennek a része volt, Alexander szerint olyan volt ez a kép, mint egy nagy, gazdagon díszített perzsaszőnyeg. Az idegsebészt útja nagy részén egy aranybarna hajú, sötétkék szemű fiatal nő kísérte, aki egyszerű, de nagyon élénk színű - kék, lila, narancs színekben pompázó - ruhát viselt. „Olyan tekintettel nézett rám, hogy ha valaki így néz rád, akár csak öt másodpercig, átjár az az érzés, hogy élni érdemes, bármi is történt veled addig az életben. Nem ro­mantikus tekintet volt, nem is baráti. A földi szereteten túli tekintet volt, ám annak minden elemét egyidejűleg magá­ban hordozta” - írja. Kísérője szavak nélkül beszélt hozzá, az üzenet mint szél jutott el az elméjébe, és a tartalmát azonnal értette. „Szeretve és táplálva vagy, örökre. Semmi­től sem kell félned. Semmit nem ronthatsz el” - sugallta a kísérő. Majd változott a kép, még magasabb rezgésű tarto­mányokban találtam magam - írja Alexander, aki szavak nélküli kérdéseket tett fel. Mi ez a hely? Hol vagyok? Miért vagyok itt? A kérdésekre szavakon túli választ kapott: a fény, a színek, a szépség és a feltétlen szeretet hatalmas erejű áramlása töltötte be. Az idegsebész hangsúlyozza: tisztában van vele, hogy története természetfeletti, hihetetlen, és hogy orvosként korábban ő is hallucinációnak tartotta volna. De tudja, hogy nem érzékcsalódásról van szó, az élmény valósá­gosabb volt, mint bármi az életében, beleértve az eskü­vőjét és két fia születését is. „A modern fizika szerint a világegyetem egy egység. Bár a világban, amelyben élünk, látszólag a tárgyak, az élőlények, az események elkülönültek, de a fizika szerint a felszín alatt minden tárgy, az univerzum minden eseménye összeköttetésben áll. Valójában nincs elkülönülés. Ez előtt a tapasztalá­som előtt számomra mindez csak absztrakció volt, ma már azonban valóság. És az univerzumot nemcsak az egység tartja össze, hanem most már tudom, hogy a sze­retet is összeköti. Az a világegyetem, amelyet a kómá­ban töltött napjaimban megtapasztaltam, ugyanaz, amelyről Einstein, illetve Jézus beszél a maga nagyon különböző módján” — írja Alexander, aki hátra lévő éle­tét az elme, a tudat valódi természetének kutatásával kí­vánja tölteni, valamint annak bizonyításával, hogy az ember sokkal több, mint a fizikai agya, és létezik agytól független tudatosság is. SZILVESZTER )! 2012. december 29., szombat

Next