Háromszék, 2016. augusztus (28. évfolyam, 7862-7887. szám)

2016-08-19 / 7878. szám

KÉPZŐMŰVÉSZET 2016. AUGUSZTUS 20., SZOMBAT oromszé Hullámoktól védett helyen Beszélgetés VETRÓ ANDRÁS kézdivásárhelyi szobrászművésszel Hálás a sorsnak, hogy Kézdivásárhelyre vetette, még ha az utóbbi időben kegyvesztettnek is érzi magát. Vetró András szobrászművész, Felső-Háromszék tiszteletbeli székelye édesapjával, Vetró Artúrral vallja: az alkotói tett a lényeg, nem pedig az, hogy „látva lássanak”. -Az tartják, csak az a szobrász „látszik” igazán, akinek köztéri szobrai vannak. Osztja ezt a nézetet? - Nem vagyok a nagy méretű szob­rok gyakorlója, nincsenek is monumen­tális munkáim. Ezzel együtt, amikor 1973-ban Kézdivásárhelyre érkeztem, talán önző módon, de örömmel nyug­táztam, hogy itt egyetlen szabadtéri szobor van, a Gábor Ároné. Már ko­rábban is hallottam szép dolgokat a városról, többek között apósomtól, aki a Herbák cipőgyár számára Felső-Há­­romszékről szerezte be a faanyagot. A végső lökést azonban az a sepsiszent­györgyi küldöttség adta - tagjai között Sylvester Lajossal -, amely 1973-ban bejött az egyetemre apám műtermé­be. Valaki biztosan megsúghatta ne­kik, hogy ott van az Integető lány című szobor, amelyet egyszerűen elkértek a városnak. Sokáig állt a Bodok Szálló előtt, nemrég az EMÖK elé „költözött”. Akkor mondták nekem, gyere, mert szükség lesz rád. - Mit kezdett a várossal, amelynek választásán a kihelyező bizottság tagjai is csak hüledeztek? - Gyorsan feltérképeztem a tereket, az én javaslatomra kerültek ide-oda a későbbiekben a szobrok. Az első he­lyen, ahová a lábamat tettem Kézdin, az akkori autóbusz-állomáson - ma szépen kikövezett tér - áll most a Kos­­suth-szobor. - Milyen élete volt addig a híres elő­dök, édesapja és nagyapja árnyékában? - Ha maradok az apám mellett inas­ként, bizonyára nehezen tudtam volna kilépni a nagy fa árnyékából. Apámnak nem esett jól, hogy otthagytam, hiszen nagy segítségére voltam, de továbbra is tanított. Hangkazettákra mondta az „intelmeit”, egyeseket le is írt. Évekkel később találkoztam például egy levél­lel, amelynek címe: Andrásnak, a szob­rásznak. „A szerszám, az ecset, a véső, a mintázó... Ha jó a szerszám, sokat segíthet. De végül is nem a szerszám dönt, hanem az a kéz, amely irányít­ja. És még a kéz sem a leglényegesebb, hanem a szem, amelyet a központi ha­talmak, a fej és a szív vezérel” - ez állt többek között benne. - Végbementek-e az apa és fia közötti „kötelező” generációs szakmai viták? - Én legfeljebb hozzá tudtam szólni az apám monológjaihoz, vele ugyan­is nem lehetett vitatkozni. Senkinek sem sikerült, annyira különleges ki­sugárzású, erős ember volt. Nem is voltam annyira felkészült, hogy vi­­tatkozhassam vele. Hasonlóan sajná­lom felkészületlenségemet a filozófi­atanárommal, Bretterrel Zoltánnal való kapcsolatomban is. Rengeteget tanultam tőle, de legfeljebb húsz év­vel később tudtam volna rákérdezni például, hogy is van az apriori, a kü­lönösség kategóriájával. - Milyen anyagba álmodta elsősor­ban a szobrait? - Kőbe, ami mindig kéznél volt, ilyenkor úgy is kezeltem a születen­dő szobrot, hogy na, ez kő lesz. Az aprólékosabb, részletesebb kidolgo­zást igénylő tervek már bronzot igé­nyeltek. Apámtól viszont favésőket is örököltem, bár ő soha nem faragott fába, máig sem tudom, miért. Tizen­­valahány éve elővettem ezeket a véső­ket, kezdtem barátkozni a fával, úgy gondolkodni, hogy ne sértsem meg az anyagszerűséget, ne uralkodjam raj­ta, hanem hagyjam beszélni. - Az ön kedvéért hozták létre a kéz­­divásárhelyi művészeti osztályokban a szobrászat szakot. Milyen tanárnak tartja magát? - Alapvetően jónak. Felépítettem magamnak egy oktatási szerkezetet, amit máig követek. Másképp, mint ahogy a nagy könyvben van előírva. A gyereknek az elégtétel a legfonto­sabb, hogy öröme teljen a szobor fel­építésében. Mindig úgy tekintettem a gyerekre, mint kis művészre. Sokan az esztétikai nevelést helyezik az elő­térbe, nem művészt akarnak nevelni a gyerekből, hanem jó ízlésű, megfe­lelő arányérzékű embert. Én viszont valamennyi gyerekben a potenciális művészt láttam, az alkotói fázisokat tanítottam meg nekik. Szerencsém is volt azzal, hogy az itteni gyerek védett helyen él, ahová a hullámok később ér­nek el - jók és rosszak egyaránt.­­Kolozsvári születésű emberként ho­gyan sikerült „elsajátítania” a székely öntudatot? - Az érkezésem tájékán, a hetvenes évek első felében nagyon sok máshon­nan származó ember jött Háromszék­re, többségük itt is ragadt. Nekem nem voltak különösebb gondjaim a beil­leszkedéssel, a feleségem is csak a Ne­merével nem tudott megbarátkozni. A talpra állás, a helyzetfelismerés tudá­sát vettem át tőlük, ami nekem, a lágy svábnak mindenképpen hasznomra vált. Ma már szinte székelyként vágom ki magam, ha valahol beszorítanak. Egyszer Kovásznán volt egy találkozó, az asztalnál Farkas Árpád, Sylvester Lajos, jómagam, lent a közönség. Kér­dem Árpitól: te, mit keresek én itt? Ő meg úgy mutatott be, mint Bánság­ban született székelyt. A hagyomány­­őrzés iránti vonzalmam talán még onnan ered, hogy az ükapám, Alexy Lajos kassai puskaműves találta fel a hátultöltős puskát, a Hadtörténeti Múzeumban ma is láthatók az eredeti rajzok. Egy anyai ági nagyapám pedig huszárkapitány volt az első világhá­borúban. A két ősöm emlékére persze hogy elvállaltam, amikor megalakult a Székely Határőrezred második ezre­­de, és készítettem a fapuskákat. Cor­­neliu Vadim Tudor feketelistájának az előkelő hatodik helyén álltam, büszke is vagyok rá. - Mit gondol, hálás Kézdivásárhely az ön „tanult” székelységéért? - Fájdalmas kérdés ez, az utóbbi időben ugyanis itthon nem nagyon kellek. Mivel gyakorlatilag Sylvester Lajos ösztökélésére jöttem Háromszék­re, amikor felmerült, hogy szobrot állí­tanak neki Csernátonban, rögtön jelez­tem: erkölcsi adósságként kezelem az ügyet, én szeretném megcsinálni azt a szobrot. Haszmann Pál, a csernátoni tájmúzeum igazgatója azonban felvi­lágosított: Tata, nem te csinálod, mert akkor nem kapunk rá pénzt. Hogyan is állunk akkor a művész politikai beso­rolásával? Feuchtwangernek A hamis Néróban szereplő mondatát vallom: ha a politikai bosszú személyes bosszúvá válik, az már ízléstelen. Szerencsére azonban kellek máshol. Nemrég került egy Dsida Jenő-szobrom és egy Szent István-szobrom a Székelykocsárd kö­zeli Székelyváralja templomába. A Ko­lozsvár iránti adósságaimat is igyek­szem leróni, ott is lesz rövidesen egy Dsida-szobrom. - Sok „gyereke” között van vállalt kedvence? - Kicsit kitérek a válasz elől, de csak látszólag. Amikor Farkas Árpád először meglátta a Petőfi-szobromat, hosszasan nézte, szinte összeért az or­ruk. Aztán félhangosan ezt mondta: Petőfi szívarca lüktet, az ős­kamaszé. - Témaválasztásában, inspirációban milyen mértékben érvényesülnek a mű­vészetek, azok kölcsönhatása? - Nagyon, Bartóktól Pilinszkyig mindenki itt van körülöttem. Egy Tol­las Tibor nevű börtönköltő A törpe he­gedűs című versének olvasatán rögtön kész volt bennem a szobor. A történet ugyanis döbbenetes: egy gnóm ember csak úgy képes elviselni a börtönéve­ket, ha limlomból fabrikál magának egy hegedűt, és azt megszólaltatja. Amikor a börtönőr elveszi tőle és elta­possa, az alkotó öngyilkos lesz. Egyed Péternek a kurszki tengeralattjáró tragédiájából inspirálódott poémája, a Huszonhárom buborék felolvasása után rögtön mondtam: na, Péter, van három domborművem. - Kettős, kolozsvári-kézdivásárhe­­lyi identitással és gondolkodásmóddal rendelkező művészként létjogosultságát látja a formálódó székelyföldi művészeti egyetemnek? - Székelyföld egyértelműen meg­érdemelne egy ilyen intézményt. Sep­­siszentgyörgyön kialakult az ehhez szükséges közeg - talán részben az én közreműködésemmel is. Azt is el tud­nám képzelni, hogy tanítsak ezen az egyetemen. Amikor a Barabás Miklós Céh újraalakult, régiófelelősként meg­fogalmaztam egy javaslatot a nagy kolozsvári öregek, Abodi Béláék felé, hogy tanítsanak a főiskolán önkéntes alapon, mert szükség lenne a tudá­sukra. Lehurrogtak. Pedig nekünk, öregeknek kellene segítenünk az ala­pok elsajátításánál, mert nem a buk­­fencezéssel kell kezdeni. Apám is azt mondogatta annak idején, hogy min­dent elölről kell kezdenünk, az ábé­cétől. És azt a mondását sem felejtem, miszerint az alkotói tett a lényeg, nem pedig az, hogy „látva lássanak”. CSI­NTA SAMU VETRÓ ANDRÁS Szobrász, Temesváron született 1948. október 14-én Vetró Artúr szobrászmű­vész fiaként. A kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrá­szati szakán szerzett diplomát 1973-ban. Azóta Kézdivásárhelyen él és alkot, rajzot és mintázást tanít a Nagy Mózes Líceum képzőművészeti osztályaiban. Pályája kezdetétől érdeklődéssel fordult a történelmi és kultúrtörténeti té­mák felé. Körplasztikái és domborművei fában, kőben, patinázott gipszben és fémben (gyakran alumíniumban) készülnek. 1973-tól romániai és kül­földi (Franciaország, Svájc) kiállítások résztvevője. Számos emlékplakett és köztéri szobor alkotója. A Képzőművészeti Szövetség sepsiszentgyörgyi fiók­jának és a Barabás Miklós Céh tagja. A Nagy Mózes Közművelődési Egyesület Hagyományőrző Társaságának keretében működő 15. Székely Határőr Gya­logezred I. Zászlóalja I. századának parancsnoka. Szent László

Next