Hasznos Mulatságok, 1835. 2. félév (1-52. szám)

1835-10-10 / 30. szám

­ 234 minden gyönyörűségi ’s ürömi iránt. A’ Jelen semmi volt nékem; csak a’ jövendőben éltem, ’s ezen jö­vendő a’ legsötétebb ábrázatban tűnt­ fel előttem. Majd harmincz esztendős, és még semmi sem valék. Akko­ron mindenfelől nevezetes tudósok támadtak a’ fővá­rosban , kiknek híre megyénkig harsogott. Ah! — gyakran mondám magamban — bár csak legalább a’ tudományok’ pályáján szerezhetnék hír­nevet magam­nak ! mégis csak hírnév lenne az is, ’s egyedül ab­ban áll a’ boldogság. — Búmat közlém egy régi inas­sal , egy öreg négerrel, a’ ki ezen kastélyban lakott már jóval születésem előtt; ő valt bizonyosan legidő­sebb a’ háznál , mivel senki sem emlékezett arra, hogy őt látta volna ide jönni; sőt a’ tartománybéli lakosok azt is állíták, hogy ő ismere Fabert mar­salt, ’s jelen vala annak halálán...“ Ekkor az én beszélgető társam meghökkenést ven­ észre rajtam; fél­­beszakasztó beszédét, ’s kérdé: mi bajom? Semmi sincs, mondám; de akaratom ellen azon fekete ember jutott eszembe, kiről tegnap estve fogadósunk beszélt. C*** úr így folytató: „Egykor, Yago előtt (e' vala neve a’ négernek), kétségbe esve szólék homá­lyos helyhezetem, ’s életem haszontalansága felől, ’s így kiálték­ fel: Oda adnék tíz esztendőt életemből , ha első rangú íróink sorába juthatnék! — Tíz eszten­dőt, mondá ő hidegen, ez sok; ezzel drágán van űzet­ve igen csekély dolog; semmit sem tesz, elfogadom Ön’ tíz esztendejét. Altal veszem azt; jusson eszébe ígérete , én meg fogom tartani az enyimet. — Nem fes­­tem­ le bámulásomat, midőn őt így hallám beszélni. Azt hivém, hogy az esztendők gyengítették­ meg el­méjét; mosolyogva vállat voníték, ’s néhány nap múlva elhagyom a’ kastélyt, hogy egy útat tegyek Parisba. Ott tudósok’ társaságára bukkantam. Ezek’ példája bátoríta, ’s több munkákat bocsátok közre, mellyek hogyan fogadtattak, arról itt nem fogok szól­­tani... Egész Paris tódult azoknak látására; a’ hírla­pok harsogtak dicséretimtől; azon új név, mellyet

Next