Hasznos Mulatságok, 1835. 2. félév (1-52. szám)
1835-10-10 / 30. szám
234 minden gyönyörűségi ’s ürömi iránt. A’ Jelen semmi volt nékem; csak a’ jövendőben éltem, ’s ezen jövendő a’ legsötétebb ábrázatban tűnt fel előttem. Majd harmincz esztendős, és még semmi sem valék. Akkoron mindenfelől nevezetes tudósok támadtak a’ fővárosban , kiknek híre megyénkig harsogott. Ah! — gyakran mondám magamban — bár csak legalább a’ tudományok’ pályáján szerezhetnék hírnevet magamnak ! mégis csak hírnév lenne az is, ’s egyedül abban áll a’ boldogság. — Búmat közlém egy régi inassal , egy öreg négerrel, a’ ki ezen kastélyban lakott már jóval születésem előtt; ő valt bizonyosan legidősebb a’ háznál , mivel senki sem emlékezett arra, hogy őt látta volna ide jönni; sőt a’ tartománybéli lakosok azt is állíták, hogy ő ismere Fabert marsalt, ’s jelen vala annak halálán...“ Ekkor az én beszélgető társam meghökkenést ven észre rajtam; félbeszakasztó beszédét, ’s kérdé: mi bajom? Semmi sincs, mondám; de akaratom ellen azon fekete ember jutott eszembe, kiről tegnap estve fogadósunk beszélt. C*** úr így folytató: „Egykor, Yago előtt (e' vala neve a’ négernek), kétségbe esve szólék homályos helyhezetem, ’s életem haszontalansága felől, ’s így kiálték fel: Oda adnék tíz esztendőt életemből , ha első rangú íróink sorába juthatnék! — Tíz esztendőt, mondá ő hidegen, ez sok; ezzel drágán van űzetve igen csekély dolog; semmit sem tesz, elfogadom Ön’ tíz esztendejét. Altal veszem azt; jusson eszébe ígérete , én meg fogom tartani az enyimet. — Nem festem le bámulásomat, midőn őt így hallám beszélni. Azt hivém, hogy az esztendők gyengítették meg elméjét; mosolyogva vállat voníték, ’s néhány nap múlva elhagyom a’ kastélyt, hogy egy útat tegyek Parisba. Ott tudósok’ társaságára bukkantam. Ezek’ példája bátoríta, ’s több munkákat bocsátok közre, mellyek hogyan fogadtattak, arról itt nem fogok szóltani... Egész Paris tódult azoknak látására; a’ hírlapok harsogtak dicséretimtől; azon új név, mellyet