Hasznos Mulatságok, 1839. 1. félév (1-52. szám)
1839-01-16 / 5. szám
Pest 1839. Szerda Január 16kán. ti’ Juh ér. N A S S SI O S M MIATSACJOK. 5-dik szám. Í7 is ó félév. Túl az erdőn, túl a’ réten, Csergedez sebes patak. Méh- tetős gunyhó mellette, Berni’ egy hájas hölgy alak. Szép alak, te menny’ leánya! Ott a’ kis folyam megett Fürge nyájamat terelvén Vizsga szemem észrevett. Megsebesült, ’s meg meg álla Látva téged’ szám’ere És tudatlan csak szünödtem: „Fussak, vagy megállják-e ?“ Hujd intek, de árva’ szivem Többé már meg nem talált, Mig az erdőt túl haladtam, Nem kevés időt kívánt. Erdőn túl, rét’élőn él, Búsan állva nézdelék; De varázs-lényed hogy eltűnt, Halkai viszsza lépdelek. Andalgó nyájamhoz érve Elfeledni vágytalak; De hiába! e’ botor vágy, Miután már láttalak! Keresztury. Y a ni ni a. (indus novella) A’ kinek Indiáról csak legkevesebb tudománya van is, az előtt ismeretes lehet az ottani reggelek pompássága. Minden élőlény egyaránt munkásságra látszik ott felserkenni. Minekelőtte a’ nap első sugarait hinti, egy felől Mekka felé fordított szemekkel térdeplő mahomedánokat, vagy keresztül rakott karokkal a’ tengerbe mormogó pársokat szemlélhetni. Minden rendű asszonyok egyformán sietnek korsóikkal a’ kutakhoz, és forrásokhoz. A’ manna szedők a’ pálmafákra másznak s azoknak az egekig emelkedni látszó csúcsain szédítő magasságban lebegnek, szóval, bár hová tekintsen az ember, mindenhol más érdekes látvány vonzja magára figyelmét. Nem czélom mindazonáltal minden itt előforduló tárgyak’ körülményes vizsgálatába ereszkedni, hanem csupán csak egyre akarom az olvasó figyelmét függeszteni, melly nékem következő elbeszélésre nyujta alkalmat. Én egykor reggel barátommal kirándulván, azt a’ parsok temetőjébe kisértem Ezek boltjaikat sohasem hántolják be, hanem vékony mousselin szövetbe takarva valamelly szekrényben némi erkélyre teszik, hol a’ ragadozó madaraknak zsákmányul hagyják. Később a’ csontokat gondosan hamvederbe szedik ’s tulajdon ünnepélyességgel megégetik. Ezen barbár szertartás régibb időben a’ perzsáknál volt szokásban, azonban nem kell csodálnunk hogy olly művelt és szelid nemzet, mint a’ parsok, kiket teljes joggal keleti Quekereknek nevezhetni, azon szokást máig is megtartotta, ha meggondoljuk, hogy nálunk is vannak némelly szertartások, melylyekrül, hogy miért gyakoroltatnak , amazok előtt számot adni szinte nem tudnánk. Midőn azon furcsa Golgothához (temetőhöz) közelednénk , vagy 40 férfi, ’s ugyan annyi asszonyokból álló csapatot pillantottunk meg, mellynek közepén alacsonyabb gyászpadon holttestet szemléltünk, melylyet később egy fiatal leányénak lenni tapasztalánk. Mindnyájan közel rokonainak látszottak lenni, hanem a’ hasonló szertartások alkalmával uralkodni szokott ünnepélyes illedelem és pompa helyet, itt bizonyos titkolódzás, és szokatlan sietség látszott fenforogni. Az idő szokatlanul korán reggel volt; a’ gyász nem volt hangos, sem az asszonyok kezeikkel mellöket nem verték, hosszú köntöseik hamuval voltak behintve , leeresztett hajókat a’ reggeli lenge szellő szállongtatá ; magok pedig szünet nélkül halkal szitkokat és átkokat mondának. A’szekrényhez érvén, a’holt testet nem lassaban, mint egyébbkor, tolták le a’ gyászpadról, hanem megvetőleg ’s mintegy utálva úgy taszították le, hogy rohanását több visszhang követé. Mindezek természetesen kíváncsiságra gerjesztettek ; innen kérdésemre, mellyet egy ismerőshöz intéztem, kit megvesztegetvén, már az előtt is felekezete illy titkai fölfedezésére több ízben birtam, következő felvilágosítást nyertem, mellyet mint hogy a’ parsok szokásaival tökéletesen megegyez, hitelesnek tartok. Limgee Dordjeenek, egy előkelő drágaság kereskedőnek Yamma nevű egyetlen egy leánya volt, kinek szépsége a’ legtisztább gyémántéhoz hasonlított ’, mint a’ gobondai drágakő az üveggyöngyök között, úgy fénylett ő nemzete legszebb szüzei körében. Szülei, kik benne büszkélkedtek, ebben fekete haját több sor drága gyöngyökkel ékesítették, füleiről a’ legtüzesebb rubinok , szépen idomzott orraiul a’ legkellemesebb zafírok függtek, midőn hattyú nyakán, karjain és ujjain a legdrágább ékesség tündöklőit és fényével az egész alakot elöntő. Pompás