Hasznos Mulatságok, 1839. 2. félév (1-51. szám)
1839-07-10 / 3. szám
( IO ) Az embernek tehát, valamint egy részről, anya- ági elkülönözött, úgy más részről egyetemi rendeltetek adatott, s innen van, hogy minden életkoriben felváltva két ellenkező törekvésnek lelkén való uralkodását veszünk észre: az egyik korlátlan és végéllen, a másik korlátozott véges. Minél áthatóbb az alakulás, minél szilárdabb a' kötés, annál erősben és hatalmasban gerjed, és annál követelőbb lesz a’ felbontó korlátlanság utáni törekvés; ellenben minél általánosb , minél közönségesb a' szétbomlás és a’ rendező korlátok felbontakozása, annál élénkebben éreztetik az uj keritékes korlátozás kivonata. Azért emelkedik az anarchia vész csapta öléből rendesen a legszorosb önúrság, valamint megfordítva, az önúrság határin túl megtartása szüli a’ korlátlanságot. Ha az ember e’ két oldalúságát időben való nyilatkozása szerint tekintjük , akkor, felszállva a’ historia kezdetéhez, az embert mindinkább testesültnek (concret) mindinkább szabadtalanabbnak és előítéletek által látjuk megkötve; társaságos visszonyai nem szövődnek a’ szerződés és a’ kölcsönös akarat szabad nyilatkozása fonalaiból mint nyilvános mint privát életében. Ellenben lejjebb szállva az újjabb korba az emberiség mindinkább elválik az érzékiségtől, az előítélet köde mindinkább ritkul és az elvonultság már is kivívta uralkodását az emberiség egyetemén. A’ társasági szerződés a’ história eredetébe való helyheztetése egyike azon lángeszű Rousseau által világ becsre hozatott eszméknek, mellyel később minden Institutiókban alap eszme gyanánt kiturkálni törekedtek. Fontolóra nem vették, hogy egy azon eszme elvelegesen igaz, és történetileg hamis lehet. De ez az ember természetének egyik főbélyege , minden az emberiséget hatalmasan felínditó elvet a’ múlt szavában feltalálni akarni és így a' történet holt tetemit mintegy felelevenitni. Ez az örök Dogmatica, mellyet Kant kritikája minden éleseimőségével le nem ronthata és soha ember le nem rontand. Az élet fogalmában a’ legnagyobb lángész is alája van vetve korának. Rousseau pedig egyáltalában a’ költészet kápráztató szellemétől ihletetett ptlosophus volt, ő a’ múlt végetlen térét a’ jelen személyességétől módosított körébe varázsolva szemlélte és így egy azon világításban látnia kelle a’ jelennel. Vizsgáljuk még tovább a’ két momentumnak a’ históriában való nyilatkozását. — Az ó világ, minél közelebb földi eredetéhez, léte első nyomadékihoz, annál függőbb vala alól és feltlbőli hatásoktól, benyomásoktól, azaz: ösztönök, jóslatok és meghagyásoktól.— Csak későn ébred az emberiség a’ szabadság feltételére, az önhatározatra, csak későn állnak elő Itillel a’ zsidó Rabbi és utánna Christus a‘ szabadság élvévé! ,,a’ mit nem akarsz, hogy mások ’st.b. és felszólítják az emberiséget az Isten’ országának a’ füdön való alakítására, a' szeretőire. Ezen szeretet leve az újjabb kor őrangyala. Minden egyes veve a’ sajátképen öntudaton alapult szeretet’ vallásától, nevezzék mások Christus vallásának mindegy — végetlen becsét és személyes feljogosítását és így meg vala vetve a’ szabadság alapja. Az ó világ emberének adva vala akaratjának szabályozója, mert tárgyikig ez semmi külömbséget nem tesz, ha akaratja elhatározását papiparancs vagy madár csiripolás, Úrim és Tuhutum vagy álom fejtés eszközli. Minden esetben meg van megállapodott szabálya, mellynek követése megnyugtathatja. Onnan van , hogy a’ valódi jámbor , az Isten akaratjában egészen megnyugvó előképe (Typus) leginkább Brahmistáknál, Aegyptusok és Moses követőinél található. Az újkor önhatározású szeretete minden esetre hasonértékű pótlója e’ jámbor indulatnak. A’ szerencsétlenség egyedül az önhatározás és öntudat felette jókora kifejtésében fekszik. Az ifjú nem sejti, hogy mostan eszméjét magasb fokú eszmék felemésztendik; hogy az évek forgásában fogalma új fordulatot veend , ő ezt az időt be nem várja, hanem hozzá fog közvetlenül a’ neki most világos eszmék’ külviszonyokra való átvivéséhez és csak akkor hökken meg, mikor már előtte állnak a’ viszonyok’ akadályai. — Hloci Móricz. SS ve li ui a. (Algíri igaz történet.) Egy Toulonba érkezett tolmács a’ következő esetet beszélé el jelen évnek tavaszán az őt hallgatókhoz, melly az afrikai arabok életmódját híven tükrözi. A’ dolog Kara-Mustafa táborától egy mérföldnyire történt: „Esti hat órakor egy kaliba féle hajlékban ültem, melly a’ móroktul kávéház gyanánt használtaték, midőn egy fehér szakáll ’s meghajlott alakú beduin gyorsan belépe, és kinyomással teljes élénk mozdulat által jelt ada egyik földijének, hogy távozzék el vele. Egynéhány pillanat múlva engem is hivata a‘ tábor kormányzója, ’s én a’ két arabot heves beszédben találám nála. Mihelyt az idősebbik engem észre ven , felkiálta: segíts , vem megőlé lányomat! kapott parancsra, követém az arabot és egy törvényszolga ’s hat katona kíséretében a’ vétek helyére mentem, a’ gyilkost megfogatandó, ki egy szót nem szólva ’s minden ellenállás nélkül meghagyá magát fogni és kötözni. De azon helyben , faldokló és zokogó asszonyokat körülvéve, vérben és porban fetrenge egy tizenhétévü , igen szép arczu, gyöngéd termetű arabnő, ki a’ fájdalom szünetekor rajtunk nyugtató csodálatos szépségű szemeit. Az asszonyok közt képezének körűlé, de a’ helyett hogy a’sebet bekötve a’ vért elállitanák, kegyes énekeket zengének , ide ’s tova hajlongtak, hajaikat tépék, ezt kiáltozva, Oh Halima, kedves lányunk, meghalsz, lelked még ajakaidon lebeg , de el fog tűnni ’s te bennün