Hasznos Mulatságok, 1839. 2. félév (1-51. szám)

1839-07-10 / 3. szám

( IO ) Az embernek tehát, valamint egy részről, anya- á­gi elkülönözött, úgy más részről egyetemi rendelte­tek adatott, s innen van, hogy minden életkoriben felváltva két ellenkező törekvésnek lelkén való ural­kodását veszünk észre: az egyik korlátlan és végél­len, a­ másik korlátozott véges. Minél áthatóbb az alakulás, minél szilárdabb a' kötés, annál erősben és hatalmasban gerjed, és annál követelőbb lesz a’ fel­bontó korlátlanság utáni törekvés; ellenben minél általánosb , minél közönségesb a' szétbomlás és a’ rendező korlátok felbontakozása, annál élénkebben éreztetik az uj keritékes korlátozás kivonata.­­ Azért emelkedik az anarchia vész csapta öléből ren­desen a­ legszorosb önúrság, valamint megfordítva, az önúrság határin túl megtartása szüli a’ korlátlan­ságot. Ha az ember e’ két oldalúságát időben való nyilatkozása szerint tekintjük , akkor, felszállva a’ historia kezdetéhez, az embert mindinkább testesült­­nek (concret) mindinkább szabadtalanabbnak és elő­ítéletek által látjuk megkötve; társaságos visszonyai nem szövődnek a’ szerződés és a’ kölcsönös akarat szabad nyilatkozása fonalaiból mint nyilvános mint privát életében. Ellenben lejjebb szállva az újjabb korba az emberiség mindinkább elválik az érzékiség­től, az előítélet köde mindinkább ritkul és az elvo­nultság már is kivívta uralkodását az emberiség egyetemén. A’ társasági szerződés a’ história erede­tébe való helyheztetése egyike azon lángeszű Rous­seau által világ becsre hozatott eszméknek, mellyel később minden Institutiókban alap eszme gyanánt ki­turkálni törekedtek. Fontolóra nem vették, hogy egy azo­n eszme elvelegesen iga­z, és történetileg hamis lehet. De ez az ember természetének egyik főbélyege , minden az emberiséget hatalmasan felínditó elvet a’ múlt szavában feltalálni akarni és így a' történet holt tetemit mintegy felelevenitni. Ez az örök Dogmatica, mellyet Kant kritikája minden éleseim­őségével le nem ronthata és soha ember le nem rontand. Az élet fogalmában a’ legnagyobb lángész is alája van vetve korának. Rousseau pedig egyáltalában a’ köl­tészet kápráztató szellemétől ihletetett pt­losophus volt, ő a’ múlt végetlen térét a’ jelen személyessé­gétől módosított körébe varázsolva szemlélte és így egy azon világításban látnia kelle a’ jelennel. Vizs­gáljuk még tovább a’ két momentumnak a’ históriában való nyilatkozását. — Az ó világ, minél közelebb földi eredetéhez, léte első nyomadékihoz, annál füg­gőbb vala alól és feltlb­őli hatásoktól, benyomások­tól, azaz: ösztönök, jóslatok és meghagyásoktól.— Csak későn ébred az emberiség a’ szabadság feltéte­lére, az önhatározatra, csak későn állnak elő Itillel a’ zsidó Rabbi és utánna Christus a‘ szabadság él­vévé! ,,a’ mit nem akarsz, hogy mások ’s­t.­b. és felszólítják az emberiséget az Isten’ országának a’ fü­dön való alakítására, a' szeretőire. Ezen szeretet leve az újjabb kor őrangyala. Minden egyes veve a’ sajátképen öntudaton alapult szeretet’ vallásától, nevezzék mások Christus vallásának mindegy — vé­getlen becsét és személyes feljogosítását és így meg vala vetve a’ szabadság alapja. Az ó világ emberé­nek adva vala akaratjának szabályozója, mert tár­gyikig ez semmi külömbséget nem tesz, ha akaratja elhatározását papiparancs vagy madár csiripolás, Úrim és Tuhutum vagy álom fej­tés eszközli. Minden esetben meg van megállapodott szabálya, mellynek követése megnyugtathatja. Onnan van , hogy a’ va­lódi jámbor , az Isten akaratjában egészen meg­­nyugvó előképe (Typus) leginkább Brahmistáknál, Aegyptusok és Moses követőinél található. Az újkor önhatározású szeretete minden esetre hasonértékű pót­lója e’ jámbor indulatnak. A’ szerencsétlenség egye­dül az önhatározás és öntudat felette jókora kifejtésé­ben fekszik. Az ifjú nem sejti, hogy mostan eszmé­jét magasb fokú eszmék felemésztendik; hogy az évek forgásában fogalma új fordulatot veend , ő ezt az időt be nem várja, hanem hozzá fog közvet­lenül a’ neki most világos eszmék’ kül­viszonyokra való átvivéséhez és csak akkor hökken meg, mikor már előtte állnak a’ viszonyok’ akadályai. — Hloci Móricz. SS ve l­i ui a. (­Algíri igaz történet.) Egy Toulonba érkezett tolmács a’ következő ese­tet beszélé el jelen évnek tavaszán az őt hallgatók­hoz, melly az afrikai arabok életmódját híven tükrö­zi. A’ dolog Kara-Mustafa táborától egy mérföldnyi­­re történt: „Esti hat órakor egy kaliba féle hajlékban ültem, melly a’ móroktul kávéház gyanánt használ­­taték, midőn egy fehér szakáll ’s meghajlott alakú beduin gyorsan belépe, és kinyomással teljes élénk mozdulat által jelt ada egyik földijének, hogy távoz­zék el vele. Egynéhány pillanat múlva engem is hi­­vata a‘ tábor kormányzója, ’s én a’ két arabot heves beszédben találám nála. Mihelyt az idősebbik engem észre ven , felkiálta: segíts , vem megőlé lányomat! kapott parancsra, követém az arabot és egy törvény­szolga ’s hat katona kíséretében a’ vétek helyére men­tem, a’ gyilkost megfogatandó, ki egy szót nem szól­va ’s minden ellenállás nélkül meghagyá magát fog­ni és kötözni. De azon helyben , faldokló és zokogó asszonyokat körülvéve, vérben és porban fetrenge egy tizenhétévü , igen szép arczu, gyöngéd terme­tű arabnő, ki a’ fájdalom szünetekor rajtunk nyugta­tó csodálatos szépségű szemeit. Az asszonyok közt képezének körűlé, de a’ helyett hogy a’sebet beköt­ve a’ vért elállitanák, kegyes énekeket zengének , ide ’s tova hajlongtak, hajaikat tépék, ezt kiáltoz­va, Oh Halima, kedves lányunk, meghalsz, lelked még ajakaidon lebeg , de el fog tűnni ’s te bennün­

Next