Határőr, 1982 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-28 / 22. szám
„Megszólaltak" a hallgatók me H a lajstromba kellene venni az amatőr művészeti mozgalom erényeit, s a folyamatos művészi tevékenység időnként gondokat is eredményező periódusait, akár oldalakat is megtölthetnének a sajátos ismérvek. Ám nem biztos, hogy ezek eléggé meggyőzően bizonyíthatnák: az amatőr művészeti tevékenység az emberi alkotó elme teljesen természetes megnyilvánulási formája. Az amatőr művészeti tevékenység iránti önzetlen elkötelezettséget, a mozgalom szeretetét tapasztalhattam a közelmúltban, amikor végignéztem a BM művelődési házában a Tartalékostiszt-képző Iskola öntevékeny művészeti csoportjainak első nyilvános bemutatóját. A megnyitás estéjén, a műsorkezdő percekben Mozart g-moll szimfóniájának egy szép részlete, majd egy ihletett szavalat tette művészi élmény befogadására nyitottá a közönséget. Váci Mihály Valami nincs sehol című versének szép tolmácsolása után máris váltott a hangulat, s a színen a szatíra eszközeivel paródiacsoport tárta a közönség elé mindennapi életünk néhány fonákságát. Egy klasszikus bűnügy maradványi sötét erdőben halva találták Bárdi Benőt — mai kommentárjait hallhattuk. Az ötletes műsorszám önfeledt nevetésre sarkallta a nézőközönséget. S még szinte visszaidéztünk egy-egy jól sikerült poént, de máris a népitánccsoport jelent meg a színen, s jó érzékre, tehetségre valló készséggel mutatták be a dunántúli karikázót, a szatmári legényest és egy német nemzetiségi táncot. Mindhárom tánc igényes produkció, s ha minden pontján nem is sikeredett tökéletesre, alapvető erényét a tánccsoport mégis felvillantotta. Ezután lépett színre a polbeategyüttes, az est legérettebb, legmagasabb színvonalú produkcióját ők mutatták be. Öt dalt énekeltek, s valamennyi dalnál öröm és jó érzés volt hallgatni a szép vokális hangzást, tapasztalni zenei biztonságukat. Bizonyára repertoárjuk legjavát válogatták erre a műsorra, így az sem kétséges, hogy akár hoszszabb, önálló műsor bemutatására is képes a négytagú együttes. Azután ismét paródián mulathattunk, ezúttal Petőfi Sándor ismert versét, a Falu végén kurta kocsmát mutatták be, mai Versmondó stílusokat parodizálva. Joseph Heller A 22-es csapdája című regényének egyik igen mulatságos epizódját állította színpadra az irodalmi színpad. Sajnos e produkciónál kiütközött az amatőr színjátszók egy általában is jellemző hibája. Rangos irodalmi művet választottak, amelynek szövege önmagában is mulattató, ugyanakkor mély filozófiai jelentéstartalmakat is hordoz. A mondatok humora jó esetben lejön a színpadról, de ezt a bizonyos másodlagos tartalmat nem tudják játékmódjukkal megfogalmazni. Egy kezdő, de tehetséges irodalmi színpadnak sem szabad sokat markolnia mindaddig, amíg nem ismerik meg kellőképpen az amatőr színjátszás szakmai fogásait. Ennek hiánya gyakran kudarcokhoz vezet, s ez a társulat semmiképp sem érdemli meg a kudarcot. A bemutató zárószámaként lépett színre a cinkotai gimnázium leányaiból és a Tartalékostiszt-képző Iskola hallgatóiból alakult vegyeskórus. Az énekkar nemrégiben szerveződött, ennek ellenére összeszokottan, nagy színpadi biztonsággal mutatták be műsorukat, három ismert kórusművet. Az énekkar jól gazdálkodott lehetőségeivel. Tudásuknak megfelelő, igényes műveket választottak, s a dalokat szépen kidolgozott hangzással mutatták be, méltán aratva sikert produkciójukkal. Illés István hadnagy, közművelődési előadó, a társulat első számú szervezője, nemcsak mint e műsor szerkesztője, rendezője, hanem mint rendkívül szellemes konferálója is bemutatkozott ezen az estén. Személyében rátermett közművelődési aktivistát ismerhettünk meg, az amatőr művészeti mozgalom ügye iránti érdeklődés, sőt szenvedély felébresztőjeként tett tanúbizonyságot arról, hogy amatőr csoportok létezése nem két-három tehetséges fiatal meglététől, hanem a közösségformáló művészetek iránti hittől, elkötelezettségtől függ. Feltétlenül elismerő szavak illetik az iskola parancsnoki karát, pártszervezetét és KISZ-bizottságát, hiszen a feltételeket, a lehetőségeket ők teremtették meg ahhoz, hogy a színpadra kilépő fiatalok felmutassák képességeiket, tehetségüket, az amatőr művészetek iránti elkötelezettségüket. Így a műsor végén felcsattanó vastaps őket is illette, s azt a jó szellemű, hasznos amatőr művészeti tevékenységet, amely immár végérvényesen gyökeret eresztett a Tartalékostiszt-képző Iskolán. Katona J. János Az amatőr polbeat-csoport profi előadást produkált Tehetséggel bontogatja szárnyait a népitánccsoport Nagyszerű kezdeményezés volt a vegyeskórus létrehozása Fotó: Márkus s› ► * ► ‚ ► ‚ ► ‚ ► ‚► ‚ ► ‚► ‚ ► !! ~» ~@ ::ú► 2 .` @ :: ” ► :: ::u”► ‚ ► :: ~» 2. «* *. *. «. i ► ‚ · *» ~ * ~ · ~» ~· ~@ IHÁSZ-KOVÁCS ÉVA EMLÉKSZEM... Veletek voltam a tisztítótűzben, pitvarában a nyomornak, az ellentmondások titkos tudatával végighallelújáztam a gyerekkori misztikum csarnokait. Belül, a csönd barikádja mögül golyószórós indulatok csapdostak a közeli felismerés épületére. Láttam rémület okker csillagait, a felöltőn, s az emberfeletti iszonyat füstjét permetezni fenn a magasban. Hallottam harckocsik dörejét, és senki sem filozofált a halálról, csak dőlt keresztként dermedt az anyarögre. A bizonyosság és a bizonytalanság állomásain együtt várakoztunk a számunkra kijelölt percre, amikor a hirtelen támadt csend vezetékén ikerszavak tolultak tudatunkig ... - emlékszem - tavasz kezdődött akkor, gyöngyvirág-hátú hegyek nyújtóztak az égig... és kenyérosztogató, fáradt katonák emelték karjaikba a békét. !_•___ ИМИМИМНШ11 A KATONA Kedvenc hetilapjaim egyike az Élet és Irodalom. Becenevén az És. Örömmel vettem kezembe az ez évi 14. számát is. Máriássy Judit remek eszmefuttatása — A negyvenes évek — szinte felvillanyozott, oly merészen vágott bele korosztályom legszebb évei méltatlan háttérbe szorításának kérdésébe. A további írások között is akadtak egészen kiválóak. Elérkezem a 15. oldalra, egy cím azonnal szemembe vágott: Vasvári V. István: Példázatok. A katona. Végre egy vers — szabadversnek tűnik —, rólunk, katonákról. A továbbiak? A félreértések elkerülése végett idézem az egészet. Rövid. „Műanyag géppisztollyal lődözött, műanyag embereket. / Ha talált, megdicsérték, ha nem talált, összeszidták. / Mert volt erre a célra egy parancsnoka neki. / Az dicsérte meg szidta. / Mindig a szükségletek szerint. / Aztán kivitték egy térre, és azt mondták, hogy kész van. / Hogy megtanult már mindent. / És elküldték harcolni, mert máshoz úgysem értett. / A városokba küldték, meg a hegyekbe. / Hogy lelőjje az embert, aki le akarja lőni. / És a katona ment, és lelőtte az embert. / Ratatatata, mondta a géppisztoly, és az ember összeroskadt. / Ratatatata, mondta a géppisztoly, és az ember megint összeroskadt. / Ratatatata, mondta a géppisztoly, és az ember megint összeroskadt. / Aztán mindenféle történt, és a katona már nem látta az embert. / Egy szőke kislányt látott egy pince szögletében. / Előtte a repedezett kövön véres patkányhullák. / Ratatatata, mondta a géppisztoly. / És a katona agyveleje attól mind a falra fröccsent. / Mert hová is fröccsenhetett volna? / Ha nem a mocskos, penészfoltos falra?” Vasvári V. István tömören fogalmaz. A katona egy „erre a célra” idomított, akarat nélküli gyilkoló gép. Nem tudatosan cselekvő, gondolkodó és harcoló ember. De mit mond erről a magyar nyelv? Mit ért a katona fogalma alatt a magyar ember? Elő a Magyar nyelv értelmező szótárát! A III. kötet 781. oldalán — általánosítva tömören, ahogy Vasvári V. István fogalmazott — ez áll. Első értelme: „Olyan személy, aki hivatásszerűen — v. (vagy) olykor önként — amely (valamely) honvédelmi kötelezettségének eleget téve hadseregben szolgálatot teljesít”. Kérem a tisztelt olvasót, hogy tekintsen el az összes értelmezés felsorolásától, mert túl hosszú lenne a lista és engedje meg, hogy csak a harmadik értelmezést idézzem közülük: „Átv (átvitt) amely, nemes célért szervezetten harcoló ember.” Megjegyzem egyébként, hogy a sok értelem között van tréfás — például a kenyérre rakott szalonnadarabka vagy sonka —, van szomorkás, de pejoratív értelmű egy sincs. A magyar nyelv, a magyar ember a katona fogalma alatt tehát sohasem értett, Vasvári V. István feltűnéséig, gyilkoló gépet, hanem vagy honvédelmi kötelezettségből szolgálatot teljesítő vagy nemes célért harcoló embert. A gonosz célért, az igazságtalanságért harcoló tehát nem katona, hanem például — kissé túlzóan általánosítva — zsoldos, martalóc stb., ahogy többek között a tatárokról, törökökről beszéltek elődeink ! Vizsgáljuk meg az idézett „műalkotást” magát. Vajon milyen katonáról is van szó? Már a vers első sora pontosan jelzi hovatartozását: „Műanyag géppisztollyal lődözött...” Kezdjük a fegyverrel. Géppisztoly, mint a katonák általános (standard) lőfegyvere, elsősorban a szocialista országok hadseregeiben van rendszeresítve. A NATO-országok — természetesen sorozatlövő — puskát használnak. A géppisztoly ott kiegészítő lőfegyver. Tehát félreérthetetlenül szocialista ország katonájáról van szó. Boncoljuk tovább a kérdést? Melyik szocialista ország katonájáról lehet szó? Műanyag tusájú AKM típusú géppisztolyt a Magyar Néphadsereg használt, illetve a magyar határőrség használ ma is. A többi szocialista ország vagy fából készített tusájút vagy válltámasszal felszereltet. Egyértelmű, minden az ezerkilencszázhatvanas évek elejétől katonai szolgálatát teljesítő magyar férfi — van belőlük pár százezer — azonnal tisztában van vele, hogy ez a bizonyos katona, akit elküldtek harcolni, „mert máshoz úgysem értett”, csakis magyar katona lehetett. Akkor pedig kinek használt ez az írás? Nekünk, magyaroknak? Nem? Közismertek hazafias, honvédelmi nevelésünk problémái. Közismert a kozmopolita szellem romboló hatása. Erre akart a vers talán egy lapáttal még rátenni? Végül is hát kinek használt? Csakis a szocializmussal szembenállóknak. Ellenségeinknek! Akik nyíltan bevallott, sőt fennen hirdetett célja: gyengíteni erőnket! Vajon Vasvári V. István is ezt akarja? Nem ismerem és nem feltételezem róla. Véleményem szerint inkább egy, a béke mellett elkötelezett verset akart írni. De más a békevágy, amely minden szellemileg ép, egészséges és becsületes ember legtermészetesebb sajátja, tulajdonsága, és megint más a pacifizmus. Ismét az Értelmező Szótárhoz nyúlok, mert oly tömören és félreérthetetlenül fogalmaz. A pacifizmus (V. kötet 599. oldal) „Az a burzsoá felfogás, amely a béke elvont jelszavát hirdetve a háborúnak minden fajtáját ellenzi, még a nemzeti felszabadító, a forradalmi stb. igazságos háborúkat is”. A pacifizmus egyszerűen nem számol azzal a ténnyel, hogy a háborúk az osztálytársadalomban gyökereznek. Vasvári V. István sem! Vagy pontatlanul fogalmazott, mivel nem jelezte egyetlen kis jelzővel sem, hogy milyen katonáról van szó. Úgy gondolom, nem fontos megmagyarázni az írástudók felelősségét. Minden szavuk súlyát, jelentőségét, hatását. Az Est sokan olvassák! A pacifizmus egyszer a történelemben — nem is olyan régen, csak 1938-ban, amikor nyolcéves voltam — már szabadjára engedte a militarizmus, a fasizmus kezét. És a következmény: a második világháború. Több mint ötvenmillió halott. Napjainkban sem mondható bárányfelhőkkel tömöttnek a világpolitika égboltja. Ez a tény pedig minden írástudó fokozott felelősségét követeli. Senkinek sincs joga felületesen általánosítani, félreérthetően fogalmazni! Ha pedig egyértelműen fogalmazott, akkor hol a főszerkesztő felelőssége? Milyen jogon engedte bemocskolni a magyar katona nevét, képét? Azét a magyar katonáét, akiről Petőfi így írt: „Isten után legszebb és a legszentebb név / A honvéd-nevezet! / Hogyne iparkodnám hát megérdemelni / Ezt a szép nagy nevet? ...” A szó, az írás nagy erejű fegyver.. Nagyon kell vigyázni használatával, mert nem csak épít, de rombol is. Pataky Iván : » 1! .. «.