Havi Magyar Fórum, 1993 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1993-06-01 / 6. szám
„Bizonyos tekintetben minden művészet absztrakt, akár figuratív, akár nonfiguratív. Ha a néző képet néz, értékeket keres, ami nem azonos a képi tárgyak fölismerésével. Olyan értékek jelennek meg, mint feszültség, megoldás, amelyeket a képi elemek — vonalak, síkok, tömegek, színviszonylatok, egyensúlyok, ritmusképletek, finom egységek — idéznek elő. Mindezek az elemek az érzelmi kifejezés egységében, a kész mű totalitásában folyamatosan valósulnak meg. Tévedés azt hinni, hogy egy mű tartalma a művész pillanatnyi lélekállapotát tükrözi, egyfajta „megszabadulás” a feszültségektől.” Miért tévedés? — merül föl a kérdés. S mi ez az érzelmi tapasztalás? Illetve mi nem az? végsőfokon. Mi az az általános érzelmi tudás? És ha a kifejezés, a megjelenítés módja, az ecsetkezelés, a vonalak nyugalma vagy idegessége, burjánzása nem tükrözheti a „művész pillanatnyi” vagy reá leginkább jellemző „idegállapotát”, akkor ugyan mi tükrözheti? A tárgyi elemeket nélkülöző absztrakt színkompozíció színei? Mint a torreádor piros leple a bikát? E lila gőzös fejtegetést, művészetbölcseleti elmélkedést a mű maga már nem is érdekli. Ladányi rajzművészete végig egyenletesen magas színvonalú, főleg a realisztikus fölfogásban született vonalas rajzai és metszetei. Jól látta, hogy az írásbeliség elterjedésével a fametszet fekete-fehér foltjaival, a festőiség nagyobb szerephez juthat, mint a 16-18. században. „A fametszet, a maga technikai kötöttségeivel, erősen a fizikumhoz kötött. Ahogy a szobrászat is fizikai erőfeszítést kíván, tényleges küzdelmet az anyaggal, ugyanúgy a fametszés is testközelben érzékeli a megmunkálandó anyagot. Minden más festői technikánál munkásabb, izomerőt is feltételez; mindez növeli a személyes közelséget. Ezért sok szobrász a fametszéssel, mint grafikai műfajjal is foglalkozik. A fametszés évszázadokon át rajzos, despriptív jellegével elbeszélő volt. A XX. század elején az expresszionizmus ismét divatba hozta, ekkor valósultak meg tényleges festői lehetőségei, s háttérművészetből a „nagy művészet” porondjára lépett elő.” A rajzokkal, metszetekkel párhuzamosan már bőségesebben ontotta az ún. táblaképeket is, amelyek azonban eszközeiben, a fölhasznált anyag tekintetében lényegesen eltértek a köztudatban élő táblaképektől. Legtöbbjén hiányzik az irodalmi mondanivaló, annál több az a fogás, ami általában jellemző a posztavantgárd festészetre. De ebben a vonatkozásban is halljuk őt, magát: „Olajfestményeim egyre nagyobbak lettek, néhány triptichonom a három métert is meghaladja. A homokkal, kaviccsal, tégla- és széndarabokkal kevert nagy színes olajfölületekre fa, fém, textil és bőr kollázs elemeket applikálok. Olajkollázsaimon párhuzamosan vászoncsíkokat ragasztok a képfelületre, s így szabdalt textúrát érek el. Régi konzervdobozok rozsdás darabjait használom föl a fém applikációknál... A kisebbnagyobb olajkollázsok mellett papír kollázsokat is készítek, amelyeken textileket és műanyagokat keverek az akrilfestékbe. Papírkollázsaim egy részénél színes papírt, másoknál gyűrt vagy hullámpapírt használok alapnak. A képek egyes alakzatai tépett színes papírdarabkákból és kivágott újsághirdetésekből állnak.” Mindehhez már nincs mit hozzátennünk. A pop art — a szemét, a hulladék, mint művészet, akár a maga eredeti mivoltában a kiállítási helységben, akár három méteres vásznon, faroston a legvadabb naturalizmus 1:1-ben. Mi szükség van erre? „Érdekes?” Az attól már műalkotás? — Nem az! — Vagy nem is tartanak igényt erre a fogalomra? Kinek kellenek ezek a „művek”? — Mindenre Ladányi művészete éppúgy nem ad választ, mint ahogy írásos önelemzése sem. Ezzel együtt és ennek ellenére jelentős életművet hagyott hátra maga után. Hacsak mint rajzművészt, a rajzművészet mesterét nézzük, nemzetközi mércével mérve is ezt kell mondanunk. Ezzel a megállapítással zárhatjuk a reá való emlékezésünket. Műveiről három kötet jelent meg: Walter I. Strauss: Emory Ladányi Visual Artist. New York 1977. Abaris Books 160. Walasse Ting: Ladányi Collage. New York 1984. Kövesdy Gallery 80. Emlékét a róla és feleségéről elnevezett alapítvány őrzi. Évente jelentős összegű ösztöndíjjal tüntet ki egyik évben hazai, másik évben külföldön élő magyar művészt (festőt, grafikust, szobrászt). Az Alapítvány támogatja a magyar kultúrát terjesztő kiadványok megjelentetését. (Magyar Poems. Ford. Hadek Róbert. Bev. Szathmáry Lajos — The Beautiful Books of Hungary 1473-1992. A szép magyar könyv öt évszázada. Providence 1992. — A szép magyar könyv három évtizede. 1900-1930 Chicago 1991. (Santa Barbara). — Tollas Tibor: Forgószélben. Chicago 1990. Itthon több ízben volt kiállítása Kecskeméten a Cifra Palotában, ahol jelentős mennyiségű műve található. Önarcképe látható a csornai, valamint egy virágcsendélet metszete a kecskeméti Szíj Rezső-Kovács Rózsa Gyűjteményben. Dr. Szíj Rezső