Havi Magyar Fórum, 2013 (21. évfolyam, 1-12. szám)
2013-06-01 / 6. szám
JÖHET IDŐ, HOGY EMLÉKEZNI BÁTRABB DOLOG LESZ, MINT TERVEZNI nem tehetek róla, nem tudok szabadulni attól az érzésemtől, milyen könnyelmű, milyen végtelen nagy úr vagy te, Gyula, abból a keleti fajtából, amely ragyogó bravúrokban tékozolta el az életét, aranypénzeket dobált a tömeg közé, amerre járt, de hotelszobában lakott s kényelemből, félig a világ iránt való megvetésből, félig szeméremérzésből sohasem tudta elszánni magát, na, most egy nekigyürkőzéssel egészet alkotok, olyat, amibe egy öleléssel belefoglalom mindazt, amit eddig töredékeiben adtam. Pedig én ezt kérném tőled, Gyula. Az új nagy magyar regényt, - amelyet a kritikusok, akikhez én nem tartozom, mesterségüket se értem, - Herczeg Ferenctől kezdve az utolsó harminc év minden magyar írójától számon kérnek, egyre reménytelenebből. Ezt a regényt az utolsó negyedszázad Magyarországából senki se tudná úgy megírni, mint Te, Gyula, ha akarnád. Megmondom azt is, hogy az eddigieken kívül és felül miért éppen Te. Azért Gyula, mert Te ennek az új kaotikus magyar társadalomnak még abból a rétegéből jössz, amelynek az írói, művészi és politikai szemhatára egyaránt arra volt diszponálva, hogy egy nagy tehetségben tudja látni, áttekinteni az egész magyar életet, összes ambícióival. Te nemcsak a parasztot és a félurat ismered, mint Móricz Zsigmond, nemcsak a pesti doktorokat, kávéházakat, csirkefogókat és a Lipótváros régi és új dinasztiáit, mint Molnár Ferenc, nemcsak a Herczeg Ferenc dzsentrijét, hanem az igazit, a titokzatos őslényt, akit még meg nem írtak, akivel Justh Zsigmond próbálkozott. Te ismered a zsidóságot nőiben és férfiaiban, jobban mint Bródy Sándor és ismered az ország nagyurait, nem úgy, mint Szomaházi István, vagy szegény Beniczkyné Bajza Lenke. Te ismered mindezeket és - ami legfontosabb - nem vonzódd külön-külön egyikhez sem, egymáshoz való viszonyaikban objektíve tudod látni őket, mindegyik érdekel, mindegyiket nagyszerűen érzed, de egyik se tud úgy elhatalmasodni rajtad, hogy csak azt az egyet írd s egyik alakja elhomályosítsa előtted a többieket. Ezért tudnád Te az új magyar regényt megírni Gyula, ismétlem, ha akarnád. És a másik nagy erődnél fogva, az eltűnt korokat, a porrá vált embereket felidéző képességeidnél fogva meg tudnád írni úgy, ahogy mi látjuk a hatvanhetediki Magyarországot, amikor Ferenc József négyes fogaton járt vármegyéről vármegyére s a nádasokban, út menti erdőkben urakból lett betyárok lőttek a fehérkabátos szalinérekre. Az akkori nőket, a nagyanyáinkat, a szépanyáinkat senki se tudná úgy megírni, mint Te és meg tudnád írni úgy, ahogy mi látjuk a negyvennyolcadiki és negyvenkilencediki Magyarországot. Emlékszel rá, amikor Görgey Szentgyörgyábrányban, a szabolcsi oláh faluban, a rekkenő júliusi estén fogadja Bethlen Kázmér grófot, a magyar külügyminisztert a zsúptetős faluházán, kinn az utcán a csordát hajtják hazafelé, a szomszéd földes szobában a vezérkar vacsorázik és két magyar úr fojtott, halálos gyűlölködéssel szívükben egymás iránt arról alkuszik, hogy minden veszve, föl kellene ajánlani a cár nagybátyjának Szent István koronáját... Hogy meg tudnád Te írni mindezt, Gyula. Megírod-e? Nézd, a pohárban pirosló bort, hogy süt át rajta a napfény, aztán átmegy rajta a tekinteted azzal a különös nézéssel, amely sohase az előtte álló tárgyon pihen, hanem mindig azon túl, az ismeretlen messzeségbe réved, ahogyan úri kalandorok tekintetével átnézel rajtam és nem felelsz... (Magyarság, 1933/109. /május 14./16-17. p.) Krúdy Gyula Havi Magyar Fórum, 2013. június 67