Havi Magyar Fórum, 2013 (21. évfolyam, 1-12. szám)
2013-06-01 / 6. szám
JÖHET IDŐ, HOGY EMLÉKEZNI BÁTRABB DOLOG LESZ, MINT TERVEZNI Krúdy Gyula Jó és rossz napok Szindbád életében ! Erről a régen elment figuráról (madárijesztőről, ruhafogasról vagy emlékkönyvbeli préselt rozmaringról) most már meg lehet írni, hogy voltak bizonyos napjai is életében, amikor egyetlen sánta öregasszonnyal se találkozott, a vendéglők előtt elhaladtában könnyű lacipecsenye és fokhagyma illatok ütötték meg az orrát, hölgy ment keresztül a kocsiúton, mégpedig teljesen hozzáillő ruhában, akinek utána lehetett bámészkodni, milyen a bokája, milyen a nyakszirtje, alkalmas volna-e a dereka az átölelésre, keble a megnyugtató pihenésre, amelyre minden embernek szüksége van, aki ezen a földön komolyan működik, véleménye (és a társadalom véleménye) szerint is hasznos munkát végez. Mert hiszen körülbelül ezek az első szempontok, amelyeknek alapján egy hölgyet szemügyre lehet venni: van-e benne megértés egy elszerencsétlenedett férfi szenvedései iránt? Gödöllői Irénben volt megértés (bár Szindbád néha kénytelen volt Iróniának nevezni a megszokott Iréné neve helyett). Volt benne megértés... Mindig eltalálta a jó napokat, amikor Szindbáddal kedvére kisétálhatta magát a régi óbudai temetőben, ahova már nem járt temetkezési menet, az újabban elhunytakat a hegy alá viszik, egy síkságra. A hegyoldalban, pláne, a jó magasan alvó budaiak, akik amúgy is csak a bal vállukon át tekingetnek vissza ebbe a világba, mint a fogyó holdra szokás, sohase szemközt, mert az elmenőben levő holdvilág mindig elszívja bizonyos életerejét az embernek, amelyről nem lehet tudni, hogy lehet-e pótolni? - ezek a régi óbudaiak, úgy hallgatták az alantról felhangzó, jó bőséges temetési harangozásokat, mint akiket nem érdekel többé, hogy kit visznek kocsin a földszintes, új temetőben. Az életkoruknál, a helyzetüknél fogva sikerült bejutniuk a holtak főrendiházába, fel, a hegyre, családi kriptákba, régen megvásárolt sírhelyekre, amelyekre nézve kontraktust kötöttek valamely hatósággal, amely mindig intézkedik, ha temetésről van szó. Mint csupa régi grófok, zavartalan magányban (egyedül, mint a varjú), alig zavarva látogatóktól, lármacsináló vigécektől, rosszindulatú hitelezőktől, de még a földön maradt aszszonyságoktól is mentesen (akik hajdanában még a vendéglőben is utánuk jártak a férfiaknak, pedig többnyire nem volt szükség rájuk) aludgattak itt a régi óbudaiak, amíg Iréné rájött a rejtek temető előnyeire, elmélázásra alkalmas pihenőhelyeire, a sorstól más helyen nem élvezhető hangulataira. És elkezdte a temetőlátogatást, mintha legalábbis legközelebbi rokonai nyújtóztatnák itt lábaikat (a sok haszontalan járás-kelés után), hervadt leveleket szedett össze a sírokról, amelyeket összekeverve vetett valamely egészen elhagyott sírra, mintha a temető módosabb lakói nem felejtkeznének el méltatlanul elhagyott kollégájukról. Sőt voltak napjai, amikor nagyobb feladatokra is vállalkozott. Kicserélgette a sírkereszteket, mert így akarta végleg elrejteni kedvenc halottait. Az altábornagy, egy igen régi és szinte már csak álmoskönyvben (vagy katonai sematizmusban) szereplő katona sírjára egy tímármester sírkeresztjét állította. Nem kell hogy az altábornagyot megtalálják azok, akik elhidegültségében végleg elfelejtették. Iréné ugyanis valamely földöntúli összeköttetés révén tisztelte, sőt szerette az altábornagyot. „Ilyen lehetett apám, ha ismertem volna!" - gondolta az altábornagy sírján üldögélve. És a sírkereszt elcserélése révén csak ő tudta egyedül, hol nyugszik az altábornagy, aki bizonyára megtett mindent az életben, hogy neve emlékezetes maradjon. Lám, Iréné a nevébe lett szerelmes. Fabritzkynak hívták. 2 - Idegen jár a házban - mondta Iréné, amikor Szindbád az altábornagy sírja felé közelgett. Természetesen, nem voltak semmiféle ünnepélyesebb léptei, mert a temetőtől szívéből undorodott, mint olyan ember, akinek még sok tennivalója van az életben (mint ezt gondolják magukban némely férfiak, akik régen megértek a halálra, de nagyon különböző tárgyalásokat, találkozásokat, megbeszélési időpontokat találnak ki arra nézve, hogy a megsemmisítő halál még darab ideig hagyja őket futkározni, spekulálgatni, gondolatokkal, nőkkel bíbelődni. így Szindbád ürügyül a továbbéléshez Irént, az altábornagy kedvesét hozta fel. „Mi, civilek is vagyunk valakik, ha rákerül a sor!" - mondta Szindbád a hátrafelé ülő lovasnak, aki minden éjjel megjelent ablaka alatt, hellyel kínálta meg a jámborságot, megtértséget, sőt vallásosságot színlelő Szindbádot a nyeregben, hogy egész úton rámosolyoghasson, amíg a nesztelen, patkó nélküli ló viszi a pasasort a maga megszokott útján. A temetői randevúnál tehát meglehetős lanyha kedélyt mutatott Szindbád. - Uram Istenem, adjál ennek az öreg szívnek nyugalmat - mondta a kalandor, amikor Gödöllői Irént megpillantotta az altábornagy sírján üldögélve és kézimunkázva. 68 Havi Magyar Fórum, 2013. június