Hazanéző, 1992 (3. évolyam, 1-2. szám)
1992 / 2. szám
Tamási és Móra... (Elhangzott május 29-én a Kiskunfélegyházán tartott Tamási-esten.) Erőltetett párhuzamkeresésre nincs szükség, egy nyelvi-esztétikai elemzés azonban elég könnyen bizonyíthatná a két író alkatiszemléleti rokonságát. Tudunk arról, hogy Tamási és Móra ismerték és kölcsönösen becsülték egymást. Egy alkalommal Kolozsvárott, legalább egyszer Pesten és néhányszor Szegeden is találkoztak. A rokonszenv különös nyilvánítására vall, hogy Móra súlyos betegen is fogadta 1933. decemberében a Szegeden, irodalmi esten fellépő, erdélyi írókat (Kós Károlyt, Bánffy Miklóst, Kemény Jánost, Ligeti Ernőt és Tamási Áront). Nem lehet véletlen, hogy Tamási épp e találkozások különös emlékeit idézi Móráról írt nekrológjában, amely teljes terjedelmében majdnem hozzáférhetetlen Félegyházán éppúgy, mint Szegeden, mert a Virrasztás c. Tamási-kötet újrakiadásáról megfeledkeztek Tamási életművének gondozói. Közeli találkozásukra emlékezve azzal kezdte Móra örökségének méltatását: „Legkülönb volt az ember...” Milyen sokáig visszhangzottak és visszhangzanak—Tamásira is visszasugározva—a szavak, értésünkre adva, hogy humanista író emlékezett egy hozzá közel álló humanistára, persze, a szépíróra is. A maguk önálló útját járták, ám a szülőföld erős vonzása mindkettejük számára kivételesen erős erkölcsi parancs maradt. Amikor Móra írói sikerei csúcsára érkezett 1927-ben, az Ének a búzamezőkről c. regényével (ez éppúgy nem jelenhetett meg 1945 és 1980 között, mint Tamási Szülőföldem c. kötete), már Tamási Áron is túljutott az első nagy írói sikerein: a Lélekindulás c. novelláskötet fogadtatásán, az Ábel-történetek műfajt is újító lázas hatásán; igaz, hogy vállalnia kellett e sikerek után szélsőséges, goromba támadások tüzét is. Móra-nekrológjából tudjuk, hogy a halálos beteg Móra tudott e támadásokról, s Tamásit írói bátorságában igyekezett megerősíteni. Önálló, mégis úgyszólván testvéri közelséggel egybehangzó üzenetet fogalmaztak meg a megcsalatott, háborúba vagy kivándorlásba kényszerített magyarok sorsáról. Ez az üzenet szíven üt, elgondolkodtat akkor is, ha a humor fényein csillan át a keserűség. Mindketten jól értettek a humor, az irónia nyelvi hatásához, hogy Tamásit idézzük, tudták, hogyan kell egymás mellé helyezni a szavakat. Bravúros nyelvteremtők voltak, mert fürkésző tekintettel gyűjtötték-ötvözték a tájnyelv már feledésbe merült kincseit, s képesek voltak az újrateremtés zseniális mozdulatára is. „Prózába bújt költő”— írta Tamásiról Illyés Gyula. „Zenésze prózánknak” — írta Móráról Kosztolányi. S ha már a hangzás, az élőszó kiváló mesterei voltak, lehetetlen nem emlékezni Bendek Elekre, aki Tamási útját egyengette, aki Móra Ferenc ifjúsági műveinek is kitűnő inspirálója lehetett. A kiváló kortárs, Féja Géza, majd később Sütő András vallomása szól arról, mi az igazság Tamási sokszor bírált regionalizmusáról. Féja említi, hogy kevesek között talán Tamási volt az egyetlen, akinek sikerült a szülőföld élményeinek megszűrésével, közvetítésével világképet is alkotnia. Tamási — talán a Vadrózsa ága c. kötetben írja, hogy számára a szülőföld, Farkaslaka és környéke jelentették a gyökeret, de írásai lombozatát már ő teremtette. Köröndi barátaink összeállítása emlékeztet az újságíró, a közíró, a szépíró, Erdély szellemi életének mához, mai gondjainkhoz, épebb, egészségesebb magyarságtudatunkra is igényt tartó üzenetére. Hallgassuk olyan érdeklődéssel, amint ez a Bartók-i életműhöz is közel álló tiszta forrás értékeihez méltó! Elmondta: dr. Fazekas István I ,-MWA\\WVMV.WM\VMVA\W/WAVMVAW.V*VA^V.V.\WAV.V.W.VV.VAr.WW\V.\V.VAVAVW\V.mV.V Tamási Miklós Tamási Áron halálára Ki koporsót nem ölelhet, búcsúzó fát ölel az meg, ki őszi fát nem ölel már, gyökereknek társa lett már. Nójj erdő nójj, levél zöldülj, fájdalmadban fel ne hördülj, szótlan Erdély eltakarjad, áldott Isten felöleljed. Tavaszváró Minden képről Korond néz ki: lehetetlent kell túlélni! — így feddi aki maradott, a menekülő patakot. Sápadt színek árulkodnak, udvara kel fenn a holdnak, ecsetére folyik a fény: bánatban is csillan remény. Jönnek Firtosról a felhők, szétszaggatják a gyászkendőt s mikor kinyílik a határ, Páll Lajos majd hódfényt kaszál. Honvágy Tollas Tibornak Ha vízbe fojtanád, lábadhoz verné a hullám, ha fára akasztanád, elébed hullna gyümölcsként. Ha erdőben hagynád, mint tűzifa jönne télre, ha felhőbe űznéd, s lágy záporként érne nyáron. Ha tudnád tagadni, f akkor is tiéd maradna, j ha nélküle halnál, \ ó még tovább élne benned. Ember még nem akadt, ki árnyát elhagyta volna: sokszor már azt hiszed, nem is ér te vagy az árnyék. V.WA%%VW«,.VAV.WA’A*W^W.V/AV^A*rtVAV.N%V.'/AVtW.VW.V%W.%V/ASWAVyWAVAW.W.,AV'V.V.VyVl I