Hazanéző, 1993 (4. évfolyam, 1-2. szám)
1993 / 2. szám
lozsvárt a harmadik harangszót húzták, ő csak akkor indult el. S a templomozásra rendesen odaért. De csudálatos vót, hogy repülőgép nem vót, s mégis, hogy érkezett el oda olyan hamar. Mert odaért a templomba, Kolozsvárra. Ejsze, valami tündérlány lehetett, vagy mi. (László Vencel 78 éves, 1985. jan. 23.) 3. A csombordi hegybe vót egy vár. Ezelőtt tündérek laktak ott. Akkor a tündérek ott mindenfélét csináltak. Eccer az egyik tündérleányka bejött Kibéd felé az útba, s meglátta, hogy szánt egy ember, s vetni akar. Azt mondja: — Mit csinálsz, ember? — Szántok s vetek — azt mondja. Hát mit vetsz? — Ha mindent — azt mondja. — Jó — azt mondja. Akkor a tündérleányka az embert szedte a ruhájába, fogta, s elvitte ki a csombordi hegybe, úgy marhástól, ekéstől, mindenestől. Mondja az anyjának a leányka: — Né, mit hoztam. — Jaj, te fiam — azt mondja a tündérasszony — vedd vissza a ruhádba, s vidd vissza, mer ha nem szánt s nem vet, akkor nem eszünk — azt mondja. A leányka fogta az embert a ruhájába, visszavitte, s letette oda, ahonnan felvette. Avval visszament a leányka, s az anyja megint mondta neki: — Ilyesmiket nem szabad csinálni, a szántóvető embert nem szabad bántani, mer azokból él — azt mondja — a népség. (Majlát Józsefné Ötvös Sára 87 éves; 1985. máj. 1.) 4. Vót uramnak egy nagynénje, úgy hítták, hogy Kancsal Lidi nén. Eccer Lidi nénimre került a sor, hogy menjen fel a jegyzőhöz Váradra. Egy kicsi ládába kellett vigye a postát. A vén Mátyus Samu bíró vót. Mondta: — Lidi fiam, avval a ládával fel kell menni Váradra, mer ebbe sürgős van — azt mondja: — Hát én most estére hogy menjek? — Eridj fiam, eridj, hamar megjárod. Kapta a ládát s elment jó mérgesen fel Váradra. Mikor jött haza, hát Csombord vára alatt, a Köves patak hídjánál elejibe állott egy leányka. Azt mondta: — Adja nekem, nőném, a ládát, mert ezt a nagy könyvet magának adom. Egy nagy könyvet mutatott. De Lidi nén nem állott szóba a leánykával. Hazakerült, s mondta, hogy neki milyen leánykával vót találkozása, s kérte a ládát egy könyvért. Azt mondta Samu bá: — Bár te adtad vóna oda a ládát, s vetted vóna el a könyvet — azt mondja —, kicsi buta. Mert a leányka Csombord várából való vót, tündérleányka vót. Laza könyv minden fődkincset megmutatott vóna. Hogy mi s hova van elásva, a sok kincs. Úgy biza. A sok elrejtett kincset ki lehetett róna olvasni a könyvből. (Majláth Józsefné Ötvös Sára 87 éves, 1985. máj. 1.) A második változat adatközlője már nem is Csombod vitézről, hanem egyenesen Csombod kisasszonyról beszél, aki a várnak „a pancsnoka vót". Különben e csoport szövegeiben számos vándormotívumot fedezhetünk föl, sőt egyik-másik változat vándormondáink közé sorolható, amely — ugyancsak Dömötör Teklát idézve — „több helyen elterjedt monda, vándorolhat nyelvhatáron belül, de különböző nyelvű népekhez is eljuthat, esetleg igen hosszú ideig élhet, s újra és újra felbukkan". (Magyar Néprajzi Lexikon, V.Bp. 1982. 482.) Épp a vándorlás, a szélesebb körben való elterjedtség révén válnak ezek a szövegek sokszínűbbé, motívumkincsben pedig gazdagabbá. Innen egy lépés csak, s már a népmeseköltészet tündérvilágában vagyunk. Majlát Józsefné Ötvös Sára szövegei már kialakult epikus történeteket mondanak el, azaz a mondaképződés fabulái sokáig jutottak el, tehát félig-meddig mesébe hajló népmondák. A történetek egy része párbeszédes formában zajlik, a szereplők pedig egyéni színeket öltenek magukra. A Csombod várához kapcsolódó és itt bemutatott népmondaanyag is a nép szellemi teremtőkedvéről tanúskodik. Közleményünknek az egyik célja épp az lett volna, hogy kedvet csiholjon a további gyűjtőmunkához. Bizonyára más régi várak, illetve várromok is megmozgatták a környezetükben élő emberek képzeletvilágát. A szövegek lejegyzésével népköltészetünk kincsestárát gyarapítjuk. 26 Tollas Tibor Kivágott fák Nagy Klárának Kivágott fák az erdőmélyből, letarolt, sebesült sereg, fejszések irtó hada elől hiába menekültetek. Űzve a zúgó rengetegből — négy térdre roskadt asztalok — ágyként szolgáltok más urának, kik viharral dacoltatok. Esténként hív a messzi erdő, minden emléknek szárnya van, idegen sorsok mankóival csak tengődtök hazátalan. Visszaút nincs, az érző csonkok hiánya lüktet, felsajog, sebeitekre sosem lelnek gyógyírt kuruzslók, orvosok. Ti messzi sodort, szolgáló fák, gyökér télén, bolygó hadak... Hazátlan mit ér a szabadság a cellaszürke ég alatt? Honi virágok, régi fák Cserépnyi földben hordod át csempészáruként kertedbe honi virágok, régi fák emlékét, színét, illatát, idegenbe átültetve e talpalatnyi, túrt hazád. Fehér akácok, orgonák, vándorló nyárfák, jegenyék, határon, óceánon át, mint fegyvertelen katonák új honfoglaló seregét várod, hogy kertedben tovább viruljanak és őrizzék a száműzöttek otthonát.