Hazanéző, 2009 (20. évfolyam, 1-2. szám)
2009 / 1. szám
részt, ezért amatőrnek kell tekinteni, a tudományosság nem fog szó nélkül elmenni a kötet mellett, amely nyilvánvalóan vitákat fog gerjeszteni. S meg sem említi a kötet korszakalkotó érdemeit. Ha valaki ezek után sem kap kedvet a kötet megvásárlására, annak úgyis hiába lenne minden további szó ... A könyvkiadás mikéntjével ismerkedő, első kötetes autodidakta szerzőknél rendszeresen tapasztalható, hogy törekszenek neves lektor szerepeltetésére, talán abban bízva, hogy a lektornak a kötetben szereplő neve a tudományosság mázával vonja majd be a dolgozatukat. Amint arra is számíthatnak, hogy a lektor kijavítja a legkirívóbb tévedéseiket és hasznos észrevételeivel esetleg emeli is a színvonalat. Röviden összefoglalva: a lektornak az lenne a dolga, hogy ne jelenjen meg ordító hülyeség a drága pénzen kiadott kötetben - mert akkor évszázadok múlva is röhögnek a szerzőn az ismeretlen olvasók. Ilyenkor ugyanis nem a lektort emlegetik, akinek végső minőségellenőrként a hibák kijavítása lenne a legfőbb dolga. Lehetséges, hogy a lektorálás más tudományágak területén jobban működik, ezért a szerző ezzel kapcsolatos esetleges reményei érthetőek és megbocsáthatóak. A saját tapasztalataim alapján naív ábránd arra számítani, hogy a magyar írástörténet területén a "neves szakértők" bármelyike által végzett lektorálás haszonnal járhat. Az akadémikus tudomány lektorálásra és sorozatszerkesztésre vállalkozó "neves szakértőinek" halovány fogalmuk sincs a székely írás eredetéről. Ezért az akadémikus lektorok vagy nem csinálnak semmit, vagy általánosságokat, esetleg butaságokat írnak a kötethez. Nem tudják kijavítani a mű hibáit, amint az értékeit sem tudják felsorolni - hiszen azok felismerésére sem képesek. Ezért történhetett, hogy a kötet - amelynek mondanivalója lényegében azonos a szerző legelső, fent említett tanulmányának mondanivalójával - fésületlen maradt. Erdélyi István előszava nem tűnik többnek az akadémikus tudomány előtti puszta mentegetőzésnél és mosakodásnál, amiért egy "dilettáns" kötetéhez adta a nevét. NYOMDAI ELŐKÉSZÍTÉS A nyomdai előkészítés sem állhatott a helyzet magaslatán s ez érdekes módon a lektoroknak, még a sorozatszerkesztőnek sem tűnt fel. Mintha Magyarországon még nem nyomtattak volna könyvet, s nem alakultak volna ki bizonyos könyvészeti szokások. Ezek ugyan világszerte elterjedtek már, de a Mundus Kiadónál még mintha nem ismernék, vagy nem tartanák fontosnak őket. Mi például úgy gondoljuk, hogy az ábrák alá érdemes ábraszöveget írni (hogy az olvasó tudja, mit ábrázol a kép), s azokat érdemes sorszámozni (hogy a szövegből hivatkozni lehessen rá). Az olvashatóságot segíti, ha a betűsivatag jól elhatárolható alfejezetekre van tagolva, amelyeket találó alcímek különböztetnek meg. Az ábrák minősége esetenként csapnivaló. Pedig a szkennelés ugyanannyiba kerül akkor is, ha nagy a felbontás, meg akkor is, ha kicsi. S ez az egyforma ár lehetőség ad a nagy felbontású szkennelésre is - de ezzel valamilyen oknál fogva nem éltek az alkotók. Ezek persze nem lényegi kérdések, de arról árulkodnak, hogy a kötetnek nem volt igazi gazdája, a szerzőt a könyv előállításának összetett folyamatában nem támogatták valódi szakértők, nem segítette őt senki a hibák elkerülésében. S ez a gazdátlanság a tartalmi kérdésekben mutatkozik meg leginkább. A NAGYNEVŰ ELŐDÖK KRITIKÁJA Az I. fejezetben a nagy elődök (például Nagy Géza, Németh Gyula) munkásságát értékeli, megállapításait vitatja Szekeres István. A legtöbbjük azonban az említést sem érdemli meg, annyira idejétmúlt és téves az, amit a székely írás eredeztetése terén képviseltek. Ezek a szerzők az írásrendszerek átvételét csak betűírások átvételeként voltak képesek tárgyalni és ostobábbnál ostobább magyarázatokkal árasztották el a "tudományos" irodalmat. Módszertani jelentőségű hibájuk volt, hogy két írásrendszer rokonításakor csak a jelformákat és az általuk jelölt hangokat hasonlították egymáshoz s eltérést csak ott engedtek meg, ahol a két hangrendszer is eltért egymástól. 1993-ban Szekeres István fogalmazta meg azt a felismerést, hogy ez a származtatási-rokonítási elv antik (szójeleket alkalmazó) írások esetében tarthatatlan és szükségképpen vezetett téves eredményhez. ÍRÁSRENDSZEREK ÖSSZEHASONLÍTÁSÁNAK MÓDSZERTANA Az írásjel a jelformából és az általa rögzített tartalomból áll. Ezért az írásrendszerek összehasonlításakor ezeket kell összevetni. Ezt tették a finnugrista szakirodalom nagyjai is, azonban a jelformából is, meg a tartalomból is csak keveset hasznosítottak. A jelformákat puszta vonalaknak tekintették s meg sem kísérelték azok képi tartalmának megértését. A jeltartalmat pedig csupán betűnek vélték s lényegében nem is gondoltak arra, hogy a jelforma szót, vagy mondatot (ősvallási mondanivalót) is rögzíthet. Ebből következően az írásrendszerek rokonításakor csak tévedhettek. Egy székely betű eredetét úgy lehet tisztázni, hogy megpróbáljuk kideríteni, milyen szójelből keletkezett. Ehhez három gondolatmenet kínálkozik: Megpróbálhatjuk megérteni a jel képi tartalmát. Ha például ismerjük az Eurázsia-szerte elterjedt "eget tartó fa" ábrázolási hagyományt, akkor a székely "g" jel képi tartalmát is megértjük, mert ez ennek a hagyománynak egy megvalósítása.Találhatunk a kínai, egyiptomi, hettita stb. szóírásokban a vizsgált székely betűhöz hasonló alakú jelet s abból következtethetünk az eredeti magyar szójel jelentésére. Például a székely "g"-hez hasonló kínai lolo "ég" jel alapján nyilvánvaló, hogy a székely "g" az ég szójeléből alakult ki. A székely betű hangértékéből is következtethetünk az eredeti szójel hangalakjára. Például feltételezhetjük, hogy a "g" betű olyan szóból alakult ki, amelyben volt "g" hang. Mivel a jelnevek esetében ősi szavakról van szó, feltehetően elsősorban egyszótagú szavakra gondolhatunk. Azonban egyszótagú szavakból is sokban megtalálható a "g" hang. A fenti két megfontolás (a képi tartalom és a kínai párhuzam) segít az ég szó azonosításában. Az így egyenként azonosított jelnevek (szóértékek) ellenőrzésére is kínálkozik egy-két további szempont. Az egyik elv szerint a szójelek felismerése akkor helyes, ha az ősvallás jelképei közé tartoznak. A székely írás szójeleinek többsége a magyar ősvallás ismert témáit illusztrálja, önmagát igazoló rendszert alkotva. Ez a rendszer az egyedi akrofónia-rekonstrukciókat is alátámasztja. Egy másik ellenőrzési lehetőséget kínál a székely jelsorrend. Ezt ugyanis a jelek ősvallási rangsora alakította ki. A sor elejére kerültek a legfontosabb istenek (az isteni triász) jelképei, utánuk pedig az egyre csökkenő jelentőségű szimbólumok. A sor végén olyan jelek is lehetnek, amelyeknek nincs, vagy nem nyilvánvaló az ősvallási jelentősége. Ha egy jel kilógna ebből a sorrendből, akkor az magyarázatot kívánna.