Hazanéző, 2009 (20. évfolyam, 1-2. szám)

2009 / 1. szám

részt, ezért amatőrnek kell tekinteni, a tudományosság nem fog szó nélkül elmenni a kötet mellett, amely nyilvánvalóan vitákat fog gerjeszteni. S meg sem említi a kötet korszakalko­tó érdemeit. Ha valaki ezek után sem kap kedvet a kötet meg­vásárlására, annak úgyis hiába lenne minden további szó ... A könyvkiadás mikéntjével ismerkedő, első kötetes autodi­dakta szerzőknél rendszeresen tapasztalható, hogy töreksze­nek neves lektor szerepeltetésére, talán abban bízva, hogy a lektornak a kötetben szereplő neve a tudományosság mázá­val vonja majd be a dolgozatukat. Amint arra is számíthatnak, hogy a lektor kijavítja a legkirívóbb tévedéseiket és hasznos észrevételeivel esetleg emeli is a színvonalat. Röviden össze­foglalva: a lektornak az lenne a dolga, hogy ne jelenjen meg ordító hülyeség a drága pénzen kiadott kötetben - mert akkor évszázadok múlva is röhögnek a szerzőn az ismeretlen olva­sók. Ilyenkor ugyanis nem a lektort emlegetik, akinek végső minőségellenőrként a hibák kijavítása lenne a legfőbb dolga. Lehetséges, hogy a lektorálás más tudományágak terüle­tén jobban működik, ezért a szerző ezzel kapcsolatos esetle­ges reményei érthetőek és megbocsáthatóak. A saját tapasztalataim alapján naív ábránd arra számítani, hogy a magyar írástörténet területén a "neves szakértők" bár­melyike által végzett lektorálás haszonnal járhat. Az akadémi­kus tudomány lektorálásra és sorozatszerkesztésre vállalkozó "neves szakértőinek" halovány fogalmuk sincs a székely írás eredetéről. Ezért az akadémikus lektorok vagy nem csinálnak semmit, vagy általánosságokat, esetleg butaságokat írnak a kötethez. Nem tudják kijavítani a mű hibáit, amint az értékeit sem tudják felsorolni - hiszen azok felismerésére sem képe­sek. Ezért történhetett, hogy a kötet - amelynek mondanivalója lényegében azonos a szerző legelső, fent említett tanulmá­nyának mondanivalójával - fésületlen maradt. Erdélyi István előszava nem tűnik többnek az akadémikus tudomány előtti puszta mentegetőzésnél és mosakodásnál, amiért egy "dilet­táns" kötetéhez adta a nevét. NYOMDAI ELŐKÉSZÍTÉS A nyomdai előkészítés sem állhatott a helyzet magaslatán s ez érdekes módon a lektoroknak, még a sorozatszerkesztő­nek sem tűnt fel. Mintha Magyarországon még nem nyom­tattak volna könyvet, s nem alakultak volna ki bizonyos köny­vészeti szokások. Ezek ugyan világszerte elterjedtek már, de a Mundus Kiadónál még mintha nem ismernék, vagy nem tartanák fontosnak őket. Mi például úgy gondoljuk, hogy az ábrák alá érdemes áb­raszöveget írni (hogy az olvasó tudja, mit ábrázol a kép), s azokat érdemes sorszámozni (hogy a szövegből hivatkozni lehessen rá). Az olvashatóságot segíti, ha a betűsivatag jól elhatárolha­tó alfejezetekre van tagolva, amelyeket találó alcímek külön­böztetnek meg. Az ábrák minősége esetenként csapnivaló. Pedig a szken­­nelés ugyanannyiba kerül akkor is, ha nagy a felbontás, meg akkor is, ha kicsi. S ez az egyforma ár lehetőség ad a nagy felbontású szkennelésre is - de ezzel valamilyen oknál fogva nem éltek az alkotók. Ezek persze nem lényegi kérdések, de arról árulkodnak, hogy a kötetnek nem volt igazi gazdája, a szerzőt a könyv előállításának összetett folyamatában nem támogatták való­di szakértők, nem segítette őt senki a hibák elkerülésében. S ez a gazdátlanság a tartalmi kérdésekben mutatkozik meg leginkább. A NAGYNEVŰ ELŐDÖK KRITIKÁJA Az I. fejezetben a nagy elődök (például Nagy Géza, Németh Gyula) munkásságát értékeli, megállapításait vitatja Szekeres István. A legtöbbjük azonban az említést sem érdemli meg, annyira idejétmúlt és téves az, amit a székely írás eredezte­­tése terén képviseltek. Ezek a szerzők az írásrendszerek át­vételét csak betűírások átvételeként voltak képesek tárgyalni és ostobábbnál ostobább magyarázatokkal árasztották el a "tudományos" irodalmat. Módszertani jelentőségű hibájuk volt, hogy két írásrend­szer rokonításakor csak a jelformákat és az általuk jelölt han­gokat hasonlították egymáshoz s eltérést csak ott engedtek meg, ahol a két hangrendszer is eltért egymástól. 1993-ban Szekeres István fogalmazta meg azt a felismerést, hogy ez a származtatási-rokonítási elv antik (szójeleket alkalmazó) írá­sok esetében tarthatatlan és szükségképpen vezetett téves eredményhez. ÍRÁSRENDSZEREK ÖSSZEHASONLÍTÁSÁNAK MÓDSZERTANA Az írásjel a jelformából és az általa rögzített tartalomból áll. Ezért az írásrendszerek összehasonlításakor ezeket kell összevetni. Ezt tették a finnugrista szakirodalom nagyjai is, azonban a jelformából is, meg a tartalomból is csak keveset hasznosítottak. A jelformákat puszta vonalaknak tekintették s meg sem kísérelték azok képi tartalmának megértését. A jeltartalmat pedig csupán betűnek vélték s lényegében nem is gondoltak arra, hogy a jelforma szót, vagy mondatot (ősvallási mondanivalót) is rögzíthet. Ebből következően az írásrendszerek rokonításakor csak tévedhettek. Egy székely betű eredetét úgy lehet tisztázni, hogy meg­próbáljuk kideríteni, milyen szójelből keletkezett. Ehhez há­rom gondolatmenet kínálkozik:­­ Megpróbálhatjuk megérteni a jel képi tartalmát. Ha például ismerjük az Eurázsia-szerte elterjedt "eget tartó fa" ábrázolá­si hagyományt, akkor a székely "g" jel képi tartalmát is meg­értjük, mert ez ennek a hagyománynak egy megvalósítása.­­Találhatunk a kínai, egyiptomi, hettita stb. szóírásokban a vizsgált székely betűhöz hasonló alakú jelet s abból követ­keztethetünk az eredeti magyar szójel jelentésére. Például a székely "g"-hez hasonló kínai lolo "ég" jel alapján nyilvánva­ló, hogy a székely "g" az ég szójeléből alakult ki.­­ A székely betű hangértékéből is következtethetünk az ere­deti szójel hangalakjára. Például feltételezhetjük, hogy a "g" betű olyan szóból alakult ki, amelyben volt "g" hang. Mivel a jelnevek esetében ősi szavakról van szó, feltehetően el­sősorban egyszótagú szavakra gondolhatunk. Azonban egyszótagú szavakból is sokban megtalálható a "g" hang. A fenti két megfontolás (a képi tartalom és a kínai párhuzam) segít az ég szó azonosításában. Az így egyenként azonosított jelnevek (szóértékek) ellen­őrzésére is kínálkozik egy-két további szempont. Az egyik elv szerint a szójelek felismerése akkor helyes, ha az ősvallás jelképei közé tartoznak. A székely írás szóje­leinek többsége a magyar ősvallás ismert témáit illusztrálja, önmagát igazoló rendszert alkotva. Ez a rendszer az egyedi akrofónia-rekonstrukciókat is alátámasztja. Egy másik ellenőrzési lehetőséget kínál a székely jelsor­rend. Ezt ugyanis a jelek ősvallási rangsora alakította ki. A sor elejére kerültek a legfontosabb istenek (az isteni triász) jelké­pei, utánuk pedig az egyre csökkenő jelentőségű szimbólu­mok. A sor végén olyan jelek is lehetnek, amelyeknek nincs, vagy nem nyilvánvaló az ősvallási jelentősége. Ha egy jel ki­lógna ebből a sorrendből, akkor az magyarázatot kívánna.

Next