Hazanéző, 2009 (20. évfolyam, 1-2. szám)

2009 / 2. szám

6 A HUN-MAGYAR AZONOSSÁG Ma írták alá a felek azt a letéti szerződést, amely lehetővé teszi a hun-magyar azonosság bizonyítását, a fibula létének az akadémikus tudomány részéről való tudomásul vételét. A letéti szerződést a Rezi Kató Gábor úrral, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatóhelyettesével, valamint a megbízottjával december óta e sorok írója, mint letevő által folytatott tárgyalásokon kialkudott feltételekkel - Dr. Kovács Tibor főigazgató írta alá. A budapesti hun jelvény (vagy fibula) fényképe, a rovásfelirat az éSZAK szót rögzíti, alatta pedig a négy ,..v” (sarok) rovásjelből álló, a forgástengelyként elképzelt világhegyet ábrázoló sarokjelkép, azaz a fibula kiolvasható északi sarok alakban is (a felirat felső része betűkből áll, az alsó része egy szójel - ez a vegyes típusú jelhasználat a szó- szótagoló írások jellemzője) Ezek szerint „a Letevő ... a nemzeti kulturális örökség szempontjából igen jelentős értékű műtárgyat olyan módon kívánja a nagy nyilvánosság számára hozzáférhetővé tenni, hogy azt a MNM-ban múzeumi letétbe helyezve hosszú távon biztosított legyen megtekinthetőségük, szakmai elérhetőségük. ” A 10 éves letétet megalapozó szerződésben a Magyar Nemzeti Múzeum „vállalja, hogy a műtárgyat az állandó kiállításán folyamatosan bemutatja olyan módon, hogy a rajta lévő felirat olvasható legyen ”. Erre az utóbbi kikötésre azért volt szükség, mert láttam már a múzeum kiállításán olyan rovásfeliratot, amelyik - remélhetőleg csak véletlenül és nem a kultúrpolitika szempontjait szolgálva a budapesti hun - az írásos felületével lefelé volt fordítva a jelvény rajza polcon. Egy további pont értelmében a „Letéteményes vállalja, hogy a műtárgyat egy éven belül sajtótájékoztatón ismerteti s róla tudományos igényű publikációt jelentet meg egy tudományos igényű kiadványban’’. Ha ez megtörténik, akkor talán még az érdemtelenül nagy tekintélyű Bakay Kornél professzor úr, valamint Erdélyi István neves régészünk, sőt talán Vásáry István kitűnő turkológusunk, a finnugristák rováskutatója és társaik is hajlandók lesznek tudomásul venni - a székely írástörténetet illetően áltudományosnak minősíthető - műveikben e tárgy és felirata létezését. Arra persze már nem számíthatok, hogy a tárggyal Lukácsi Béla úr figyelmét is fel lehet kelteni s ő beengedi a róla szóló híradást a Magyar(?) Rádió tudományos műsorába. Lukácsi Bélával ugyanis, aki a Magyar Rádió tudományos szerkesztőségét vezeti valamilyen liberális Isten kegyelméből, már évekkel ezelőtt is több ízben beszéltem telefonon, de következetesen elzárkózott a székely írással kapcsolatos felfedezések közzétételétől, legyenek azok bármilyen fontosak. Így járt ez a hun lelet is, amelyen székely betűkkel írt magyar szó olvasható, s amelyet öt régész ismert el hunnak, vagy hun korinak. Ez a bronztárgy 200 éves vitát, a magyar őstörténet legfontosabb kérdését dönti el - a Magyar Rádió „tudományos” szerkesztősége azonban semmilyen környezetben, semmilyen kommentárral, semmilyen vita keretében nem hajlandó még csak megemlíteni sem a felbukkanását. A főszerkesztő úr a szakirányú képzettségem hiányát hozta fel indokként, anélkül azonban, hogy a felsőfokú képesítéseimet ismerte volna, vagy felmérhette volna, hogy az egyre inkább interdiszciplinárissá váló kutatásokhoz pontosan milyen szakmai ismeretekre van szükség. Mintha egy régészeti lelet értéke attól függene, hogy hány elemit végzett a rábukkanó birkapásztor. Most ezt a képtelenül ostoba kifogását félretehetné a tudományos főszerkesztő úr - hiszen a Magyar Nemzeti Múzeum ad majd sajtótájékoztatót a lelet befogadásáról. Természetesen nem fogja félretenni, hiszen az az állásába kerülne. Ugyanilyen okok miatt arra sem számíthatunk, hogy ez a szerződésben vállalt ismertető tanulmány komolyan vehető tartalommal fog megjelenni. Azért gondoljuk ezt, mert az akadémikus tudomány számára a székely rovásírás vörös posztó s inkább elharapná a nyelvét némelyik ballib írásszakértő, minthogy ezt a feliratot székely írásemléknek (a székely írás elődjének) minősítse. Itt pedig ez a tét, azaz a 200 éve folytatott hunfalvysta hazudozásnak egyszer s mindenkorra vége, ha ez a három-négy jel székely rokonságúnak bizonyul. Amikor ezt a tárgyat tavaly decemberben bevittem a Magyar Nemzeti Múzeumba, az első utamba akadó múzeológus azt mondta róla, hogy ezek bizony székely rovásjelek. Mert valóban azok. Ezt követően elvittem Rezi Kató Gábor úrnak is a leletet, mellékelve a fibuláról írt tanulmányomat s arra kérve az igazgatóhelyettes urat, hogy a szakértőivel értékeltesse a leletet és az állításaimat. Amikor ez megtörtént, Rezi Kató Gábor úr arról tájékoztatott, hogy a szakértők véleménye megosztott a kérdésben. Amikor rákérdeztem, hogy mi lenne az, a több álláspontból csak egyet ismertetett, amely szerint ezek germán rúnák. Azonnal visszakérdeztem, hogy mi lenne e szakértő szerint a germán olvasat, de ilyen nem volt. Azzal zártam a beszélgetést, hogy nem elegendő egy felirat olvasásakor a betűk hasonlítgatása, hanem értelmes olvasatot is kell adniuk ezeknek az azonosított betűknek. Ha ez germán felirat lenne, akkor germán szót kellene kiolvasni belőle. Ha ez az olvasat germánul nem megy, akkor marad az általam adott magyar olvasat, amelyik kézenfekvő és az alsó részen lévő képszerű jelképpel alá is támasztható (felülre az van írva, hogy észak, alul pedig az északi sarkon elképzelt világhegy jelképe látható). A „tudományos igényű” publikációval tehát aligha lehetünk majd megelégedve. Mégis lesz annyi haszna, hogy a lelet bekerül a „tudományos” irodalomba s attól kezdve nem lehet ürügy a figyelmen kívül hagyására az, hogy tudományos publikációban nem jelent még meg a leírása. Attól kezdve minden szerzőnek, aki e tárgyban átfogó képet akar alkotni, ki kell találnia valamilyen hazugságot erről az írásemlékről, ha nem akarja elismerni a hun és magyar nép azonosságát. Ez ugyan tudományon kívüli szempont (mert nem attól értékes adat egy régészeti lelet, hogy publikálta-e valaki), szép hazánkban azonban egyesek számára nem a tartalma, hanem a kiadó politikai hovatartozása dönti el, hogy mi számít tudományosnak. Varga Géza