Hazanéző, 2009 (20. évfolyam, 1-2. szám)

2009 / 1. szám

VARGA GÉZA 1947-ben született Biharkeresztesen. Geológiai és számítástechnikai képesítést szerez Budapesten, Miskolcon meg magyarság tudományból diplomázik. Több mint három évtizede kutatja a székely rovásírás eredetét s a vele összefüggő tudományterületeket. Mint a téma legtöbbet hivatkozott tudósa Írástörténeti Kutató Intézet néven alapít tudományos műhelyt, kötetei magyar, német és angol nyelven jelennek meg. Művei szerepelnek a Frankfurti Nemzetközi Könyvkiállításon. “Az el­maradt rendszerváltás idején függetlenítettem magamat, azóta ősztől tavaszig író va­gyok, nyaranként meg egy parasztházat adok ki turistáknak az Őrségben, ahol éven­te néprazi és írás­történeti kutató tábort és tudományos konferenciákat is szervezek“ - írja önéletrajzában. Írásait az utóbbi években mi is készséggel közöljük. SZEKERES ISTVÁN ÍRÁSTÖRTÉNÉSZ KÖTETE Több, mint tíz éve várunk a kitűnő szerző "A székely és az ótörök írás jeltörténete" c. kötetére, amelyet a Mundus Kiadó adott ki 2008-ban. A SZERZŐ Szép hazánkban kevés tudós van, aki írástörténeti témák­kal foglalkozván önálló gondolatokkal örvendezteti meg az olvasóit. Szekeres István ezek közé tartozik. 1940-ben született Békéscsabán. Történésznek készült, de az 1956-os események után készített "Kádár Apró Dögei" fal­firkái miatt e tervétől el kellett búcsúznia s kis híja volt, hogy a vörösterror egyik halálos áldozata nem lett (a vörös gyilkosok tévedésből másra lőttek). A kitűnő szerző munkásságát a kezdetektől alkalmam volt figyelemmel kísérni és reméltem, hogy az évtizede várt köte­te jelentős előrelépést jelent majd a hazai írástörténeti kuta­tásokban. Szekeres István a 90-es években módszeresen olvasta vé­gig a hazai könyvtárakban található írástörténeti irodalmat. Mivel én is ezt tettem, többször előfordult (az MTA Keleti Könyvtárában és másutt is), hogy várakozás közben olyan könyvcsomagokat találtam a könyvtári asztalom sarkán, ame­lyet Szekeres István barátom számára szedtek össze a könyv­tárosok. Lenyűgöző következetességgel és kitartással készült tisztázni a székely írás eredetét, különösen annak atürk és kínai vonatkozásait. Mindez olyan lényeglátási képességgel párosult nála, amivel az akadémikus tudomány képviselőinél egyetlen esetben sem találkoztam. Ami meglehetősen elképesztő dolog és nagy szégyen az akadémikus tudomány képviselőire nézve, hiszen nem túl bo­nyolult összefüggések megértéséről lenne szó, az használt a kéziratnak. Nyilván ennek is köszönhető, hogy a szerzőnek azóta is ez a legjobb munkája. Több fontos megál­lapítás mellett nyilvánvalóvá tette e mű azt is, hogy a székely írás jelei kínai szójelekkel tartanak rokonságot. Ezt korábban azért nem ismerte fel a hazai tudományosság, mert a székely írást betűírásból való kései átvételként magyarázta, holott a székely írás egykor elsősorban szóírás volt, s a szójelek átadá­sának más törvényszerűségei vannak. Fontos megállapítás volt ez akkor, amelyet persze azóta sem értett meg az akadémikus tudomány. Például Bárdi László barátom - akinek elévülhetetlen ér­demei vannak a kínai-magyar tudományos kapcsolatok ápo­lásában - a közelmúltban úgy értékelte egy cikkemet, hogy kínos dolog összehasonlítani betűt és szójelet. Mindez termé­szetesen semmit sem von le Szekeres István érdeméből, sőt kiemeli a felismerései jelentőségét. AZ ÚJABB TERMÉS Ezt követően Szekeres Istvánnak két tucatnyi cikke jelent meg egy informális csoport, a ZMTE kiadványaiban. Sajnos - bár a csoportnak "szakértő" tagjai is vannak - a kéziratok megfelelő gondozása elmaradt, ezért azok gyakorlatilag ol­vashatatlanok. A cikkeket tartalmazó kötetek tördelésével, kötésével és terjesztésével kapcsolatos gondoknak is köszönhetően a ta­nulmányok nem játszanak olyan szerepet a szakirodalomban, mint azt a szerző jó felismerései megérdemelnék. A rokonszenves és igényes kötéstől eltekintve hasonló a helyzet a most megjelent kötettel is. LEKTOR LEKTOR HÁTÁN, DE MINEK? A Mundus Kiadó nyilvánvalóan nem rendelkezik a magyar írástörténethez értő szerkesztővel, s ezt a hiányt nem pótol­hatta a régész Erdélyi István sorozatszerkesztő, a meglepő módon szaklektorrá előlépett Obrusánszky Borbála és a min­den bizonnyal kitűnő sinológus Bartos Huba közreműködése sem. A sors különös fintora, hogy a székely írás szójeleit és be­tűinek szójel-előzményeit kutató szerző munkájához az az Er­délyi István írt előszót, aki a székely írás szójeleinek a létét is tagadja. A groteszk társítás törvényszerűen vezetett groteszk eredményhez. A jelen kötet fülszövege szakított azzal a könyvészeti ha­gyománnyal, amely szerint a fülszövegnek az egekbe kell emelnie a kézben tartott kötetet. A jó fülszöveg meggyőző ér­vekkel biztosítja a gyanútlan érdeklődőt arról, hogy élete nagy tévedését követi el, ha a kitűnő szerzőnek ezt a kiemelkedően érdekes, hasznos, okos és szép kötetét nem veszi meg. Erdé­lyi István új utakat kezd, amikor arról tájékoztatja az olvasót, hogy a szerző semmiféle írástörténeti oktatásban nem vett AZ ELSŐ TANULMÁNY Első dolgozatát a Bronzkori magyar írásbeliség c. kötetben adtuk közre 1993-ban, az írástörténeti Kutatóintézet "Írástör­téneti tanulmányok" c. könyvsorozatában. Ez volt az a neveze­tes kötet, amelynek köszönhetően az akadémikus tudomány felhagyott a sohasem bizonyított ótürk eredeztetés ismétel­getésével. A sikerben oroszlánrésze lehetett Szekeres István "Őstörténetünk írásjelekben" c. cikkének is. Akkor - a sorozat és a kötet szerkesztőjeként - több, mint két hónapig dolgoztam a kb. 40 oldalas cikk kéziratának feljavítá­sán. Ez elsősorban tömörítést és stilisztikai javításokat jelen­tett, de esetenként tartalmi tévedést is ki kellett gyomlálnom, s újra kellett rajzolnom az ábrákat is. Ezáltal a szerző zseniá­lis megállapításait sikerült kibontani a zavaró, oda nem való részletek közül. Ecsedy Ildikó, aki a kéziratot a javítás előtt és után is elolvasta, úgy értékelte a szerkesztői munkámat, hogy

Next