Hazánk s a Külföld, 1865 (1. évfolyam, 1-53. szám)
1865-12-03 / 49. szám
766 HAZÁNK S A KÜLFÖLD. nézve a legszebb kitüntetés volt, ép akkor, midőn az itt lábra kapott oláh álhazafiság minden ide- i gént az állami szolgálatokból kiküszöbölni igye-kezett. 1860-ban, a forrongás ezen évében lépett bonctanári állomására, melyen Kreczuleszky és Polizu voltak elődei, s melyen azóta mai napig tanítványainak egyik legünnepeltebb tanára. Nem azon tanárok közül valók, kik ráncba szedett homlokkal, szívtelen szigorral szokták a kezdő ifjakat a tudományok mezejéről elriasztani. Előadásaiban a szépet és hasznost ritka kellemmel és nyájassággal bírja párosítani, annyira, hogy tódul az ifjúság az ő előadásaira. Azon idejét, mely hivatalos teendői után rendelkezésére marad, mint orvos, író, férfi és hű barát, nálánál üdvösebben senki fel nem használhatja. A mellett, hogy Bukaresztben a legmagasabb körnek egyik legkedvesebb orvosa, a bukareszti szegény magyaroknak valóságos édesatyja. Csak egy pár sorral kell őt értesítenem, s azonnal ott terem a legszegényebb hajlékban, és legyen bár az a város legtávolabb eső részében. Szegény honfitársait ingyen gyógyítja, ingyen gyógyszerrel látja el, vagy azonnal elszállittatja a keze alatt levő kórházba s már nyájas és szivélyes modorával is félig meggyógyitja a beteget. Mint tudományos férfi, a bukureszti román orvosi lapot koronkint jeles és közfigyelmet gerjesztő cikkekkel gazdagítja. — A bukureszti lövöldének ő volt egyik teremtő tagja és több évig elnöke, s mintegy megszokott dolog már itt, hogy a legelső jutalmat minden évben kedves emlékül elnyerje. Az idén Élőpatakon töltvén pár hetet, a lelkes székely hazafiak által egy becses emlékkel lepetett meg, melyet azzal viszonzott,hogy a bukureszti magyar templom számára egy örökemlékü áldozatot hozott. Mig isten élteti, — sokáig is éltesse, — benne a hontalan magyarok édes atyát, a vallás és nemzetiség, ez utóbbi a bukureszti „Hunnia“ lelkes pártfogása által, egy jeles oszlopát fogja tisztelhetni benne. Koós Ferenc: Maradj fiam a nádfedél alatt! Elfáradtam, lankadni kezd a kar. A pálya kezdetén leroskadok. Hullámot vert hajómra a vihar, S már-már átcsapnak rajta a habok. Mert nem hallgattam jó anyám szavad : „Maradj fiam a nádfedél alatt!“ Tied e kis, szüktelkű ősi lak, A tűzhelyen anyád szerelme ég; Igaz, hogy lejjebb szálltak a falak S a vidám zaj táját kerüli rég. De még szerelmem lángja itt maradt: „Maradj fiam a nádfedél alatt!“ Hova te vágysz, tér soknak nem jutott, Az itt száz lélek szárnyát törte meg, Mig végre egy a sokból feljutott, S ezt is azért tapsolta a tömeg, Mert oly magasra nem dobhat sarat: „Maradj fiam a nádfedél alatt!“ A jég ott fenn fagyasztó jéghideg, S hideg szoborrá lesz, ki benne él, A szív beszédét az nem érti meg Vagy elnémítja, hogyha szóra kél, S magasbra sokszor sírokon halad : „Maradj fiam a nádfedél alatt!“ Magas hegyet a villám többször ér, A bérc fényűjét többször gyújtja fel, S mit megvilágít — bár nagyobb a tér Hamvát a szél a jégbe szórja el, S a földnek uj termőerőt nem ad : „Maradj fiam a nádfedél alatt!“ A méreg itt nem hat szivedbe, mely ott annyi szivet vérig mar, gyötör; Nem kényszerit, hogy arra tört emelj, Ki véled egy pályán, egy célra tör. Hol érezzük, értjük minden szavad : „Maradj fiam a nádfedél alatt!“ Tihany Géza* A szó, a drága köny hiába volt; Bár utamon áldó szavad kisért, A balga gyermek szörnyen meglakolt: A cél helyett örvény szélére ért, S távolból két elhaló szavad : „Maradj fiam a nádfedél alatt!“