Hazánk, 1898. április (5. évfolyam, 78-103. szám)
1898-04-01 / 78. szám
78. SZÁM BUDAPEST, PÉNTEK HAZÁNK 1898. ÁPRILIS 1. 3 Tekintélykérdés és még valami. Budapest, márczius 31. Koppenhágai szent Simon tegnap a képviselőházban a felől panaszkodott, hogy az ellenzék a kormányt támadván, annak tekintélyét sülyeszti le ezáltal. Azt kivánná tehát, hogy az ellenzék támadásaival a kormány tekintélyét emelje s amit a kormány elront hebehurgyaságával, leront erkölcstelenségével, tönkre tesz elvtelenségével, azt az ellenzék üsse helyre és szerezzen a kormánynak tekintélyt. A „providenciális” államférfin ezen legújabb lángész-rohamát két nappal április elseje előtt demaszkírozta, pedig mindenki előtt világos, hogy két nappal későbbre szánta saját maga is, de szélességből előbb mondotta el. Ugyan mi kellene még Bánffy úréknak? Nem elég, ha az ország, a hatalom és a dicsőség, a hárommilliós kassza, a rendelkezési alap, a zsandárság, a hivatalnoksereg, a tenger sok fináncz, a kálvinista papság, az összes parlamenti igazgatótanácsosok, a nagy internaczionális európai szövetkezet merkantilis szindikátusa, a kőszén és ezüstkanál, a kommandóra kirendelt paralízis progresszíva, a fűból vashidacska, Tarnóczy-féle fecskendő, Kloch-Bartal-Szulyovszkyféle lelkiismeret és még ezer más hasznos dolog az övé, még tekintély is kellene ? Hát mindezzel a sok eszközzel nem tudja megszerezni magának azt a rongy kis tekintélyt? Hiába zengi kórusban annyi kitartott lap a kormány dicsőségét sippal-dobbal, nádi hegedűvel, hiába üvöltöznek mint a dervisek mellette s hiába gorombáskodik Perczel-Bonyhádi úr a Házban, hiába fejti ki Erdély ur óriási jogi tudását, Bánffy az ő földrajzi és patrisztikai ösmereteit, hiába írja Wlassics leggyönyörűbb leveleit —ha nincs tekintélyük. És ezzel szemben ott áll egy nagy ember emléke, kinek 49 év óta nem volt semmiféle hivatalos hatalma, semmiféle katonasága, semmi részvénytársasága, czim- és rendjelosztogató hatósága, melylyel milliókat szerezzen, egy csendőr, egy fináncz föl nem emelte szuronyát az ő szavára, — de egy nemzet őszinte bámulata kisérte kilenczven évet meghaladó életpályáján és sírját egész nemzet gyászban állja körül ma is. Fejedelmeknek soha sem lesz oly temetése, mint Kossuth Lajosnak volt, nem lesz Magyarországon magánembernek és hivatalnoknak soha oly tekintélye, mint neki volt, ki pedig mindabban szűkölködött, a miben Bánffy és Társai bővelkednek, de mindazon polgári erény ékesité tiszta jellemét, mely ezekből az urakból teljesen hiányzik. S ime most előáll két ember és szennyes dolgokat, közönséges bűntényeket fognak rá erre a tiszta, nagyemberre halála negyedik évfordulóján. Nem elégszenek meg azzal, hogy itthon terjeszszék, német nyelven Bécsben is kinyomatják ezeket a szennyes vádakat, melyeket még csak ismételni is, tiltja a honfiúi kegyelet. S erre az a hír járja, hogy Kossuth be akarja perelni „atyja rágalmazóit“. Nem tszszük, hogy Kossuth Ferencz ily gyengeelméjűségre adná magát. A történeti nagy alakok ítélőszéke nem az esküdtszék, nem a polgári bíróság, hanem maga a történelem. Mindenki előtt ismeretes, hogy a magyar forradalom megbukása után egész sereg irodalmi bérencz röpiratokban, czikkekben, könyvekben mondott el Kossuth Lajosról egy sereg aljasságot, melyekre se Magyarországon, sem a külföldön senki sem hederített. Angolországban minden valamire való politikus ismerte ezeket a pénzért gyártott könyveket, de azért egyik város a másik után könyörgött Kossuthnak, hogy jelenjék meg az ő falai között és boldog volt, aki kezéhez, ruhájához érhetett. Ugyanakkor pedig „a nagy hőst, a császári ház bajnokát, a forradalmi hadra szent Györgyét, Haynaut megverték Londonban s takarodnia kellett Angolországból, hogy másutt is ne járjon úgy. Ez osztrák bérencz-irók tollából kikerült röpiratok tudatában fogadta a washingtoni szenátus Kossuthot oly tisztelettel, milyenben koronás fő soha se részesülhetett, hogy a csekély nemzet hontalan, idegen fiát társelnökül ültette a szenátus a maga törvényes elnöke mellé. Mit ártott neki tehát a frenczek fizetett tolla? A világtörténelem itélt: a bécsi bíróság vagy budapesti esküdtszék ítélete elé nem lehet e dolgot felebbezni, mert amaz felette áll mindenféle most létező bíróságnak. Hagyja Kossuth Ferencz békében az atyja emlékét piszkolókat, Kossuth Lajos fölötte áll a mai emberi megítélésnek ily alacsony szempontokból. Egy élet szeplőtlen lefolyása megszerezte neki azt, ami után Bánffyék hiába jajgatnak a valódi tekintélyt, ezt megerősíteni semmiféle bírói ítélet nem fogja, ebből elvenni semmiféle Zimányfeelenyákok nem képesek. kespeare-nél is különb darabokat tudna írni. De nem ir. Annál többet ír a Műveit européer. Regényt, novellát, színi- és képzőművészeti kritikát, sőt legtöbbnyire drámát is, de ezt csak az utókornak. A jelenkor ugyanis még nem érett meg arra, hogy darabjait megérthesse, így hát a fiókjába zárja azokat, miután előbb az összes színházaknál visszautasították. A hazai szerzőket megveti s csak Ibsent és Björnson Björnsternt ismeri el barátainak. Minden európai nyelvből fordít, a német szöveg után és az összes plagizátorokat kíméletlenül üldözi, önmagán kívül. Az erkölcsök óra és pornográfiákat csak jutányos áron alkot az antiquáriusoknak. Legjobban azért haragszik, ha tanár úrnak szólítják, mert művésznek tartja magát. Mindig kiabál és csak attól fél, aki nem ijed meg tőle. És senki sem ijed meg. Rendesen művésznőkkel barátkozik és keresztnevükön szólítja őket a Befolyásos műtész. Neki mindig van egy protezséje, akit az újságban támogat és ez a protezsé csodálatosképpen mindig nőnemű. Először dicséri az igazgatóságot, hogy viszonzásul szerződtessék a barátnőjét, mikor pedig a színház nem érti el a gyengéd cérzásokat, műdüht szimulál és elkeseredett harczot indít a „rendszer“ ellen, természetesen a „magyar színművészet érdekében.“ Elve, hogy mindenki korrumpáltatni akarja magát és ezt a szívességet senkitől sem kell megtagadni. Amiből látszik, hogy nagyon okos ember, mert rendesen igaza van. Éppen megfordítva, magát a színházat protezsálja az Irodalmi lúd. Azzal az ürügygyel kér belépőjegyet a főpróbára és potyajegyeket az előadásokra, hogy színi kritikát fog írni valamelyik divatlapba. A színi-kritika azonban soha sem jelenik meg. Az ifjúság tavaszkorán jóval túl van, minthogy azonban szeret tüntetni irodalmi összeköttetéseivel, thea-estélyeket ad, melyeken az obscurus nagyságokat jól tartja gabona-pálinkával. Élő szóban a nők egyenjogúsításának híve, a Hölgyfutár-ban azonban a családi tűzhely báját dicsőíti. A főzőkanállal ellenséges viszonyban áll. Mindezeket az urakat egyenként és összesen mélységesen lenézi és megveti az Anarkistatitán, aki kóczosan, byroni nyakkendővel, tébolykabátban és széles karimájú karbonári kalappal egyedül, zordonan ül egy egész sor támlásszéken. Abban a szent meggyőződésben él, hogy a klikkek rettegnek genialitásától és bátorságától s ezért nem engedik érvényesülni. Gyűlöli az új szerzőket, akiket — szerinte — mind a csúszásmászás és protekczió vitt be a színházakba és gyűlöli a színházakat, hol mindenféle silányságokat előadnak. Csak az ő darabjait nem. Pedig Isten a megmondhatója, hogy lefőzné „az egész bandát“, ha egyszer odaeresztenék. De nem eresztik. Íme ma is egy kegyelmes asszony darabját adják (hát nem protekczió ez?) és ő éhes gyomorral kénytelen ott ülni a főpróbán déli egy óráig, míg a kegyelmes asszony tantiémeket kap. Hát igazság ez? Nem inkább rá van szorulva a tantiémekre? De persze, a kegyelmes asszonyoknak a darabjait előadják, ha még olyan rosszak is, míg ő ötven forintért leesett tótokat kénytelen elparentálni a rendőri hírek közt! Hali gonosz, korrumpált világ . . . De pszt! Felhúzták a függönyt. Kezdődik a főpróba. Tövis: a Szen István-Társulat közgyűlése, Budapest, márczius 31. A magyar katholikusság leghatalmasabb irodalmi intézete, a Szent-István-Társult ma tartotta meg rendkívüli érdeklődés mellett negyvenötödik közgyűlését. Ezen évforduló alkalmából nem tartjuk szükségesnek, hogy itt írásban visszatekintsünk ezen nagyérdemű társulat öt évtizedes működésére. Ez a társulat az igazi lelkiismeret szabadságnak hirdetője volt. Gyászos és szabad időkben hirdette a haza- és a vallásszeretetet Ez az évi közgyűlés is a társulat ezen ténykedéséről tanúskodik. Hazafias szellemben működött s az egyházat a haza fogalmával egyesiteni iparkodott minden felekezeti gyűlölködés felkeltése nélkül. Az Istennek szeretetét az emberben csak növelni kell. Ez ennek a társulatnak feladata, melynek szóban és írásban megfelelni igyekszik. Ez az igyekezet, mely már annyi sikert aratott, elismerést érdemel. A Szent István Társulat közgyűlésének mindenkor a megnyitó beszédek kölcsönöztek nagy érdeklődést; ma is Schlauch bíboros felolvasott beszéde ragadta el a hallgatóságot. Fokozta az érdeklődést azonban az, hogy az illusztris társulat új ügyvezető igazgatót választott magának a sok érdemet szerzett Kiss János helyébe. A nagygyűlés lefolyása következő volt: Az ülés megnyitása. A nagygyűlést megelőzőleg az egyetemi templomban csöndes szentmise volt. Ezt követőleg 10 órakor megnyitt a nagygyűlés. Az elnöki emelvény körül helyet foglaltak: Zichy János, Csekonics Endre, Hunyadi Imre, Szápáry István, Esterházy Miklós Móricz, ifj. Zichy János, Batthyány Tivadar, Zichy Aladár grófok, báró Barkóczy Sándor, Bogisich Mihály vál. püspök-prépost, dr. Várossy Gyula pápai prelátus, Gerlóczy Károly, dr. Herczegh Mihály rektor, dr. Várady Árpád, dr. Hortoványi József stb. Gróf Esterházy Miklós Móricz nyitotta meg az ülést. Sajnálattal jelenti, hogy a herczegprímás által a nagygyűlés vezetésére felkért dr. Schlauch Lőrincz bíboros püspök megbetegedett, ennek következtében nem jelent meg a közgyűlésen. Indítványozza, hogy küldöttség útján kérjék meg Császka György érseket, hogy a közgyűlés vezetését elvállalja. A küldöttségbe megválasztatnak az elnök előterjesztésére . Gróf Szapáry István, Bogisich Mihály, dr. Margulits Ede, Gerlóczy Károly. Császka György érsek az egybegyűltek zajos éljenzése közt Steiner Fülöp székesfejérvári és Szmrecsányi Pál szepesi püspök kíséretében megjelenvén, elfoglalja az elnöki széket. Üdvözli a közgyűlést és sajnálatát fejezi ki Schlauch Lőrincz bíboros betegsége felett. Kéri Kisfaludy Á. Béla alelnököt, hogy olvassa fel a bíboros beszédét, melyet a társulatnak átküldött. Kisfaludy Á. Béla erre zajos helyeslések és megmegújuló éljenzések közt felolvassa a nagyváradi bíboros következő megnyitóbeszédét. Schlauch bibornok megnyitója. Tisztelt közgyűlés ! Isteni Mesterünk, Jézus Krisztus nevében üdvözlöm a Szent István-társulat tisztelt tagjait, akik ma a szeretet és tudomány ezen szent hajlékában egybegyűltek, hogy a magyar katholiczizmaus szolgálatában kötelességét teljesítvén, tudomást vegyenek a társulat munkálkodásáról, igazolván azon bizalmat, melyet a katholikus közönség e legszentebb ügyben annak előlegezett. Majd igy folytatja a bibornok: Az európai társadalom nagyszerű átalakulás küszöbén áll; hogy miként fog az átalakulás történni és végződni, senki sem tudja. Ma tudjuk, hogy a bizonytalanság önsúlya nehezedik a keblekre. A problémák egész halmaza foglalkoztatja az elméket. Érezzük, hogy az emberiség ismét a fejlődés egy újabb stádiumához jutott, mely nagyszerűségében hasonmását nehezen találja a múltban. A szoczializmusnak rémképe mintha megzsibbasztana minden tevékenységet. Maga a tudomány, mely pedig néhány évtized óta magához ragadta a társadalom vezetését, zavarodot