Hazánk, 1898. április (5. évfolyam, 78-103. szám)

1898-04-01 / 78. szám

78. SZÁM BUDAPEST, PÉNTEK HAZÁNK 1898. ÁPRILIS 1. 3 Tekintélykérdés és még valami. Budapest, márczius 31. Koppenhágai szent Simon tegnap a képviselő­házban a felől panaszkodott, hogy az ellenzék a kormányt támadván, annak tekintélyét sülyeszti le ezáltal. Azt kivánná tehát, hogy az ellenzék támadásaival a kormány tekintélyét emelje s a­mit a kormány elront hebehurgyaságával, leront erkölcstelenségével, tönkre tesz elvtelenségével, azt az ellenzék üsse helyre és szerezzen a kor­mánynak tekintélyt. A „providenciális” állam­férfin ezen legújabb lángész-rohamát két nappal április elseje előtt demaszkírozta, pedig mindenki előtt világos, hogy két nappal későbbre szánta saját maga is, de szélességből előbb mon­dotta el. Ugyan mi kellene még Bánffy úréknak? Nem elég, ha az ország, a hatalom és a dicsőség, a három­milliós kassza, a rendelkezési alap, a zsandárság, a hivatalnoksereg, a tenger sok fináncz, a kálvinista papság, az összes parla­menti igazgatótanácsosok, a nagy internaczio­­nális európai szövetkezet merkantilis szindikátusa, a kőszén és ezüstkanál, a kommandóra kirendelt paralízis progresszíva, a fű­ból vashidacska, Tar­­nóczy-féle fecskendő, Kloch-Bartal-Szulyovszky­­féle lelkiismeret és még ezer más hasznos dolog az övé,­­ még tekintély is kellene ? Hát mind­ezzel a sok eszközzel nem tudja megszerezni magának azt a rongy kis tekintélyt? Hiába zengi kórusban annyi kitartott lap a kormány dicsőségét sippal-dobbal, nádi hegedűvel, hiába üvöltöznek mint a dervisek mellette s hiába go­­rombáskodik Perczel-Bonyhádi úr a Házban, hiába fejti ki Erdély ur óriási jogi tudását, Bánffy az ő földrajzi és patrisztikai ösmereteit, hiába írja Wlassics leggyönyörű­bb leveleit —ha nincs tekintélyük. És ezzel szemben ott áll egy nagy ember emléke, kinek 49 év óta nem volt semmiféle hivatalos hatalma, semmiféle katonasága, semmi részvénytársasága, czim- és rendjelosztogató ha­tósága, melylyel milliókat szerezzen, egy csendőr, egy fináncz föl nem emelte szuronyát az ő szavára, — de egy nemzet őszinte bámulata kisérte kilenczven évet meghaladó életpályáján és sírját egész nemzet gyászban állja körül ma is. Fejedelmeknek soha sem lesz oly temetése, mint Kossuth Lajosnak volt, nem lesz Magyar­­országon magánembernek és hivatalnoknak soha oly tekintélye, mint neki volt, ki pedig mind­abban szűkölködött, a miben Bánffy és Társai bővelkednek, de mindazon polgári erény ékesité tiszta jellemét, mely ezekből az urakból teljesen hiányzik. S ime most előáll két ember és szennyes dolgokat, közönséges bűntényeket fognak rá erre a tiszta, nagy­­emberre halála negyedik év­fordulóján. Nem elégszenek meg azzal, hogy itthon terjeszszék, német nyelven Bécsben is kinyomatják ezeket a szennyes vádakat, melye­ket még csak ismételni is, tiltja a honfiúi kegyelet. S erre az a hír járja, hogy Kossuth be akarja perelni „atyja rágalmazóit“. Nem tszszük, hogy Kossuth Ferencz ily gyengeelméjűségre adná magát. A történeti nagy alakok ítélőszéke nem az esküdtszék, nem a polgári bíróság, hanem maga a történelem. Mindenki előtt ismeretes, hogy a magyar forra­dalom megbukása után egész sereg irodalmi bérencz röpiratokban, czikkekben, könyvekben mondott el Kossuth Lajosról egy sereg aljas­ságot, melyekre se Magyar­országon, sem a külföl­dön senki sem hederített. Angolországban min­den valamire való politikus ismerte ezeket a pénzért gyártott könyveket, de azért egyik város a másik után könyörgött Kossuthnak, hogy je­lenjék meg az ő falai között és boldog volt, a­ki kezéhez, ruhájához érhetett. Ugyanakkor pedig „a nagy hőst, a császári ház bajnokát, a forra­dalmi hadra szent Györgyét­, Haynaut megver­ték Londonban s takarodnia kellett Angolor­szágból, hogy másutt is ne járjon úgy. Ez osz­trák bérencz-irók tollából kikerült röpiratok tudatában fogadta a washingtoni szenátus Kossuthot oly tisztelettel, milyenben koronás fő soha se részesülhetett, hogy a csekély nemzet hontalan, idegen fiát társelnökül ültette a sze­nátus a maga törvényes elnöke mellé. Mit ártott neki tehát a f­­renczek fizetett tolla? A világtörténelem itélt: a bécsi bíróság vagy budapesti esküdtszék ítélete elé nem lehet e dolgot felebbezni, mert amaz felette áll minden­féle most létező bíróságnak. Hagyja Kossuth Ferencz békében az atyja emlékét piszkolókat, Kossuth Lajos fölötte áll a mai emberi megíté­lésnek ily alacsony szempontokból. Egy élet szeplőtlen lefolyása megszerezte neki azt, a­mi után Bánffyék hiába jajgatnak­ a valódi tekin­télyt, ezt megerősíteni semmiféle bírói ítélet nem fogja, ebből elvenni semmiféle Zimán­y­­feelenyákok nem képesek. kespeare-nél is különb darabokat tudna írni. De nem ir. Annál többet ír a Mű­veit européer. Regényt, novellát, színi- és képzőművészeti kritikát, sőt legtöbbnyire drámát is, de ezt csak az utókor­nak. A jelenkor ugyanis még nem érett meg arra, hogy darabjait megérthesse, így hát a fiókjába zárja azokat, miután előbb az összes szín­házaknál­ visszautasították. A hazai szerzőket megveti s csak Ibsent és Björnson Björnsternt ismeri el barátainak. Minden európai nyelvből fordít, a német szöveg után és az összes pla­­gizátorokat kíméletlenül üldözi, önmagán kívül. Az erkölcsök óra és pornográfiákat csak jutányos áron alkot az antiquáriusoknak. Legjobban azért haragszik, ha tanár úrnak szólítják, mert mű­vésznek tartja magát. Mindig kiabál és csak at­tól fél, a­ki nem ijed meg tőle. És senki sem ijed meg. Rendesen művésznőkkel barátkozik és kereszt­nevükön szólítja őket a Befolyásos mű­tész. Neki mindig van egy protezséje, a­kit az újságban támogat és ez a protezsé csodálatosképpen min­dig nőnemű. Először dicséri az igazgatóságot, hogy viszonzásul szerződtessék a bar­átnőjét, mikor pedig a színház nem érti el a gyengéd c­érzásokat­, mű­düht szimulál és elkeseredett harczot indít a „rendszer“ ellen, természetesen a „magyar színművészet érdekében.“ Elve, hogy mindenki korrumpáltatni akarja magát és ezt a szívességet senkitől sem kell megtagadni. Ami­ből látszik, hogy nagyon okos ember, mert ren­desen igaza van. Éppen megfordítva, magát a színházat prote­­zsálja az Irodalmi lúd. Azzal az ürügygyel kér belépőjegyet a főpróbára és potya­jegyeket az előadásokra, hogy színi kritikát fog írni vala­melyik divatlapba. A színi-kritika azonban soha sem jelenik meg. Az ifjúság tavaszkorán jóval túl van, minthogy azonban szeret tüntetni iro­dalmi összeköttetéseivel, thea-estélyeket ad, melyeken az obscurus nagyságokat jól tartja gabona-pálinkával. Élő szóban a nők egyenjogú­sításának híve, a Hölgyfutár-ban azonban a családi tűzhely báját dicsőíti. A főzőkanállal ellenséges viszonyban áll. Mindezeket az urakat egyenként és összesen mélységesen lenézi és megveti az Anarkista­­titán, a­ki kóczosan, byroni­ nyakkendővel, téboly­kabátban és széles karimájú karbonári kalappal egyedül, zordonan ül egy egész sor támlásszéken. Abban a szent meggyőződésben él, hogy a klik­kek rettegnek genialitásától és bátorságától s ezért nem engedik érvényesülni. Gyűlöli az új szer­zőket, a­kiket — szerinte — mind a csúszás­­mászás és protekczió vitt be a színházakba és gyűlöli a színházakat, hol mindenféle silánysá­gokat előadnak. Csak az ő darabjait nem. Pedig Isten a megmondhatója, hogy lefőzné „az egész bandát“, ha egyszer odaeresztenék. De nem eresztik. Íme ma is egy kegyelmes asszony darabját adják (hát nem protekczió ez?) és ő éhes gyomorral kénytelen ott ülni a főpróbán déli egy óráig, míg a kegyelmes asszony tantié­­meket kap. Hát igazság ez? Nem inkább rá van­­ szorulva a tantiémekre? De persze, a kegyel­mes asszonyoknak a darabjait előadják, ha még olyan rosszak is, míg ő ötven forintért leesett tótokat kénytelen elparentálni a rendőri hírek közt! Hali­­ gonosz, korrumpált világ . . . De pszt! Felhúzták a függönyt. Kezdődik a főpróba. Tövis: a Szen István-Társulat közgyűlése, Budapest, márczius 31. A magyar katholikusság leghatalmasabb iro­dalmi intézete, a Szent-István-Társult ma tar­totta meg rendkívüli érdeklődés mellett negyven­­ötödik közgyűlését. Ezen évforduló alkalmából nem tartjuk szükségesnek, hogy itt írásban vissza­tekintsünk ezen nagyérdemű társulat öt évtizedes működésére. Ez a társulat az igazi lelkiismeret szabadságnak hirdetője volt. Gyászos és szabad időkben hirdette a haza- és a vallásszeretetet­ Ez az évi közgyűlés is a társulat ezen tényke­déséről tanúskodik. Hazafias szellemben műkö­dött s az egyházat a haza fogalmával egyesiteni iparkodott minden felekezeti gyűlölködés felkel­tése nélkül. Az Istennek szeretetét az emberben csak növelni kell. Ez ennek a társulatnak fel­adata, melynek szóban és írásban megfelelni igyekszik. Ez az igyekezet, mely már annyi si­kert aratott, elismerést érdemel. A Szent­ István­ Társulat közgyűlésének min­denkor a megnyitó beszédek kölcsönöztek nagy érdeklődést; ma is Schlauch bíboros felolvasott beszéde ragadta el a hallgatóságot. Fokozta az érdeklődést azonban az, hogy az illusztris társulat új ügyvezető igazgatót választott magá­nak a sok érdemet szerzett Kiss János helyébe. A nagygyűlés lefolyása következő volt:­­ Az ülés megnyitása. A nagygyűlést megelőzőleg az egyetemi templomban csöndes szent­mise volt. Ezt követőleg 10 órakor megnyitt a nagygyűlés. Az elnöki emelvény körül helyet foglaltak: Zichy János, Csekonics Endre, Hunyadi Imre, Szápáry István, Esterházy Miklós Móricz, ifj. Zichy János, Batthyány Tivadar, Zichy Aladár grófok, báró Barkóczy Sándor, Bogisich Mihály vál. püspök-prépost, dr. Várossy Gyula pápai prelátus, Gerlóczy Károly, dr. Herczegh Mihály rektor, dr. Várady Árpád, dr. Hortoványi József stb. Gróf Esterházy Miklós Móricz nyitotta meg az ülést. Sajnálattal jelenti, hogy a herczegprímás által a nagygyűlés vezetésére felkért dr. Schlauch Lőrincz bíboros püspök megbetegedett, ennek következtében nem jelent meg a közgyűlésen. Indítványozza, hogy küldöttség útján kérjék meg Császka György érseket, hogy a közgyűlés vezetését elvállalja. A küldöttségbe megválasztatnak az elnök előter­jesztésére . Gróf Szapáry István, Bogisich Mihály, dr. Margulits Ede, Gerlóczy Károly. Császka György érsek az egybegyűltek zajos éljen­zése közt Steiner Fülöp székesfejérvári és Szm­re­­csányi Pál szepesi püspök kíséretében megjelenvén, elfoglalja az elnöki széket. Üdvözli a közgyűlést és sajnálatát fejezi ki Schlauch Lőrincz bíboros betegsége felett. Kéri Kisfaludy Á. Béla alelnököt, hogy olvassa fel a bíboros beszédét, melyet a társu­latnak átküldött. Kisfaludy Á. Béla erre zajos helyeslések és meg­­megújuló éljenzések közt felolvassa a nagyváradi bíboros következő megnyitóbeszédét. Schlauch bibornok megnyitója. Tisztelt közgyűlés ! Isteni Mesterünk, Jézus Krisztus nevében üdvözlöm a Szent­ István-társulat tisztelt tagjait, a­kik ma a szeretet és tudomány ezen szent hajlékában egybe­gyűltek, hogy a magyar katholiczizmaus szolgálatában kötelességét teljesítvén, tudomást vegyenek a társulat munkálkodásáról, igazolván azon bizalmat, melyet a katholikus közönség e legszentebb ügyben annak elő­legezett. Majd igy folytatja a bibornok: Az európai társadalom nagyszerű átalakulás kü­szöbén áll; hogy miként fog az átalakulás történni és végződni, senki sem tudja. Ma tudjuk, hogy a bizony­talanság önsúlya nehezedik a keblekre. A problémák egész halmaza foglalkoztatja az elméket. Érezzük, hogy az emberiség ismét a fejlődés egy újabb stá­diumához jutott, mely nagyszerűségében hasonmását nehezen találja a múltban. A szoczializmusnak rém­képe mintha megzsibbasztana minden tevékenységet. Maga a tudomány, mely pedig néhány évtized óta magához ragadta a társadalom vezetését, zavarodot­

Next