Hazánk, 1898. április (5. évfolyam, 78-103. szám)

1898-04-01 / 78. szám

___________BUDAPEST, PÉNTEK ___________H A Z A N K____________ ___________1898. ÁPRILIS 1.­78. SZÁM.___ tan tapogat, és sem módot, sem eszközt nem nyújt a felijesztett értelemnek és érzelemnek, hogy nyugod­tan nézhessenek a jövő elé. Csakugyan a szoczializ­­mus fog uralkodni a huszadik században ? Uralkodni azon ijesztő alakban, mely ma a legközönségesebb sziveket is borzalommal tölti el? A tudomány szédítő magaslatra emelte az emberi­séget és e magaslatról vélte neki megmutathatni az ígéret földjét ; de a magaslatot köd szállotta meg és a tudomány szárnya­ szegetten áll a reménytelenség fokán. Nihilista lett. Nem tud egy életre való eszmét adni, mely a rettenetesnek látszó katasztrófát elhárítsa vagy csak szelídítse is. Nem én mondom ezt. Huxley tanár, a modern agnoszticzizmus atyja, kit Kidd Benjamin idéz, azt mondja, hogy a legjobb modern czivilizáczió sem tüntet fel oly társadalmi állapotot, mely méltó volna azon eszményhez, mely felé az em­beriséget vezetni kell. Anyagilag óriási mérvben haladunk, de erkölcsileg oly nyomorultak vagyunk, mint akár a római a Caezárok idejében. Akkor a jólét, a gyönyör, a fényűzés és az ezeket előteremtő arany szomja megnevezhetlen ki­csapongásokra ösztönözte az embereket. Hit nem volt, az erkölcsök parlagon hevertek, a családi élet fel­bomlott és az önérzetét vesztett nép — mint Thierry Amadé mondja — homlokán a rabszolgaság és tehe­tetlenség kettős bélyegét viselte. Az ész fejlődésének fénypontján áll és mégis eddig nem volt képes az egyenlőtlenséget megszüntetni, vagy az ellentétet, mely az egyén és társadalom közt fennáll, megoldani. Egyéni szabadságot igért és az individuum, midőn ezen jogosultságát érvényesíteni akarja, szemben találja magát a társadalom jogai­val. Az individualizmus felbontja a társadalmat al­kotó elemeire, a társadalom ismét, hogy f­ennállhas­­son, kénytelen az egyéni jogokat megszorítani és lesz belőle az egyén zsarnoka, az egyén pedig az összeség rabszolgája. És továbbá! Nem halljuk-e már a tompa morajt, mely a tudo­mány ígéretei által felvillanyozott elégedetlenek sorai­ból felhangzik, azoknak soraiból, kik elött az ész fényét lobogtatták, de a kiknek szivéből kiszakították az Istent s vele mindazt, a mi őket a túlvilághoz fűzi ? És mit adtak nekik kárpótlásul ? Éveken­­ át hangoztatják füleikbe : mit a vallás! mit a dogma ! mit az egyház ! Tudomány, tudomány és élvezet, ez a földi boldogság ! És a tudomány készített romboló eszközöket, me­lyekkel a mai czivilizácziót légbe röpíthetik, de üre­sen hagyta a szíveket. És az élvezet ? Oh! ez csak ígéret volt, mert milliók és milliók nem tudják, mi az élvezet. Az Istenben való hittel össze van fűzve a türelem, a megadás, a lemondás egyfelől; másfelől a szere­tet, az önfeláldozás, az irgalmasság és jótékonyság ; mindezek felett pedig lebeg a vallás őrangyala, mely felfelé mutat, és mit állítottak helyébe ? Kielégithetlen vágyakat, ketté vágták a köteléket, mely az embert a végtelenhez fűzi és a végtelenséget kereső lélek mintegy szárnyaszegelt madár lehullott a földre, itt csúszik a földön, mint az elátkozott kígyó a paradi­csomban, mindent a földtől vár, mindent a földön keres és a­mit keres, azt nem találja és a­mit talál, abban csalódik. Csoda-e, ha az elégedetlenség a mai társadalom ellen fordul és számon kéri tőle, a­mit lelkétől el­ragadt, kárpótlást kér azért, a­mit elvesztett, teljesí­tését kéri mindannak, a­mit a tudomány, a művelő­dés, a társadalom ígért ? A felcsigázott képzelődés valósítását kéri mindannak, a­mit szemei előtt évek óta kápráztató fénynyel lobogtattak. A­mit a művel­tebb körökben könnyelműen nevetve, meggondolat­lanul mondanak vagy írnak, azt az alsóbb körökben egész komolysággal életbeléptetni óhajtják. És igy válik kétfelé az emberi társaság: az egyik frivol, modern, vallástalan; a másik levonja a követ­keztetéseket és ledöntvén az Istent, az emberi műve­lődés daczára előkészíti a katasztrófát, melynek elő­jelei a láthatáron jelentkeznek. íme, ez a mai kor reménytelenségének oka, ez a félelemnek és nyugtalanságnak kulcsa. Hogy híven jellemeztem-e a mai társadalmi álla­potot, hogy nagyon erős, vagy csak halvány vonásai-e ezek a létező állapotnak? nem tudom , de azt tudom, hogy a bekövetkezhető rázkódtatásoknak lehetőségét a komoly gondolkozók komoly számításba veszik. De hogyan van az, hogy ma, a midőn a tudo­mány, a művészet lépten-nyomon oly fényes diadalokat arat, a midőn a műveltség oly fokon áll, a­hol az a múlt, időkben tán sohasem állott, mégis az erkölcsök mindinkább sülyednek, a romlottság oly mérveket öltött, hogy méltán a társadalom disszolucziójától kell tartani? Bármily nehéz ezen kérdésekre válaszolni, mégis alig tévedünk, ha azt állítjuk, hogy azon materia­­lisztikus irány, melyet az Istentől elszakadt és a tisztán természeti alapra fektetett tudomány kez­deményezett és rideg következetességgel honossá tenni igyekezett, meggyengítette a társadalomban azon éltető princzipiumot, a­mely azt eddig fentar­­totta. A kulturtörténészek az e század harminczas évei­ben feltűnő pozitív bölcsészet nyomdokain haladva, elvetvén az isteni Gondviselést, keresték azon titkos természeti erőt, mely a czivilizácziót megteremtette és fejlesztette. — Nem találták ! Keresik ma is ! — A­mit elértek, az , hogy a nyers materialisztikus felfogás­ból kiindulva, teremtettek egy, az újításokat mohón felkapó társadalmat, melyből, mivel természetfeletti mozzanatot nélkülöz, kiveszni készül a magasabb esz­ményi törekvés. És ezzel a tudomány elhagyta azon tért, mely hivatásánál fogva azt megilleti, a­hol törekvései és vívmányai előtt meghajol mindenki, a­hol a termé­szeti erők felhasználása mellett az ember szolgála­tába hajtotta magukat a természeti törvényeket és létesített oly műveket, melyek a letűnt emberiség legmerészebb álmait meghaladják. Ez az exakt tudás tere. A szellemet fejleszteni, az észt kiművelni, az ismeretek által az ember fölényét a teremtésben fel­tüntetni, összhangba hozni az értelmi és erkölcsi tényezőket, kijelölni a korlátokat, melyeken túl az emberi tudás lehetetlen, ez azon tér, a­melyen a tudomány üdvösen mozoghat. De a tudomány el­hagyta e tért és társadalmi tudomány akart lenni, magának tulajdonította a vezérszerepet korlátlanul, függetlenül, kizárólagosan. Itt van a tévedés kulcsa. A társadalom nem pusztán természeti erők által kormányoztatik; egy magasabb, egy fenségesebb, egy természetfeletti hatalom vezeti azt. Erkölcsi ország ez, melyben a természeti erők másodszerepre van­nak utalva. A főtényező itt azon magasztos ideál, melyet az istenség az emberi nemnek kitűzött. És ezen erkölcsi alapra fektetett társadalom élt, fen­­maradt, haladt a benne rejlő isteni erőnél fogva, sokszor karöltve a tudománynyal, sokszor a nélkül, sőt ellenére. Sajátságos! Kétezredéves haladásnak keresik a kul­csát és induktív eljárással, nem a szellemi és er­kölcsi tényezőkből, hanem csoportosítván a történelmi tényeket, ezekből vonnak következtetést egy titkosan és erőszakosan működő, a rideg természeti kény­szerre alapított hatalomra, mely a művelődést vezette. Az élet anyagi fejlődését látták, a szellemit és er­kölcsit nem kutatták és a­helyett, hogy ezeknek je­lenségeiből egy magasabb erkölcsi tényezőre vontak volna következtetést, az életet az anyagba temették. Mindenütt kétezer éven át a kalboliczizmus műkö­dése észlelhető és nem volt jelentékeny esemény, mely ezt nem érintette, vagy általa előidézve nem lett volna és mégis ignorálták azt. A felületen ma­radtak, mélyebbre nem hatoltak, nem tartották érde­mesnek más tényezőt keresni, miután a tudomány a társadalmat teljesen kielégíteni látszott. Hiszen fényes volt minden, az emberek haladtak a művelődésben, a művészet csarnokokat épített, az ipar mesés dol­gokat teremtett, a kereskedelem minden képzeletet meghaladó kiterjedést nyert: minek tovább kutatni egy természetfeletti, egy túlvilági befolyás után, mi­után minden oly nagy boldogságnak örvend. Csakhogy mindez külfény, máz, mely alatt iszonyú nyom­or lappang. Maga a kulturtudomány megdöb­benve, tanácstalanul áll azon a magaslaton, melyet oly nagy fáradtsággal ért el és nem tud számot adni azon ígéretekről, melyeket a társadalomnak adott. Azt, hogy a vallás a czivilizácziónak tartós, válto­zatlan tényezőjét képezte, maguk a kultúr-történészek is elismerik, hogy képezi m­a is, mutatja a szellemek nyugtalansága. Ki fogja tagadni, hogy a vallási kér­dések nagy mérvben foglalkoztatják a műveltebb köröket is. A támadásokban is, melyek a katholiczizmus ellen intéztetnek, nem fekszik-e indirekt beismerése annak, hogy a vallás ma is nagy hatalom, melylyel a tudománynak számolni kell; hogy alig van osztály, mely látván az erkölcsök iszonyú sülyedését, látván, hogy a század végén a vallástalan áramlat által a legnemesebb érzelmek is letaroltatnak, visszatérni óhajt az elhagyott ősi lakba? Ki fogja tagadni, hogy ezen mozgalom teljesen független minden tudomány­tól, sőt hogy sokban a tudomány ellen irányul, mely nem képes többé, bármily magasan álljon is, mentő gyanánt szerepelni ? A szocziális mozgalom eldobja magától a vallást, s nem figyelmeztető jel­e ez mindazokra nézve, a­kik a vallás befolyását kicsinyük? A szegényeket támogatjuk, a betegeket gyógyítjuk, a nyomort enyhítjük, kórodákat, menhelyeket állítunk, a korösszülötteket, a nyomorékokat a tudomány min­den eszközeivel fentartani igyekszünk, szóval a tár­sadalom leggyöngébb osztályait sem a barbár népek módjára megsemmisíttetni, sem a darwinisztikus tudo­mány elvei szerint elveszni nem engedjük, hanem a krisztusi és evangéliumi irgalmasságnak parancsai szerint a társadalomnak megmenteni igyekszünk. A társadalom nem dezavouálja itt a tudományt? Hiába ! A­mi isteni van az emberben, azt ember le nem ronthatja. Az ember Isten képét hordozza lelkében és ez bár az ember hibájából megrontva, sokszor eltorzítva jelent meg a századok lefolyásában, de mint az ősi nemesség bélyege fenmaradt. Innen van, hogy nem volt nép, melynél nem találtattak volna nyomai ezen isteni vonásnak, mely vonás csak az isteni kegyelem érintésére várt, hogy feléledjen és világosságával vezesse és megtartsa az embert a czi­vilizáczió utján. Ez azon isteni erő, mely teremtette, hatványozta és virágzásra emelte a kétezeréves európai czivilizá­cziót. Ezen erő nem halt ki soha, működött nyugod­tan a legrettenetesebb katasztrófák közepette; műkö­­dik ma is, midőn a társadalom alapjában megren­dülve lenni látszik; működik az anyaszentegyház ál­tal, mely mint szocziális tényező, mint regulátora a közerkölcsiségnek szabályozza az emberek gondolko­­zási módját és igazítja tetteit. Az emberi társadalom erkölcsi alapon nyugszik ; ennek kizárólagos vezetője nem lehet a tudomány, mely Istentől elszakadt. Isten nélkül nincsen morál. Materialisztikus világnézet csak konvenczionális er­kölcsöket teremthet, melyek az első társadalmi vihar­ban megrendülnek és az újjáalakításban támpontot nem nyújthatnak. Ezzel nincsen mondva, hogy a tudomány hathatós befolyását a művelődés menetére kicsinyelnék. Fontos szerepe van ennek még a keresztény művelődés evo­­lúcziójában is, de nem egyedüli, nem is főtényezője ennek. A társadalmi erkölcsök fejlesztésére az embe­riségnek egy magasabb erőre van szüksége, szüksége van egy mozdulatlanul álló sziklára, melyen az em­beri romboló szenvedélyek megtörjenek, szüksége van a lelkiismeretre, mely Isten szava az emberiségben, szüksége van kereszténységre, mely képviseli azon magasztos eszményt, mely után az emberiség tör, mely képezni fogja azon mentő deszkát, mely a hajó­törés után ismét a boldogság révpartjára vezesse a társadalmat. És azért nagy tévedés a hitet az észszel, a vallást a tudománynyal ellentétbe állítani. A művelődésnek mindkettőre szüksége van, mindegyiknek megvan a maga hivatása és feladata, a maga hatásköre, a köl­csönhatásban az egyiknek nem szabad a másiknak megsemmilésére törni, és a­kik maguknak oly jövőt képzelnek, melyben a vallás megszűnik, azok soha­sem elmélkedtek azon életelv felett, mely az emberi­ségnek organikus fejlődésében az uralkodó elemet képezte. Volt idő, a midőn tudomány nem volt, de vallás mindenkor volt. A társadalmi katasztrófákban elmerült sokszor a tudomány, a művészet, de fen­maradt a vallás, és ez vezette ismét az emberiséget fáradságos vándorlásában és teremtett új tudományt, új művészetet. Az emberiség szellemi, lelki élete a vallásban csúcsosodott; sem a tudomány, sem az új szocziális alkotások azt le nem ronthatták. És azért a katholiczizmusnak az e század végén oly elretten­tő alakban jelentkező szocziális áramlattól is nincsen mit remegnie. Ezen szocziális reform utáni törekvésnek, — nemesebb felfogás szerint, — nem lehet más czélja, mint az , hogy a szocziális viszo­nyok szülte új társadalmi elem a társadalom kere­teibe beillesztessék ; helyet kapjon abban, hogy té­nyezőnek elismertessék , hogy a jogok igazságos el­osztása által neki is a kötelességek teljesítése lehetővé tétessék. Rázkódtatással ezen törekvés csak akkor járna, ha az a nyugodt és logikai fejlődés stádiumait át­­ugorni kívánván, a szenvedélyességgel szövetkeznék és nem bízván az elv hatalmában, erőszakos rombo­lással akarná létesíteni azt, a­mit a történelem tanú­sága szerint az életrevaló organizmus mindenkor kivívott magának; vagy ha ugyanazon történelemből nem tanulná meg azt, hogy minden élő és életrevaló társadalmi szervezetnek szüksége van azon természet­­feletti erőre, azon hatalmas vallás-erkölcsi tényezőre, mely a régi czivilizácziókat teremtette és fentartotta és a­mely nélkül, újabb, magasabb czivilizáczió nem létesülhet. Voltak a czivilizácziónak már hasonló átalakulásai, átmeneti stádiumai, sokszor kisebb, sokszor nagyobb rázkódtatással, a szerint, a mint a megifjudott társa­dalom szervezésére az emberi bölcseség az eszközök megfelelő megválasztásánál a jog­ és igazság felisme­résével és az emberiség eszményi czéljainak szemmel tartásával megtalálta a helyes kibontakozási módot. De ha olykor-olykor be is borult az ég, a felhők felett ott ragyogott a nap — a vallás ; — az események menetében ott működött az isteni Gondviselés keze, mely vezette az emberiséget, mely őrködött saját isteni keze műve felett, hogy az em­beri szenvedélyek hullámzásai közepette el ne me­rüljön és isteni hasonlatosságát sértetlenül fentartsa; őrködött a saját vérével szerzett és dicsőitett anya­­szentegyháza felett, hogy az, mint világító torony a magasról küldje szét az isteni malaszt sugarait, hogy magához visszaterelje azokat, kiket az élet hullámai tán messzire ragadtak, hogy az új társadalmi viszo­nyok közt is maradjon az, a­mi volt kétezer éven át: az emberiség vezetője és útmutatója. Kétezer éven át a kalboliczizmus vezette az európai művelődést, közel ezer éve pedig annak, hogy a ka­­tholiczizmus vallás-erkölcsi ereje segítette fentartani nemzetünket. A történelmi tények mind Európában, mind hazánkban a katholiczizmussal a legszorosabb viszonyban tűnnek fel. Magyarországban pedig a nemzet életével oly­annyira összefüggnek, hogy ma­gyar művelődési történelmet katholiczizmus nélkül írni nem is lehet. A nemzet élete úgyszólván a katholi­­czizmus életével összefort. Ha tehát a történelmi eseményekből és tényekből következtetést lehet vonni azon tényezőre, mely nem­zeti művelődésünket vezette, akkor a katholczizmustól lehetetlen az elismerést elvonni. Mai lelkemben Szt. István dicső nagy alakja tűnik fel. Ő tette le a ke­reszténységgel együtt nemzeti életünk alapkövét. Ezen épült a haza. Nyolczszáz éven át az ő szent szelleme

Next