Hazánk, 1898. július (5. évfolyam, 156-182. szám)

1898-07-01 / 156. szám

BUDAPEST, PÉNTEK HAZ A N K 1898. JULIUS 1. 156. SZÁM. Ezek az irányok erősbödtek meg az imént befejezett pótválasztásokon, amelyek végeredménye az, hogy a pártkeretek nem törtek ugyan össze, de a merkantilliberalizmus az egész vonalon meggyengült. Pedig ez a liberalizmus ugyancsak nem válogatott a fegyverszövetségesekben, csak azért, hogy a birodalmi gyűlés agrárius jellege megtöressék. A szabadelvűek vígan ölelkeztek a felforgató irányzatokat képviselő pártokkal. Mindennapi volt különösen a pótválasztásokon, a liberálisok szövetsége a szoczialistákkal az agráiusokkal szemben. E jelenség különben nem új, így történt Belgiumban, sőt Ausztriában is Inkább jusson a felforgató szocziális kezébe a hatalom, inkább pusztuljanak a nehéz erőfeszítések árán elért eredmnyek, de azok a reakczionáriusok a csúfolt agráriusok, akik azzal fenyegeti a világot, hogy a plutokráczia által teremtett bomlás helyébe a rendnek, hazafi- Ságnak és a tiszta erkölcsöknek uralmát segítik, megsemmisítve a mammont imádó gazdasági politika édes gyermekét — a szoczializmust — azok ne kérkedhessenek a diadallal soha. De ha ez mégis bekövetkezik, ha az új irány megnyeri a nemzet többségének pártolását, a szabadelvű szavazatok árán is szaporított szociáldemokrata frakció nem fogja-e szükségszerűen kihívni a visszatolást a többség részéről azzal a politikával, amely a rombolást állítja fel ideálul ? Ezekben a jelenségekben azok előtt, akik mélyebbre pillantanak, világossá lesz a nemzeteket összefűző szolidaritás és az, hogy új fejlődés előtt állunk. Hiába kapaszkodnak bele sokan a haladás kerekébe és akarják megállítani, ez sikerülni nem fog. Hiába akarják reakcziónak bélyegezni azt, ami haladás, a magukat kormányozni biró nemzetek ki fogják érezni ebből a hazugság izét. Lesznek ugyan olyan nemzetek, a melyek a jő és f ■ossz közt igazi különbséget tenni nem bírnak s a melyek a haladást a maradás-* ?sal tévesztik össze. Ezek tovább is tévelyegni fognak a régi kátyúkban, míg végüll Budapest, június 30. A császárjubileumon való részvétel kérdése merül fel a törvényhozás ülésezését elhalasztó királyi leirat nyomán, amellyel állítólag Bánffy azt akarta elérni, hogy a képviselőház csak a miniszerelnöknek tetsző időben foglalkozhassék e napirendre kerülhető kérdéssel. Egy ballon d'essayt már felbocsátott a kormány azzal a röpirattal, mely a negyedszázados jubileumnak a magyar törvényhozás részéről történt megünnepléséből von következtetést arra, hogy Magyarország most épp úgy ünnepelhet. A sajtó igen hidegen fogadta a precedens felelevenítését és az ahhoz fűződő indítványt, ami igen természetes, mert a névtelenség homályába burkolózó indítványozók nem arrogálhatják maguknak, hogy komolyan foglalkoztassák a sajtót. Jellemző, hogy egyik kormánypárti lap kivételt képez, mert azzal brusírozta a legális indítványt, hogy konstatálta, hogy Ausztria törvényhozása sem a koronázási jubileumon, sem az ezredéves jubileumon nem vett részt s ezzelközelebb álló precedenst teremtett, mint aminő az 1873. évi. Ebből az tűnik ki , hogy báró Bánffy Dezsőnek a saját tábora sincs tisztában ma a kérdéssel s igy valószínű, hogy a tapintatos báró Bánffy Dezső ministerelnök mielőtt a kérdéshez, fogna, a saját pártjának a hangulatával igyekszik" megismerkedni. Ízsztrák ipartámogatás magyar államsegélyly él. A magyar kereskedelmi részvénytipanság egyike a legveszedelmesebb részvénytársulati alakulásoknak, melyek politikát és üzletet komplikálnak. Politikai igazgatói, kiket csakis az összeférhetlenségi törvény perfid kezelése tart meg refakciókkal, állandó állami szerződésekkel körülbástyázott stallumaikban, nem válogatnak az eszközökben, hogy szaporítsák az osztalékot. A részvénytársaság némi csekély kivitel mellett egyenesen az import szolgálatába állott , bonyolult üzletviszonya az immár átkebelezett állami vas- és gépgyárakkal, a kereskedelmi múzeummal való összeköttése régen rászolgált az elítélő bírálatra. De úgy látszik, ez a minden támadással szemben immunis rész-,vénytársaság egészen elvesztette a belátását arra nézve, hogy melyek a pénzkeresésnek a megengedett és a tiltott módjai, így legújabban kiderül, hogy a kereskedelmi múzeum keleti ügynökségei a magyar kereskedelmi részvénytársaság révén osztrák ipartermékekkel, sőt . És ki tudná megmondani, hogy mikor lenne vége a vidám históriáknak, hogy ha néhány cgnar" , kényes szemű legény nem igyekeznék elsuhanni ott a másik oldalon. A kaczagók részvéttel néznek utánuk: — Az is megbukott, amaz is. — Kettőből, hárómból, ötből. Úgy hallatszik ez a szomorú megjegyzés, mintha bánatosan szóló harangot kongatnának, amely eltemeti egy pár gyermeknek boldog nyaralását, elnémítja csengő nevetését s a bánat redőit festi nem egy jó szülőnek homlokára. * És a mint ma és holnap indulnak a vonatok, az ország minden része felé szállítják a diáknépséget hazafelé. Itt-ott kihallatszik egy-egy pajzán nóta is a vasúti kocsik belsejéből s beolvad az aratók danájába, akik ott az út mentén vágják a rendet az aranykalászok rengetegéből, melyet eddig még megkímélt az orkán. És odább-odább feltűnnek lassan az ismerős tájak, egy-egy falu, egy-egy tanyaház. A nyárfa, jegenye- és ákáczsorok a dűlőutak mentén, amelyek árnyékában furulyaszóval vigasztalja a juhász az eltikkadt nyájat. Hejh, otthon is ezalatt nagy sor van. Mindenki arról a fontos eseményről beszél most, ami ma fog bekövetkezni: — Megjön az „ifiur!“ A Marczi kocsis már fogja is be a két per csikót, hogy azzal robogjon ki a vasútállomásra. A kalapja mellé árvalányhajat tett, a suhogó ostort pedig fölbokrétázta, mert hát illik az ilyen fogadtatás a kisebbik gazdának. Egy aggódó cseléd, amint kirobog, még utána kiáltja: — Aztán fel ne döntsd ám Marczi a drága ifjú urat! — Jól van lelkem Vicza — szól vissza a legény — méltó hetykeséggel a kakasülőből. Megsuhan az ostor, repül a két csikó s alig egy félóra, már vissza is tértek. Az egész ház talpon van. A nemzetes úr megáll az üveges ambitus mélyében. Valami meghatottság vesz erőt rajta is, amit nem akarna sehogy elárulni. A nemzetes asszony, az már nem csinál titkot abból, ami most eltölti a szive világát. Meg sem áll jóformán a kocsi, mikor odarohan s a gyermek s az anya, a drága, édes anya átölelve egymást, bizony csak zokognak. Az apa sem nézi soká ezt a dolgot. A nagy, erős ember lehajol fiához s amig odavonja annak fehér arczát, simogatja lágyan leomló fürtjeit, mindössze ennyit mond: — De megnőttél lurkó ! A gyereknek egyre-másra könnyek gyűlnek a szemébe. Szégyenli, hogy látják s nagy hirtelen, aljiig félrefordul, meglátja a kuvaszt s nagy hirtelenséggel sírva és kaczagva kiáltja: — Ni, az öreg Bodri, szegény, hogy megőszült. Mint hogyha az volna a legfontosabb most ezen a világon, hogy a Bodri kutya csakugyan megőszült. Boldog diákpajtás, boldog vakácziót! Bessenyei, ruthén kérdés és parasztmozgalmak s az ingó töke szaporodó túlkapásai meg nem világítják előttük azt az igazságot, hogy ebben az irányban tovább haladni a nemzet világos kára nélkül, lehetetlen yers terményekkel űznek virágzó kereskedést a magyar termelés rovására. Ezekaz áruk Magyarországon mennek keresztül a Keletre s nemcsak konkurrensünknek csinálnak piaczot a mi hivatalos intézményeink, hanem a mi refakcióinkkal segélyeztetik meg az amúgy is olcsóbban termelő versenytárs. Igazán bámulatos, hogy mi minden nem történhetik Matlekovics Sándor országgyűlési képviselő igazgatósági elnöklete alatt. Úgy tudjuk, hogy a kereskedelmi múzeumot egészen hatalmába akarja ítzetni ez az osztrák iparpártoló konzorczium s a kormány komolyan tárgyal az átadás dolgában. Ha ez megtörténik, bizonyosan érdemekett szerez Matlekovics Sándor úr arra, hogyha csakugyan meglesz az önálló vámterület, ő neveztessék ki budapesti osztrák konzulnak, roszszá és oláhvá lett magyarok. A tiszvidéki ágostai evangélikus egyházmegye — min lapunknak Debreczenből táviratozzák—ma tartotta meg ott közgyűlését. Több kisebb jelentőségű ügynek elintézése után az ágostai evangélikus reformált egyházmegyék állapotáról, lesújtóan szomorú eredményt konstatálták, így ott a lelkészek nem képesek ellátni saját egyházukat lelkészi gondozással, mert a távolabbi savakban levő hívek eloláhosodva és eloroszosodva, végleg elvesztek a magyarságnak. A kormánynak an tudomása ezen megdöbbentő állapotokról, ő mindeddig egy tollvonást sem tett arra, hogyegy sereg magyar embert tovább is megtartson nyelvében is magyar polgárnak. Megsemmisülés . . . ? Budapest, junius 30. Környen végig csapott rajtunk a nemezis osora. Június utolsó napjaiban az egek ostromot itottak a föld ellen. És ez az ostrom bevette mi reményeink várát. Nyugatról jött a jégvihar. Keresztül száguldott az országon és megsemmisítette, amit útjában talált. A tudósítások, amelyeket csak a napi sajtó bemutatott, megdöbbentők. Hatásukat ez a szó: kár, a felpanasztás nagyképű kommentárjaival sem adja vissza. Kár az, ha egy czipő kilyukad, s kár, ha egy palotát elemésztenek a lángok. Az is kár, ha egy országnak hét feje van s egyik fő sem tud gondolkozni. Káros minden akadály, mely a hasznos érvényesülését lehetetlenné teszi, vagy annak hatását rontja. De mikor egy ország aratási kilátásai az Ínség kilátásaivá törpülnek össze, ez már nem kár többé, hanem megsemmisülés. S ez a különbségtétel nemcsak a szavakkal való játszadozás. A kárra ott van még a szenvedő alany fogékonysága, mely a kár megtérítésének vagy a kár kiheverésének flastromával vigasztalhatja magát. A megsemmisülésre nincsen gyógyító tapasz. A megsemmisülés befejezett küzdelmet jelent a létfentartás harczában, ahol a legyőzött félnek nincs ereje többé, hogy a torkának irányított kést elhárítsa. Tehetetlenül adja át magát a sors hatalmának, a mely a maga túlerejével belenyúlt a viadalba s végzett fölötte. Végzett a magyar gazdák fölött Isten haragja vagy az időjárás szeszélye. Mindegy. Tragédiákban meghal a hős s nem törődik többel, mint hogy elfogadható motívumai legyenek kimúlásának. De aki élni akar még, azt a következmények érdekelik. A jégvihar csak a terményeket ölte meg. Hibája volt, hogy akik létfentartási reményeiket ezekre alapították, azokat élni engedte. A kalász tönkrement, azt tudjuk. Ám mi lesz azokkal, akik a kalászból csépelni akartak ? Betegek voltak már eddig is. Annyira betegek, hogy tudomást vett róluk az egész közvélemény. Hogy a gazda is egy alkotó rész a nemzet konglomerátumában s a gazda boldogulása előfeltétele a nemzet boldogulásának, ezt, sok tanulságaival egyetemben, már kitapasztal.