Hazánk, 1900. december (7. évfolyam, 284-309. szám)
1900-12-01 / 284. szám
HAZÁNK. 284. szám. Erős magyarságán megtört a klasszikus merevség s a romantikus túlzás, amazt életszerűvé tette, emezt leszállította az életrevalóság szikére. Ami benne ma túlzásnak látszik, korában még egyszerűségszámba ment, legalábbis nem tűnt föl oly szertelenségnek. Drámái egynémelyike s kisebb epikai művei között egy-egy még ma is éreztetik a romantika hatását, de nem értetik meg magát a szertelenbe csapongó romantikát. Költői pályafutása e három nagy vonással jelzi utját a történetben s az irodalom fejlődésében. A maga korában tagadhatatlanul erősebb hatást tett költészetének nemzeti jelleme, mint művészi oldala, ma, mikor a korszak hangulata az idő távola által megszürődve zsong lelkünkben és ízlésünk műveltebb művészi jelleme áll előtérben. Az idő igy fordult meg fölötte s e igy diadalmaskodott az időn. S mégis! Ne áltassuk magunkat, a mi modern irodalmunk — szépirodalmunkat értve — Vörösmartyt már az irodalomtörténet penziójába tette. A zajos irodalmi fiatalság idegen áramlatok sodrába verődött és hazai nagy íróinkról hálátlanul megfeledkezett. Egyetlen mentsége, hogy fiatal s igy hibáznia szabad, egyetlen vigaszunk, hogy hálátlansága fiatalságával együtt hovatovább el fog fogyni. Az utolsó harminc év alatt Vörösmartyt és Pantheonunkba helyezett társait nem az irodalom, hanem a művelt s nemzeti érzésű magyarság emberei kultiválták. Az idealisták, a vidéki kúriák lakói, a tanárok és a tanuló-ifjúság emelkedettebb világában azonban ma is ébrek és uralkodnak klasszikusaink. De a napi irodalomból, amely vásárra termel, nagyjaink kiestek. Mintha nem is éltek s munkálkodtak volna! Hiba, hogy így történt, de szépíteni nem lehet. Gondolkozzunk egy kissé. Hány Hugo, Ibsen, Bourget stb. utánzót ismerünk a fiatal szépirodalomban, de ismerünk-e csak egyet is, akinek Kemény, Arany vagy Vörösmarty lett volna a tanító mestere? Nem nagyjaink utánzóit keressük, amint Petőfinek a szabadságharc után egész sereg szolgai utánzója volt, hanem nagyjaink hatását. Nemes, elvi hatást, az irodalmi kánont, ha szabad a dolog megértetésére ez átvitt kifejezést használni. Azt a nemes iskolát, melynek hatása, eredménye, értéke a tanítványok szivébe vésve, műveik alkotásának titkát magyarázza, nem azt az iskolát, amely modorossággá fajult külsőségekben szokott rendesen eltorzulni. Talán nem vagyunk rászorulva; talán eredeti tehetségeinknek nagy számával dicsekszünk? Vagy talán irodalmunknak közkincsévé lett mindaz a drága örökség, amelyet nagyjaink ránk hagytak! íróinkat és hiúságukat ne érintsük, beszéljünk irányokról! Megvan-e a magyar nyelv kultusza irodalmunkban — meg van-e hát az ideál kultusza? Henye kérdések! Minden újságolvasó könnyen megfelel rájuk. Sem a nemes írói hagyományok, sem a magyar nyelv kultusza nem részesülnek illő gondban. Az irodalomban ma a siker olcsósága olcsóvá tette a sikert és felszabadította az ügyeskedőket, a mesterkedőket. Az irodalom fején is az történt, ami közéletünkön. Az átalakuló kor felszínre vetette, mint áradó folyóvíz, a könnyű tárgyakat, melyeket különben partra vet vagy a mélybe sodor. Kelete lett a külszínnek s a rohamos szépirodalmi termelés sem a nemzet sem a nyelv géniuszára nem ügyelt. A türelmes magyar föld azonban megdobban. Közgazdasági, politikai téren eszmélni kezd s az irói világ előkészíti Vörösmarty föltámadását. Érzi mindenki, hogy lelki tartalom, etikai komolyság a közéletben, szellemiség az irodalomban, nélkülözhetetlen tényezői a valódi haladásnak. És ime visszasóhajtjuk a nagy politikusokat: gróf Széchenyit, Deákot, gróf Andrássyt, a régi jó táblabírákat, Palóczyt, Fáyt, Kölcseyt, a régi jó írókat, elsősorban Vörösmartyt. Ez a visszasóvárgás még csak most kezd erőre kapni a nemzetben. De már föltámadt, tehát él, mert megrestelte magát. Restell, hogy Vörösmartynak nincs szobra a fővárosban, melyet alapítani és magyarrá tenni segített. Restelli, hogy feledékeny volt és lelkiismeretének furdalásait gyorsan akarja megszüntetni. Ki kételkednék azon, hogy Vörösmarty szobra hamarosan állani fog Budapesten? Hiszen az egész nemzet felbuzdult! S mint egykor színházat, múzeumot teremtett ehez hasonló felbuzdulás, megteremti most Vörösmarty szobrát is. De itt megállani nem szabad. Az ünneplés zaja után következzék a komoly munka, fajunk és műveltségünk, nemzeti erőnk, nyelvünk és irodalmunk erősítésére, tökéletessé tételére. Ha máig érezzük, hogy Vörösmartynak, mert törhetetlen magyar, mert kitűnő művész és nyelvtermelő költő volt, szoborral és dicsősége föltámasztásával adósai vagyunk, éreznünk kell azt is, hogy az irodalomban a nemzeti érzés és a nemzeti nyelv, a komoly tehetség s a művészi képesség legyen az irányadó. Ily értelemben lássa a születendő század Vörösmarty föltámadását! Van-e valaki, aki hiszi, hogy a nagy szellemek a porlandó testtel együtt enyésznek? Hálánk lebegjen Vörösmarty felett s köszöntjük őt dicsőségének uj százada hajnalán. 2 z ellenség golyói, rövid füttyenéssel sivtnak át a levegőn, a nehezebb golyók, mintha énekelnének, úgy búgnak. Csattog, bug, sivít a golyózápor. Alig érünk a kórházba, megérkezik az első sebesült. Lihegve szalad fel a lépcsőn, a vér csak úgy ömlik a szájából, orrából. Utána vánszorog egy másik, alig tartja magát, két társa majdnem úgy cipeli a sebesültet. A gyilkos golyó tüdejét érte. Halott halaványan áll meg, arcából lefut minden vér. Most megkezdődik a mi munkánk. Egymásután jönnek a sebesült búrok, a legtöbbet úgy hozzák, vagy a Maat kiséri. (Minden egyes búr, mielőtt a háborúba indul, választ egy Maat-et, akivel azután kölcsönös szövetségre lép s az esetben, ha egyik megsebesül, a másik vezeti el a harctérről, az nyújtja neki az első segélyt. Nem ritkán atya és fiú kötnek egymással ilyen szövetséget. Körülbelül egy óráig tart a küzdelem. Néha egy-egy golyó belecsap a kórház tetejébe s leszakit róla egy darabot. Leszáll az esthomály. Most új kötelesség ki bennünket: összeszedni az ellenség sebesültjeit, mert az angolokat visszaverték s sietve hagyták el a csatatért. Annyi idejük sem volt, hogy öszszeszedték volna sebesültjeiket. Felülünk a betegszállító kocsikra s kirobogunk a városból. Közvetlenül a város mellett, egy kőrakás mellett találjuk az első halottat. Egy nagyszakállas öreg bár, akinek beleit túrta át az angol golyó. Megaludt vértócsában piheni álmát. Az est oly hirtelen ereszkedik alá, hogy meg kell gyújtani vetítő lámpáinkat. A távolból vontatott segélykiáltást hallunk. Mi volt az! Odébb egy ló hullája mellett fekszik a lovasa. Reggel még büszkén léptetett lovával az angol lovasság között s most ott fekszik a halál mezején. Fakó homlokán kis, apró vörös pont látszik, ezen át röppent ki az élet utolsó szikrája. A fájdalmas nyöszörgés megújul. A sötétségben alig akadunk rá. Egy fatal katona fekszik félig aléltan, tompa hörgés száll fel a melléből. Ráfektetjük a hordágyra, azután elviszik a kórházba. Most balra fordulunk. Lassan megered az eső, csendes, nyugodt szitálását csakhamar süni zápor váltja fel. A lovak minduntalan elcsúsznak a síkos talajon, úgy, hogy kénytelenek vagyunk kocsinkat visszahagyni, csupán a hordágyakat viszszük magunkkal. Óvatosan vonultunk a halál mezején, nehogy a sebesültek közül egyet is elve*szítsünk szemünk elöl.Egy fiatal angol katona igyekezik lábra ásani sebe nem volt veszélyes s amikor végre segítségünkkel fel tud állani, megragadja kezemet s vezet magával. Egy tiszt uniformisa tűnik fel a fűben. Arcába világítunk. Henry ezredes fekszik előttünk, aki még reggel oly szeretetreméltó kedvességgel beszélt velünk. Felemeljük. Életben van! Két golyó érte, az egyik a fejét, másik a vállát találta. Óvatosan helyezzük el a hordágyon, azután megyünk tovább — keresni. Majdnem keresztülbukunk egy hullán, görcsösen összeszorított ujjai egészen megmerevedtek. Egyik sebesültet a másik után szedjük össze. Az eső tovább szakad s hideg, csípős szél csap át a mezőn. Körülbelül be is fejeztük munkánkat, de egyikünknek sincs nyugta, talán valamelyik sebesült elkerülte figyelmünket s ha kinn hagyjuk a hideg éjben, az elhagyatottság, az ápolás hiánya megöli a szerencsétlent. Halk nyöszörgés üti meg fülünket, utána segélykiáltás hallik. Gyorsan megindulunk, hogy mielőbb segítségére legyünk a sebesültnek. Hívó kiáltására újra válaszolunk, de kiáltásunk visszhang nélkül vész el a hideg, esőverte élbe. Fázva, dideregve botorkálunk tovább, de sehol sem találjuk. Talán utolsó segélykiáltása volt egy halálra sebesültnek, akiben a vetítőlámpa fénye, az életösztön utolsó erőfeszítését hozta életre. Amint odébb megyünk a folyó mentén egy közkatona testébe botlunk, még van valami melegség benne; talán épp az imént lehelte ki életét! Egy, — az éj homályában megnövekedettnek látszó — ló hullája megött két katona tartja egymást átölelve. Arcukat borzasztóan eltorzította a hideg. Amikor észrevettek bennünket, mintha új élet ülne ki fáradt arcukra. Mindkettőjüket felteszszük a kocsira s a szomorú menet megindul a város felé. Reggel felé jár az idő, de nem tudok lenyugodni. Mily borzasztó a csatatér, a halál birodalmának mezeje! És miért mindez! Az emberi nyomor megrázó képei! Mily borzasztó ezeket a fakó halotti arcokat végignézni, az örökre elnémult ajkakat szemlélni, amely még néhány órával előbb gondatlan békességben beszélt ... És látni kell ezeket a szegény teremtéseket, amint vértócsában fekve, kínoktól gyötörve, mindenkitől elhagyatva feküsznek a szomorú csatatéren s amint az orvos láttára szemükben felcsillanik az élet utolsó reménye, a jövendő boldogság s az élnivágyás hatalmas érzete . . . Mennyi nyomorúság, mennyi szivtépő kép és ki tudja miért! . . . Szombat, 1900. december 1 Budapest, nov. 30. A képviselőház legközelebbi ülése hétfőn, december 3-ikán délelőtt tíz órakor kezdődik, mikor is folytatni fogják a költségvetés általános tárgyalását. A legközelebbi szólásra fel vannak jegyezve az ellenzék részéről gróf Benyovszky Sándor, Barta Ödön, Ugrón Gábor és Púder Rezső. A koronaőrválasztás. A képviselőház mai ülésének végén Széll Kálmán miniszterelnök általános figyelem közt előterjesztést tett a Szlávy József halálával megüresedett koronaőri méltóság betöltése tárgyában. A miniszterelnök előadta, hogy ősi szokás szerint a király hármas