Hazánk, 1902. november (9. évfolyam, 258-283. szám)

1902-11-01 / 258. szám

IX. évfolyam. 258. szám. Szomjval« Budapest, 1902. november 1. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL Budapest, VIII., Szentkirályi­ utca 28. Kéziratokat nem adunk vissza.­­ Telefonszám 56—23. FELELŐS SZERKESZTŐ BAJDAY BARNA Előfizetési ára: Egész évre 28 tor.I Negyedévre 7.—kors. — ■ . Félévre_14 «­­ Egy hóra__2.40 . Egyes szám 8, Vidéken 10, Pályaudvarokon 12 fillér. Védjük a szövetkezeteket. Irta: Bernát István. Budapest, október 31. Az az indítvány, melyet Széchenyi Imre gróf legutóbb a Gazdaszövetség gyűlésén tett s amelynek értelmében a szövetségnek kötelessége a különböző téren és irányban dolgozó szövetkezetek közt a mainál erő­sebb kapcsolatot teremteni, erősen kiér­demli figyelmünket. Hozzávető számítás szerint ma már legalább 500—600 ezerre rúg azoknak száma, akik magyar földön a szövetke­zetek révén keresik boldogulásukat. És ez a szám napró­l-napra emelkedik. Ennek­ a szükség, a kor szelleme és az a meggyő­ződés, hogy ez után sikerülni fog meg­reformálni a magyar közgazdasági életet, sőt oly erőt önteni belé, mely képesíteni fogja a nemzetet arra, hogy politikailag is kielégítőbb módon oldja meg feladatát, mint eddig tette. A dolgokkal ismerős, objektíve ítélő férfiak előtt nem titok, hogy azok a szi­­réni hangok, melyek elhitették a nemzet­tel, hogy politikailag milyen érett, milyen kiváló, sok kárt okoztak. Bizonyos tekin­tetben bevágták a haladás útját, mert fölöslegesnek tüntették fel a tömegek poli­tikai nevelését, amelyre pedig ugyan nagy és sürgős szükségünk lett volna. Ezt a hézagot akarjuk legalább részben betöl­teni, amikor a szövetkezés segítségével szervezkedni és együtt munkálni tanítjuk meg a nemzetet. A kicsiny emberek meg is sértettek ben­nünket. Bízó reménynyel sorakoznak zászlónk alá és ily módon megteremtik azt az eredményt, amely első­sorban áll azok között, amelyekre mint a modern fejlődés legbecsesebb világára hivatkoz­hatunk. Sürgő és alig remélt tevékeny­séget látunk nemcsak a mezőgazda­­sági, hanem az iparos szövetkezetek körül is és talán nem messze van az idő, ami­kor ezek segítségével gátat vethetünk Bécs versenyének és az importált silány áruk helyett becsületesen készült hazai gyártmányokat adhatunk fogyasztóink ke­zébe. Látva ezeket az eredményeket és azt a harcot, melyet némelyek a reájuk nézve kényelmetlen szövetkezetek ellen indítani készek, a biblia szavait vagyunk kénytelenek idézni és kérni az Urat, bocsássa meg bűneiket, mert aligha tud­ják, hogy milyen vállalkozásra indulnak a nemzet szociális és gazdasági rendje, tehát emelkedése ellen. A fejlődésnek mai stádiumában, a táma­dások visszautasítása s a fejlődés gyorsí­tása végett egyaránt szükséges, hogy a gróf Széchenyi Imre által tett indítvány elfogadtassák és megvalósuljon. Kap­csot, egyetértést kell teremteni a szö­vetkezetek különböző fajtái közt, és ez után nem csupán befelé biztosí­tani a kifogástalan fejlődést, hanem ki­felé is megszerezni ez ügy harcosainak azt a tekintélyt és erőt, amelyre méltán számot tarthatnak. A szövetkezetek büszke jelszavát, az egy mindnyájáért, mind­nyája egyért, élő és produktív valósággá kell tenni a magyar szövetkezeti életnek legfelsőbb régióiban is. Az, ki ettől vissza­retten, vagy nem akarását mindenféle ha­lasztó javaslatokba burkolja, nem igazi szövetkező és nem igaz barátja a népnek. A forma, melyben a tervezett egyesülés megvalósulhat, különböző javaslatoknak ad tért. Mi magunk részéről legjobbnak és legméltóbbnak tartanók egy olyanféle centrum létesítését, amely még egyrészt őrködnék a különböző mezőkön működő szövetkezetek érdekein, másrészt azok autonómiáját befelé tökéletesen érintetle­nül hagyná és nem engedné meg azt, hogy a különböző szövetkezetek egy­más terére csapjanak át. A kapocsnak azon­ban, mely őket összekötné, elég erősnek kell lenni arra, hogy az összetartozás érzete kifejlődjék s a szövetkezetek büszke devise megvalósuljon. Raiffeisennek, a falusi szövetkezetek atyjának, a németek nem régen állítottak szobrot a Rajna mellett Neuwiedben. A szobor talpának egyik reliefje a nyomor által lesújtott parasztot, a másik pedig azt a változást tünteti föl, melyet jólétének A HAZÁNK TÁRCÁJA A kerepesi temetőben. (Elégia prózában.) — A Hazánk eredeti tárcája. — Az enyészet birodalma minden nagy városban fényes. Az ember az ő hiúságát a halálban sem tagadhatja meg. Mint a régi rómiak, kik haldok­lásukban is csak arra néztek, hogy szépen hal­janak meg s midőn végső vonaglásuk elkövet­kezik, a tóga redői ne zavarodjanak össze — úgy gondoskodik a modern ember arról, hogy szép temetése és esetleg szép sírja legyen. Ur akar lenni még a halálban is, mintha ott nem mindenki egyenlő lenne. Nem bizony, az úr még a temetőben is ur, nagyobb helyet követel, dom­­borúbb sírt és égig nyúló síremléket. «Fődolog az, fiaim» mondá Villemessant, a «Figaro» ala­pítója és analfabéta szerkesztője, «hogy szép temetésünk legyen.» S neki volt is olyan teme­tése, amilyen fejedelemnek se lehet, mert na­gyobb hatalom volt halála előtt, mint bármely külföldi koronás tő.» A fényes temetés mániája köznyavalyája a modern emberiségnek. Mikor Budapesten egy hivatalszolgánkat temették elrémültem a sok koszorú és egyéb disz láttára, melylyel Kovács «ur» (gyászjelentése szerint) a sírba ment. Vete­rán is lévén (habár sohase katonáskodott életé­ben), három-négy társegylet vonult ki zászlókkal és zenével, két józsefvárosi asztaltársaság jelent meg annak bizonyítására, hogy Kovács «szolga ur» egyúttal kortárs és korivó is volt, mely utóbbi tevékenységének köszönhető elég korai halálát is. Hasonló fényűzést láttam egyszer Dalmácia egyik városában, hol egy horvát diákot temettek el oly fénynyel, mintha a metropolitát vagy a hadtestparancsnokot kísérték volna sírjába. Tábornokok és ezredesek mentek ott mint gyász­vendégek, a város előkelőségének fele, hogy tüntessen a másik fél, az olaszok ellen. A halál még politikai tüntetésre is jó, amint azt a fran­ciák többször bebizonyíták, több forradalom kez­dődött a temetési tüntetésekkel ott, ahol ma már a temetés jelentéktelen ténynek vétetik. Franciaországban keveset törődnek ma a leg­híresebb emberekkel is, ha azok meghaltak. Egy külvárosi templomba kiviszik őket, tíz-tizenöt ember megjelenik, a többit közönséges kofák, utcagyerekek és ácsorgók képezik. Egy nagy ma­gyar tudós (ki azóta szintén a csendes emberek közé tartozik) éppen akkor időzött Párisban, mi­dőn egyik világhírű francia akadémikus temetése volt s kötelességének vélte, hogy átmenjen oda. Mily nagy vala bámulata, midőn két reporteren és a teljesen jelentéktelen bámészkodókon kivül senkit se talált a temetésen s a barbár magyar volt az egyetlen «jelen volt» hiresség. Már e részben mi magyarok másképp gon­dolkozunk. Nálunk egész külön fajtáját képezi a kapatos embereknek a «jelen volt», a funerátor, kiről semmi más nevezetességet élete folyamán nem lehet feljegyezni, mint azt, hogy minden temetésen jelen volt. Sehol olyan nagy temeté­sek nincsenek jelenleg, mint nálunk, amiből nem az következik, hogy nagyjainkat meg tudjuk be­csülni, mint inkább az, hogy tömérdek ember­~ ...— -............'aus1-----f_-----­­ nek nincs más dolga, mint jelen lenni minde­nütt, ahol az időt el lehet lopni tisztes ürügy alatt. S ha így végignézek nemzeti Pantheonunkon, a kerepesi temetőn, elgondolom, hogy minden egyes díszsír megásásán hány ezer ember volt jelen, nem azért, hogy kegyelettel üldözzék az elhunytnak, mert hiszen sehol annyi nevetgélő ember nincs, mint egy-egy temetésen, hanem puszta kíváncsiságból. Midőn a sírok sorain vé­gighaladok, akkor veszem észre, hogy sok olyan ember került ide, kiket még mindig az élők so­rában hittem. Csak egy hétig ne olvassunk la­pot s kiesik a nyilvántartás fonala kezünkből. Egy ilyen gyászos séta újra visszaállítja emlé­kezetünket, sírjukban üdvözölhetjük régi isme­­rőseinket, süket még életben láttunk utoljára. Nem szoktam temetésre járni, de szeretem meglátogatni a kerepesi temetőt. Olyan ez nekem, mint egy nagy könyvtár, melyben csak a könyv­­eimeket olvassuk el s koronként fel-felnyitunk egy-egy könyvet is, hogy belenézzünk. Midőn egy sírkövet megpillantok egy egész élet vázlata áll előttem. Eleget éltem eddig már, hogy szürkülő fejemben e sok ember arca, élete, munkássága mind helyet találjon. Kit nem ismertem közü­­lök ? A régi nemzedéket híréből, tetteiből, az újabbnak itt nyugvó tagjait személyes érint­kezésből. Mily más érzelmekkel nézi az idegen, kinek senkije sincs e temetőben, az itteni sírokat, mint az, ki kedveseit pár évtizedeken keresztül végre is ide hordja. Nekünk, kik e földbe leg­drágább­­ainkat helyeztük, nem temető ez, de olyan, mint az ősi birtok, mely már idegen ké­zen van, de azért kegyeletünk szálai mégis. Előfizetőinknek a mezőgazdaság körébe vágó apró hirdetéseit díjtalanul közöljük.

Next