Hazánk, 1902. december (9. évfolyam, 284-308. szám)

1902-12-02 / 284. szám

HAZÁNK. 284. szám. A kihallgatás után Széll Kálmán miniszterelnök ma este 9 órakor visszaérkezett Budapestre. A miniszterelnökkel együtt tért vissza a magyar­­ fővárosba Fejérváry Géza báró honvédelmi mi­­­­niszter is, ak­i bécsi tartózkodása során referált a felségnek a véderőjavaslatok plenáris megvita­­tását előkészítő tárgyalásokról. Széll Kálmán miniszterelnök ma korán reggel eljött a képviselőházba, ahol a folyosón hossza­sabban beszélt Kubik Béla képviselővel. Kubik volt tudvalevőleg az, aki a képviselőház pénteki zivataros ülésén kijelentette a szélsőbal harcias részének helyeslése mellett: " Báró Fejérváry ide addig be nem jön, míg elégtételt nem szolgáltat a Ház megsértett szu­­verenitásának. Kubik Béla ma is harcias hangulatban volt, de Széll Kálmán miniszterelnöknek sikerült őt és ezzel a szélbal viharrendezésre alkalmas ré­szét lecsendesíteni a többek közt ezzel a kije­lentésével . — Ebben a kérdésben a költségvetés során­­— amikor a kormány iránti bizalomról lesz szó — olyan nyilatkozatot fogok tenni, amely a füg­getlenségi pártot is teljesen ki fogja elé­gíteni. Mikor báró Fejérváry Géza honvédelmi mi­niszter bejött a Házba, már a folyosón körül­vették képviselők és újságírók s kérdésekkel ostromolták, hogy mi történt Bécsben. — Jelentést tettem a felséges urnak a katonai javaslatok dolgában az ellenzéknek adható né­mely koncesszióról — adta meg a választ báró Fejérváry — és semmi egyéb. Egy újabb hozzáintézett kérdésre azonban már ilyenformán válaszolt nevetve: — Mi történt Bécsben? Hát megbuktam, be­adtam a lemondásomat. De komolyan szólva, jelentést tettem ő felségének azokról az enged­ményekről, melyeket a katonai javaslatok dolgában megadni lehet, amelyek jogossága elől én sem zárkózom el s amelyekhez a felség is megadta beleegyezését. Volt némi szó az elő­ebben az életben. Ó, mily könyörületes volt ez az irigy fátyol! — Ismételve kopogtattam az ajtaján — szólt csendes, lemondó hangon a hölgy — akartam, hogy ideje legyen, ha meg akarja fontolni: várjon bebocsásson-e vagy nem ? Ön ismételve behí­vott, ime, itt vagyok. Elhallgatott, de tekintetét nem vette le Gézá­ról. Egyre nézte fátyolán keresztül. Fagyos, éles fájdalom nyilatt át a férfi lelkén, mint mikor a deszkaszálon menekülő hajótört két éles jég­szikla közé szorul. Egyetlenegy szót sem birt mondani. A hölgy pedig újból lassan beszélni kezdett: — Eljöttem önhöz, hogy udvariasságán, mely nagyon elfáradhatott, némileg könnyítsék. Külön­ben eljöttem volna akkor is, ha egy pillanatig sem hagy kétségben előzékenysége felől és első levelemre rögtön válaszol ... Ne szakítson félbe! . .. Tudom, azt akarja mondani, hogy in­kább nem felelt, semhogy kellemetlent ír­jon ... Én pedig azért jöttem messze attól egyedül, hogy éppen erről a kellemetlen dolog­ról beszéljek önnel . . . Nem is kell hozzászól­nia, csak hallgasson meg. Meg akarom mutatni önnek, hogy a szeme közé tudok nézni akkor is, most is, amikor jobbnak látta, hogy többé szóba se álljon velem. Meg akarom mutatni önnek, hogy érdemes voltam mindazokra az érzelmekre, melyeket valamikor rám pazarolt. Ide utaztam, hogy ezt saját magam mondjam meg önnek. Meg is írtam már az első, a második, a harma­dik levelemben és megvallottam volna önnek élőszóval, ha a saját akaratom szerepet játsz­hatna az én nyomorult életemben . . . A vendég lehajtotta fejét. De nem sírt. Csak zokogásszerű fuldoklás hallatszott. Aztán foly­tatta:­zékenység kifejezésem miatt kifejlődött konflik­tusról is. Egyebet nem igen mondott a honvédelmi mi­niszter, de a képviselőház folyosóján beszélték, hogy komoly szó volt a király előtt a kétéves katonai szolgálat behozataláról is. A felség hozzájárult a katonai javaslatok módosítá­sához, valamint a kétéves katonai szolgá­latra vonatkozó, a magyar képviselőházban való elvi kijelentéshez is. A miniszterelnöknek Kubik Bélával folytatott beszélgetése után báró Fejérváryt egész csend­ben fogadták, mikor a Ház üléstermében meg­jelent. Érdekes csoportosulások történtek ekkor a Házban. Báró Fejérváry először Széll minisz­terelnökkel, majd Lukács pénzügyminiszterrel, majd pedig Münnich Auréllal beszélt, Justh Gyula, majd pedig Kossuth Ferenc gróf Ap­­ponyi Albertet keresték fel az elnöki emelvé­nyen. Széll Kálmán az ellenzéki vezérférfiakkal s hosszasabban Komjáthy Bélával tárgyalt. Tudósítónknak alkalma volt egy igen előkelő szabadelvűpárti vezérpolitikussal beszélgetni a Fejérváry-esetről, aki arra a kérdésre, hogy mi lesz ennek a dolognak folytatása, azt felelte: — Semmi. Munkatársunk erre referált a honvédelmi mi­niszter nyilatkozatairól, mire az politikus azt­­ felelte : — Szavaimat így kell módosítani. Egyelőre­­ semmi. Ez ma a helyzet a még állítólagosnak is meg­szűnt válság dolgában. Tudósításunkat azonban­­ azzal az óhajtással fejezzük be, hogy foglalja el az a nyugalom és higgadtság helyét a magyar képviselőházban, melylyel a bennünket Berlin­ből fenyegető nagy gazdasági veszedelem ellen sikeresen védekezhetünk.___________ 3 Budapest, december 1.. Tanítók kérelme az országgyűléshez. A magyar­országi állami tanítók közelebb Budapesten tartott egyetemes gyűlése elhatározta, hogy kérvénynyel for­dul a képviselőházhoz a tanítók fizetésének rendezése ügyében. A kérvényben azt kérik, hogy fizetésük ne kezdődjék, mint a nyilvánosságra került fizetés­rendezési terv jelzi, 1000 korona minimummal, ami méltánytalanul kevés, sokkal kevesebb, mint az állam többi munkásainak fizetése. Kérik továbbá, hogy fizetésjavítás kézzelfogható s ne csak képze­letbeli legyen, mint ahogy a tervezetből kitetszik. Sérelmes, hogy csak az állami iskolánál eltöltött éveket számítják be a fokozatokba való beosztásnál Egyés­ részletesen felsorolt sérelmen kívül végül a következőképp foglalják össze kívánságaikat: 1. Az állami tanító és óvó fizetése oly összegben állapít­tassák meg, mint a­mennyi az érettségi vizsgát tett tisztviselők számára megállapíttatik. 2. Minden szer­zett jog, mely vagy az államosítási szerződésekben, avagy más módon az iskolák államosításánál a taní­tók számára a tervezett javadalmazásnál előnyöseb­ben állapíttatott meg, ezután is tiszteletben tartas­sák s a más jellegű iskoláknál eltöltött szolgálati idő a fizetési osztályokba való sorozásnál feltétl­enül teljes egészében beszámiltassék. 3. Azon is­kolák tanítóinak és óvóinak, melyek részére az állami ter­vezet is működési pótlékot állapít meg, ez a­ pótlék fi- és nőtanítókra nézve egyenlően megállapíttatván, a nyugdíjba is beszámíttassák s lakásbérek az első­­osztályú katonai lakásbér legyen. A legőszintébben óhajtjuk, hogy a tanítók kérel­mét a képviselőház ne csak úgynevezett meleg érdek­lődéssel kísérje s a közoktatásügyi miniszter figyel­mébe ajánlja, hanem teljesítse is. Szükség van erre annál inkább, mert csak egy lelkes és elégedett tanítói kar felelhet meg annak a nagy kulturális missziónak, melyre feltétlenül szüksége van a magyar államnak, ha nem akar továbbra is megmaradni abban a visszás és egyben elszomorító helyzetben, hogy míg az ország intelligens eleme, együtt haladva a műveit külföld intelligenciájával úgy a tudomány, mint a mű­veltség terén óriás lépésekkel megy előre, addig a nép erősen hátramarad a kulturális téren. Ezt az elmaradást csak úgy lehet pótolni, ha a tanítói kar egész erejével, lelke egész hevével, szívének minden dobbanásával a népnevelésnek szenteli magát. Ámde ilyen nagy, nemes és a nemzetre nézve kiválóan fontos, úgyszólván életkérdést képező munkát nem kívánhatunk olyan emberektől akiknek a minden­napi élet sanyarúságaival kell küzdeniük s napról-A képviselőház holnap, kedden délelőtt 10 órakor ülést tart, melynek tárgya az indemnitási törvényjavaslat tárgyalása. Szólásra fel vannak jegyezve: Pap Zoltán, Papp Elek, Gaál Sándor és Eötvös Károly. — Rájött, hogy atyám szigorú gazdája Rosen­berg ur jó szemmel tekint rám. Szegény gazda­tiszt lánya vagyok és Rosenberg ur hatalmas, befolyásos ember . . . Atyám kenyerét veszt­hetné, ha csak egyszer utasítanám rendre a nagy­ságos ur kedveskedéseit . . . S a gazdánk boszú­­álló ember! Már az is bántotta, hogy ön vendé­günk Gényen. Rokonunknak mondtam. De ő fél­­tékenykedni kezdett és követelte, hogy ön mi­hamarább utazzék el. Géza csak most bírta felfogni, milyen rettene­tes a helyzet. Megragadta Hedvig kezét és heve­sen kérdezte: •— De mi jogon? Csak nem a szeretője? E szóra összerezzent a hölgy és fájdalmasan tekintett a vallatójára . . . — Ezzel gyanúsít? úgy hát tudjon meg min­dent ! Atyám Rosenberg úr kezében van . . . Tönkreteheti minden órában . . . Amikor az a dolog történt — oh, ne akarja, hogy kimond­jam — akkor én voltam az, aki elmentem hozzá, rimánkodva neki, ne tegye szerencsétlenné atyá­mat, ha édesanyám úgy is már a sírba dőlt szégyenében ... Én kértem ott a kastélyban térden állva, bocsásson meg atyámnak, többé nem fog ismétlődni . . . Hagyja meg a hiva­talában, én fogok őrködni fölötte és jót­állók mindenről ezután ... És Rosenberg ur lassan megengesztelődött. . . Kis jótállónak nevezett . . . Megcirógatta a hajamat. . . Föl­emelt és át akart karolni ... Én kisiklottam és el akartam futni . . . De aztán meghallottam Rosenberg ur kaján nevetését és visszafordul­tam .. . Nyájasnak kellett lennem, hisz atyám életével játszom! . . S azóta játszom tovább, de már a magam életével, a magam jó hírnevével. Szegény vagyok ... Ön is az ... Én atyámat cserben nem hagyhatom, még boldogságom árán sem . . . Több mondani­valóm nincs . . . Csak arra kérem még, vegye le saját kezével ezt a gyűrűt ujjamról s én leveszem amazt az öné­ről .. . Ez legyen az utolsó érintkezésünk, ez az utolsó kézszoritás! . . . És e jelenet végbement, amint Hedvig ren­dezte, amint akarta. Géza lelkéből feltörtek a szavak, ott vergőd­tek a nyelvén és megfagyva érkeztek ajkaira. — Ezzel vége mindennek. Már távozom. Fe­lejtse el egykori nevető, siró, makrancos jegye­sét és felejtse el mai unalmas fátyolos látogató­ját is. Isten önnel! III. Géza azt hitte, meg kell fuladnia. Nem bírta kimondani az istenhozzádot. De azért az ajtóig kisérte a vendégét, ki inga­dozó léptekkel elhagyta őt. Keze már a kilincsen volt. Meg akarta nyomni és­­ beléfogóz­­kodott. S a fátyolos hölgy végig terült a padlón. Most valaki betaszította az ajtót. Lelkendezve, fuldokolva egy öreg úr rohant be. — Lányom ! Hedvig! Csakhogy megtaláltalak ! Hol a viz ? Egy pohár vizet! Itt van! Lányom!... Már magához tér . . . Lászlóffy Géza a szomszéd hálószobában várt, míg a vendégei eltávoznak . . . Kevés vártatva hallotta az apa szavait: — Hát azt akarod, hogy börtönbe juttasson Rosenberg­er? Sikkasztónak tudjon az egész vi­lág? Könyörülj, lányom! — Menjünk vissza, atyám. Haza, haza! Csak téged ne érjen bajt Siessünk! Erős leszek! Kedd, 1902. december 2.

Next