Hazánk, 1904. február (11. évfolyam, 28-51. szám)

1904-02-01 / 28. szám

XL évfolyam 28 szám. Kedd. Budapest, 1904. február 3. ZÁNK SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL Budapest, VIII., Szentkirályi utca 28. Kéziratokat nem adünk vissza. * Telefonjaim 66-23. FELELŐS SZERKESZTŐ BUDAY BARNA. Előfizetési ára: Egész évre 28 kor. Izegrvedévre 7.—kor.i Félévre _ 14 _ | Egy hét» _ 2.40 « Egyes szám 8, Vidéken 10, Pályaudvarokon 12 fillér. A Délvidék veszedelme. (Kiküldött tudósítónktól. Budapest, február 1. Egy esztendő óta három déli megyében, Arad, Torontál és Temes megyékben — de szórványosan másutt is — nyugtalan a nép. Elégedetlen mindennel. Egy más társadalmi rend után a hit, amely rokonvonásokat mutat a kommunizmussal s amely éppen ezért utopisztikusan elérhetlen. Kormányformával, közigazgatással él, véradó-pénzadó sem kell, nagybirtokra sincs szükség, mert a föld közös, édes mindnyájunké. Ez a hit él egyes vidékek népének lelkében, mely hitet a fővárosból jött szocialista agitátorok hintették el, támaszkodva a föld egyszerű fia lelke naivságára, különösen pedig a törvényenkívüli állapotra, ami valósággal lehetővé tette működésüket, erős, szinte megdönthetően tápotadva ennek. — ugye, most nem fizettek adót és sorozás sincs? — kérdezték a bujtogatók. Ez a mi érdemünk, ezt mi tettük értetek. Mi szocialisták! És aki hitetlen Tamás volt eddig, hivő lett egyszerre. Dehogy is ne. Mert’ mégis csak derék embereknek kell lenni a szocialistáknak, hogy ily nagy és nem is álmodott dolgot, mint az adózás és újoncozás eltörlése, ők keresztülvihettek, éreztük, az ő javukra, így már bizonyos, hogy a nagybirtokok szétosztásának is mielőbb be kell következnie. A nép valósággal belekábult, belekáprádzott e fényes jövendő, ez «uj világ» eljövetelének gondolatába. Kivetkőzött józan, higgadt gondolkozásából, mondhatni emberiességéből s mint az események mutatják, egy szikra kell csupán s egész falvak lakossága támad föl, nem titokban immár, de nyíltan adva kifejezést mindent felforgató érzelmeinek. Megkettőzött csendőrség, sok helyen kirendelt katonaság ügyel a rendre, hogy ellensúlyozza, hogy zabolát vessen a már kitört, vagy kitörni készülő indulatnak. Valóságos hadiállapot ez, amelyet azonban megkövetel az állami tekintély, a közbéke és egyesek személybiztonsága. A Délvidék népének mozgolódását, elégedetlenségét, veszedelmes megnyilvánulásai folytán már eleve is rendkívüli fontos dolognak tartottuk, mely provokálja a vele való foglalkozást s még inkább annak tartjuk most, amidőn módunkban van legközvetlenebbül, a helyszínen szerzett megfigyeléseinkről, tapasztalatainkról e téren beszámolni. Vizsgálódásaink színhelye Arad megye általánosságban, különösen pedig a Békéssel határos északi része, amely eddig a legtipikusabb jelenségeket mutatta. Talpas, ahol alig három hete volt zendülés; Seprős, ahol a múlt esztendőben hét lázadó lett a csendőrgolyók áldozata; Csermő, Somoskesz, Barakony, Vadász és Apáti, amely községek mindegyikének lakossága nem is annyira szocialisztikus, mint inkább anarchista elveket vall. Vizsgálódásunk eredményeképpen megállapítottuk: 1. hogy a szocializmus magvát budapesti szocialisták, Mezey emberei plántálták el, üzleti alapon. Elmondhatni, hogy ők nagy kereskedelmet folytattak a szocialista elvek cégére alatt, mert amilyen jogcímet csak lehetett találni — ez pedig volt bőven — megzsarolták a népet. 2. hogy Arad megyében majdnem kizárólag az oláhlakta vidékeken terjedt el e baj, melynek oka részint a birtokviszonyokban, részint a faji jellegben keresendő. Túlnyomó a földnélküli család s a törpebirtok közöttük; az alacsony intelligenciájú oláh nép pedig, már természeténél fogva is könnyen fanatizálható. Hozzájárul ehhez még az adózás rendkívül súlyos terhe, a népoktatás elhanyagoltsága, a közutak kriminális rossz volta, járhatlansága, a burkolt uzsora stb., amelyek már mágukban véve is elegendők bizonyos fokú elégedetlenség megemelésére; 3. hogy fenyegető veszedelemmel állunk szemben, amelynek szanálásáról minél gyorsabban gondoskodni kell. Hogy teljes és tiszta képünk legyen az aradmegyei szociálisan árkiéról, sokoldalúlag kell megvilágítanunk. Egész részré (A Hazánk eredeti tárcája.) Irta: Abonyi Árpád. Búcsúztató: A HAZÁNK TÁRCÁJA Egy igen boldog ember, uraim, Domonkos atya, a ferencrendi atyák sok százados kolostorának másodemeleti, keskeny, hűvös cellájában, hová a kolostor könyvtára alig van tíz, csillagvizsgáló tornya alig tizenöt lépésnyire. Tiz lépés és tizenöt lépés: ime, ennyi az út, mely az Úr trónjának zsámolyához megtérő halott életének csömört kapunk tőle. Elborítja szívünket a sajnálkozás és megtelünk hatalmas megvetéssel... Óh, a jó öreg, szegény . . ha sokáig kell vala itt lézengnie, míg elérkezett a megismerésnek ahoz a forrásához, mely a mi finoman élezett agyvelőnket már a törvényes nagykorúság éretlen pontján meg szokta lepni rozsdával, hervadással és azzal a fenséges tehetséggel, hogy léptennyomon a tulajdon eszünk nagyságától botlunk. Magam elé idézem az igénytelen, sápadt kis öregembert, amint a könyvtár grifflábú asztala mellett görnyedve, végnélküli szívós türelemmel betüzgeti az írás kezdetének elejéről való ócska folansokat, melyekben az emberiség «mirabilis» keletkezéséről és a világrendszer isteni fundációjáról mesél fantasztikus dobokat Petrus Basilius Boticellus, a szegyes életű és minden világi tudós causákban fölötte járatos páter, az Urnák 1563-ik esztendejében, Giula-Fejerwar városában. S nem láttam a kis öreg arcán megnyilatkozását a fitymáló kicsinylésnek, mely a mi nagyszerű tudósaikat oly igen előkelőkké és félelmesekké teszi, holott pedig e jámbor szürke emberke többet és jobban tud vala, mint ők. Elméje mélyen járt, gondolatai szárnyas erővel suhantak keresztül a számoknak, a térnek és időnek óriási birodalmán —bár egy szál írását sem nyomtatta ki drága papiroson a mi akadémiai areopágunk, mely — tudjuk — a lángész tökélyével szokta kiválasztani a búzából a konkolyt és soha nem téved az igazságos megmérés munkájában, ha arról van szó, hogy kit fogadjon be tiszteletreméltó társaságába, kit ne ... S hatvan esztendejét határol Hatvan esztendő, örökös munkában, nyolcvanötből! Tisztára álom! Egy 85 éves agg, ki lám, azt sem adatott észrevennem,hogy Domonugyanabban a cellában tanulgat hatvan évig — s kos atya szomorkodott volna az ő mellőztetése rettentő mese! Elbódulunk és okvetlen szittyak miatt. Azt gondolta bizonynyal, hogy ez az igazA ferencrendi atyák kit kolostora isten bölcsességébe vetett alázatos bizodalommal jelenti, hogy a rend egyik szerény és istenfélő tagja, Domonkos atya, életének nyolcvanötödik esztendejében megtért az Úrhoz és harmadnapon lészen eltemetendő a rend kriptájában ő reá várakozó koholmnak mélységébe. A gyászjelentés nyomása, kiállítása, papírja olcsó, vékony és igénytelen. Az öregbetűs címzés, mely nevemmel és utcám megjelölésével foglalatoskodik, miképpen ha a XVII-ik század legelejéről szakadt volna ide, fáradtságosan megnyomkodott betűivel. Ecce, meghalt egy boldog ember! Aság még nem méltó rá, hogy befogadják, tehát többet kell dolgoznia. A bécsi és berlini tudós társaságok, melyek az ő velős írásit siettek kinyomtatni és megtanulni m s hol, mily hátra vannak! Magasztalják szegények, ami idehaza nem kell az ördögnek sem. Észbontó: mennyit tudunk! S csak természetes, ha a túltermelés miatt nem tudjuk, hogy voltaképpen mi a fenét csináljunk kincseinkkel? Kifelé tehát velők a hajóból. Tengerbe a fölösleggel! Mi tehetjük az istenfáját ! Kopogtasson az ilyen szerény kis öreg ama csekély tudományu germánoknál, kik mindent tőlünk lopkodnak, hogy a magyar kakas csípje meg őket. Mert huncut a német, testvérek, Berlinben, Bécsben, Lipcsében, vagy bárhol is Európa közepén. Méltóságosan hömpölygő tudósaink ez okon soha sincsenek biztonságban azon lopakodó németektől, kik — alighogy kiad areopágunk egy új remeket — rácsapnak éhesen, mohón és elplagizálják azon melegiben még az akadémiai könyvkötőmester szép barna vászontábláit is. Semmi ezen merész és illedelmetlen germánoktól nincs megvédve. Ami káposztán a hernyó, lóherén az aranka, dohányon a finánc, színházon az intendáns — az a mi tudományos kincseink tömegén a német. Bizony nem csoda, ha Illustrissimus Dominus Johannes Kuzli végre is elkedvetlenedik és megszűnik teremteni — ne legyen mit elszemtelenkedniök ama ragadós kezű germánoknak. Haljanak éhen — az istenfáját! Vagy rágódjanak egy oly jámbor kis öreg írásain, mint amilyen Domonkos atya volt, míg mathematikai és csillagászati dolgozatait írogatta — horrendum! — német és francia nyelven. Jelöntetőinknek a mezőgazdaság körébe vágó apró hirdetéseit díjtalanul közöljük.